Két teljes nap a Real Madriddal
Kedd – Amikor Madridban mindenki a Schalke elleni BL-nyolcaddöntõ visszavágójára, és elõzetesen sima továbbjutásra készült, elõtte – és ezt jó leírni – még a magyaroké volt a fõszerep a Real Madridnál. A valdebebasi edzõcentrumba ugyanis ellátogatott a klub hivatalos magyar szurkolói egyesületének két fõs képviselete, amely a Madridban élõ Dévai Márk elnök vezetésével elõbb végigjárta az egész komplexumot, részt vett a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia ifjúsági edzõinek tartott elõadáson (Márk a pódiumon maga fordította spanyolról magyarra az elõadást tartó utánpótlás-edzõ, Tristán Celador szavait!), végül Puskás Ferenc bronzszobrát is megtekintette. Tóth-Zele József, a Real Madrid egykori utánpótlás-edzõje és Szöllõsi György, a Puskás Intézet igazgatója ugyancsak jelen volt az eseményen.
Este a Schalke elleni BL-meccset is a helyszínen tekintette meg a magyar különítmény, s másnap akár szomorkás is lehetett volna a hangulat, hiszen a Real hazai pályán nem várt vereséget szenvedett a német csapattól, és vagy tíz percig a kiesés réme is fenyegetett. A mieinket (köztük a Puskás Ferenc Labdarúgó akadémiával Madridban tartózkodó Simicskó István sportért felelõs államtitkárt és Gyõri Enikõ madridi nagykövetet, akik a Real Madrid Magyar Szurkolói Egyesület meghívására vettek részt a fogadáson) szerdán ennek ellenére a Madridra mindig is jellemzõ eleganciával, és nagy szeretettel köszöntötték a Bernabéu Stadionban, ahol Emilio Butragueño, a klub nemzetközi kapcsolatokért felelõs igazgatója a tíz eredeti BL-trófeát is kiállító exkluzív elnöki terembe kalauzolta a lelkes magyar így egyesületünk kilenc tagú delegációját is. A legendás játékos munkájának elismeréséül egy emlékplakettet vehetett át egyesületünk vezetõjétõl, míg Szöllõsi György ugyanitt Puskás Ferencné személyes ajándékát, egy bronzból öntött Puskás-dombormûvet ajándékozott a mindig gavallérként viselkedõ legendás labdarúgónak, aki naponta több tucat hasonló csoportot fogad, fáradtságot vagy unottságot mégsem lehet felfedezni rajta. Szurkolói egyesületünk figyelmességét pedig viszonozta a Real Madrid, amely egy tetszetõs ereklyével ajándékozta meg egyesületünket.
Az elnöki teremben ezt követõen másik, a szurkolói egyesületünk számára nagyon fontos eseményre is sor került: Tóth-Zele József a Real Madrid Magyar Szurkolói Egyesület tiszteletbeli tagja lett, ezt jelképezve egy, az egyesület által készíttetett mutatós plakettet is átvehetett. Szöllõsi György, a Puskás Intézet igazgatója, a magyar FourFourTwo fõszerkesztõje pedig hivatalosan is csatlakozott szurkolói egyesületünkhöz, amely tavaly már alapításának ötödik évfordulóját ünnepelte, tagjainak száma immár a háromszázat is meghaladja, tiszteletbeli tagjai között pedig nemcsak Józsi bácsit, hanem Puskás Ferenc özvegyét, Erzsébet asszonyt is köszöntheti.
A két teljes nap végére valamennyien nagyon elfáradtunk, de biztosan állíthatjuk: a szerzett élmények ezért bõven kárpótoltak bennünket. Ezúton is köszönjük Dévai Márk elnök segítségét, aki nélkül a találkozók nem jöhetettek volna létre, az újdonsült klubtagokat pedig szeretettel üdvözöljük egyesületünkben!
Katalán hírek szerin…
Katalán hírek szerint Florentino Pérez semmilyen körülmények között nem engedélyezi, hogy a Bernabéuban legyen a spanyol kupadöntõ. A kifogás ezúttal a gyepszõnyeg cseréje lesz.
Tóth-Zele József: Madridban nem ismerték meg az igazi Puskást
Még decemberben beszélgethettünk a közvetlen és barátságos Tomás Ronceróval, az AS egyik vezetõ publicistájával (Akkori interjúnk elsõ és második része). Ekkor szóba került az is, ismeri-e azt a honfitársunkat, aki Madridban él, Puskás jó barátja volt és a Real Madrid utánpótlás-részlegénél dolgozott több mint 25 éven keresztül. Tomás akkor meglepetten nézett maga elé, és azt mondta: „nem, nem ismerem, ki õ?” Mikor egyesületünk elnöke megemlítette Józsi bácsi nevét, a következõ volt a válasza: “Rendben, akkor most én kérnék tõled egy szívességet. Hozzál össze vele, mert szeretnék vele interjút készíteni.” Sok szervezõmunkát igényelt, de végül összejött a közös ebéd Madrid egyik elegáns, csendes éttermében, ahová az AS igazgatója, Alfredo Relaño is ellátogatott. Õ sem akarta elszalasztani ezt a kivételes alkalmat, hogy megismerkedjen az akkori futballvilág egy meghatározó alakjával.
