P. Diána
Az utolsó emlékezetes meccseid mindent elmondanak rólad, Fideo. A Király-kupa döntõje után mindenki a szélsebes Bale-t éltette, s keveseknek jutott eszébe, hogy csak azért lehetett gyõztes találat a walesié, mert te már egyszer bevetted a katalánok kapuját. Lisszabonban felfûzted a fél Atlético-védelmet, de végül mégis Gareth nevét jegyezték fel a gól mellé. Mindig ott voltál, mindig megteremtetted a különbséget, de valahogy sosem tudtál egyedül a csúcsra kerülni. Mert te nem ilyen vagy. Te egy csapatjátékos vagy, a legnagyszerûbb talán. Való igaz, hogy sokszor nem a legokosabban döntesz, de te magad is bevallottad már: sosem az eszeddel tûntél ki, ha nem válsz focistává, talán szénnel kereskedsz, mint az apád. De ilyen lelke aligha van bárkinek. A gólörömöd is szimbolizálta: te szívvel játszottál. Nem volt olyan vert helyzet, ahol ne nyargaltál volna fel-le, a meccs végét jelzõ sípszóig. Nem tudom, miért akartál menni, akartál-e egyáltalán. Nem tudom, más miért akart megválni tõled. Szomorú napok ezek minden madridistának. Megnyertük a Tizediket, de elvesztettük a legjobb 22-est. Késõn kapcsoltunk mindannyian, sokszor szidtunk, gyakran bíráltunk, számos alkalommal igazságtalanul. A legnagyobb közhely, hogy akkor döbbenünk rá valaminek az értékére, amikor már nem a miénk, de mást vagy jobbat nem tudok mondani. Hiányozni fogsz. Ha te ott voltál, a reményem se lankadt, mert tudtam, te SOSEM adod föl.
Sok sikert neked az új csapatodnál. Biztos vagyok benne, hogy imádni fognak a szurkolóik. Õk már tanulhatnak más hibájából, nekünk a saját kárunkon kellett. ¡Gracias por todo, Ángel! Remélem, lesz még egy ilyen õrangyalunk.
Zs. Csaba
Megmondom õszintén, hogy Fideo távozása az egyik legfájóbb búcsú a számomra. Sosem felejtem el, hogy amikor megérkezett hozzánk, így nyilatkozott: “A játékstílusom hasonlít Cristiano Ronaldóéhoz.” Én csak azt kérdeztem magamtól, hogy “ki ez a nagyképû játékos?” Nem igazán ismertem a Benficás éveibõl, így megnéztem pár videót róla, és láttam, hogy valóban rendkívül tehetséges játékos, de azért messze áll õ Ronitól. Ettõl függetlenül kíváncsian vártam a bemutatkozását, hiszen mégiscsak a nagy José hozta ide. Az elsõ évei felemásra sikeredtek, voltak nagyon szép megmozdulásai, de nagyon agyatlanok is. Aztán egy Sevilla elleni mérkõzésen Mourinho kényszerbõl támadó középpályásként játszatta az argentin szélsõt, és látszott, nagyon jól érzi magát a pálya közepén, rendkívül hasznosan futballozott. Talán innen jött Ancelotti azon ötlete is, hogy Alonsóék elõtt számít a “rabonamesterre”. Mint tudjuk, tavaly nyáron Carlo õt választotta Özillel szemben, Di María pedig köszönte szépen, és élt a bizalommal. Óriási szezont produkált. Szépen lassan megnyerte magának a Bernabéut, valamint a mi szívünket is. Õ adta meg azt a pluszt a középpályánkon, ami hozzásegítette a csapatot a Tizedik elhódításához. Biztosan ki merem jelenteni, hogy nélküle nem sikerült volna. Amikor nem volt a pályán, a középpályánkról hiányzott a kreativitás, a váratlan. Mindemellett Fidelito gyakran annyit melózott, amennyit két játékos összesen. Hajtás, küzdelem, akarat, váratlan. Talán ezek jellemezték õt leginkább. Számomra õ mindig az a játékos volt, akin látszott, hogy kész meghalni a címeres mezünkért. Innentõl kezdve nálam õ a mérce. Jöhet bárki, úgy kell majd küzdenie a habfehér mezért, ahogy Fideo tette. Óriási profizmusáról tett tanúbizonyságot az elmúlt hetekben is, hiszen tudta, hogy távozni fog, de amikor pályára lépett, akkor ugyanúgy küzdött, mintha semmi sem történt volna. Büszke vagyok arra, hogy láthattam õt a Real Madridban, és sikereket, elismerést kívánok neki új klubjában (azért a BL-t ne nyerje meg a következõ években, ha lehet, hagyja meg nekünk…). Isten veled, Fidelito!
I. Kati
Szégyen, nem szégyen, de bevallom, én is azok közé tartoztam, akik sokszor kritizálták õt és sosem becsültem meg igazán, hogy hozzánk tartozik. Egészen az elmúlt szezonig, hisz akkor olyan elképesztõen jól játszott, hogy azt lehetetlen lett volna nem észrevenni. Már akkor szántam-bántam, hogy addig nem tartozott a kedvenceim közé, hiszen sokszor õ volt a meccs embere, õ volt az, aki megteremtette a helyzeteket, fellendítette a csapatot és kulcsfontosságú szerepet vállalt a gólok bezsebelésében. Ma már nem csak szánom-bánom, hogy elvesztettük, hanem egyfajta kétségbeesés kerít hatalmába, ha erre gondolok. Felidézem a mostani friss emlékeket a Spanyol Szuperkupáról, és csak arra tudok gondolni, hogy az is másként alakult volna, ha a mi védõangyalunk játéklehetõséget kap (persze tudom, hogy volt még más baki is szép számmal azon a visszavágón). De az elsõ meccsen, mikor a 78. percben pályára lépett csereként, megváltozott az egész csapat, mintha felrázta volna õket azt mondván, hogy: “Hé, fiúk, nyerni jöttünk, nem? Akkor hajrá!”
Hiányozni fog. Hiszek benne, hogy tudjuk pótolni és ezen a hibán nem fog elcsúszni ez a szezon, de hiányozni fog. Persze kívánok neki sok sikert az új csapatánál, és szívbõl remélem, hogy megtalálja azt, amit itt nem talált. Megérdemli, hogy megbecsüljék és szeressék, hisz egy nagyszerû játékos. Adios, Ángel!
Íme egy videó a legszebb (és leghasznosabb) momentumairól a habfehér mezben:
Isten veled, Fideo!