Ezúton szeretnénk Tomásnak és az AS-nak köszönetet mondani, hogy megjelenhetett ez az interjú, s lehetõvé tették, hogy több millió futballszeretõ spanyol megtudja, mekkora szerepet játszottak annak idején a magyarok a futball világában. S nem csak a pályán, hanem azon kívül, a színfalak mögött is olyan szakemberek személyében, mint Tóth-Zele József.
Íme az AS interjúja teljes terjedelmében:
Hány éves volt, amikor kitört a forradalom 1956-ban?
19. 16 éves koromtól kezdve a másodosztályban játszottam, Egerben.
Miért volt ilyen hihetetlenül erõs a magyar futball az 50-es években?
Puskás azt mondta: “Nagyon jó edzõink voltak.” S így is volt. A kommunizmus alatt kenyérre és zsírra nem, de a sportra és az orvoslásra sokat költöttek.
Milyen volt a helyzet a második világháború után?
A jaltai konferencia után Magyarország szovjet befolyási övezetbe került, ahogy Csehszlovákia, Lengyelország is. Egyedül a kommunista párt maradt, totális állam alakult ki. A vélemény lábbal tiprása mellett egyedül a sport volt az, ami biztosított lehetõségeket.
Milyen volt a magyar futball a kommunizmus idején?
Egerben mindenféle kategóriában indítottunk csapatot. Kaptunk stoplisokat, mezt, ellátást. Ez volt az egyetlen lehetõség a kiemelkedésre, máskülönben maradt az ország elhagyása. Hihetetlen, de mindenki futballozni akart.
Hol értesült a forradalomról?
Az embereknek elege lett az elnyomásból. Én Egerben voltam, még nem volt televízió, így a rádióban hallottam meg, hogy nagyon rossz dolgokat mondanak az állítólagos “lázadókról”. Kíváncsi voltam, vonatra ültem és elindultam Budapestre, hogy saját szememmel is megnézzem a helyzetet. Érkezésemkor aztán hamar rájöttem, hogy nem csak egy kölyök-csoportosulásról van szó.
Mit látott, amikor megérkezett?
Leszálltam a vonatról és rengeteg forradalmár jött velem szembe. „Kinek van jogosítványa teherkocsira?” Felemeltem a kezem. „Gyere velünk, ennivalót kell vinnünk a forradalmároknak!” S anélkül, hogy felocsúdhattam volna, én is forradalmár lettem. Amikor visszatértünk az ételszállításból, egy kommunistákhoz hû titkosrendõr mellkason lõtte a társamat. Egészen addig nem tudatosodott bennem, miféle kockázattal állunk szemben. A mellettem ülõ után engem vett célba.
Hogyan végzõdött mindez?
Szûk egy hónapot élt meg a forradalom. Addig, amíg be nem lépett az országba a szovjet sereg. Mindent eltiportak.
S mi lett a futballistákkal?
Magyarországon a Honvéd volt a legjobb csapat, õk pedig Bilbaóban tartózkodtak. Senki nem tért vissza, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Puskás Ferenc sem. A magyar ifjúsági válogatott ugyancsak külföldön, Bécsben maradt. Érti? A magyar futball jelene és jövõje ezekben a napokban elhagyta az országot, s amikor a kommunista vezetõk rájöttek, hogy a három legjobb játékos közül senki nem tért vissza, azt mondták: „Senki nem élhet meg csak a futballból!” S egyre kevesebb lett a pénz. Semmi sem volt olyan azután, mint régen. Nagyon szomorú a történet. Még mindig nem tudtunk felülemelkedni azon a generációs törésen.
Hogyan hagyta el az országot?
Én az egyik barátommal jöttem át a határon, nagy nehézségek árán érkeztünk meg egy bécsi menekülttáborba. Kiürítettek egy középiskolát miattunk, egy osztályterembe kerültünk, ahol szalmán fekettünk, és egy hétig hetvennégyen aludtunk együtt. Nem hagytak minket elmenni. Szerencsénkre jött egy ausztrál-magyar milliomos, aki szeretett volna verbuválni egy válogatottat a magyar disszidensekbõl, hogy aztán elvihesse magával õket. Belementem. Úgy volt, hogy az egyik szerdán el is indulunk Ausztráliába, hétfõn azonban az ausztrál azzal a hírrel fogadott minket: “Uraim, Puskás aláírt a Madridhoz, Kocsis és Czibor a Barcelonához, így Önökre sincs szükségem.”
A menekülttáborban futballoztak?
Hogyne. És õrületesen sok megfigyelõ érkezett új játékosok után kutatni, fõleg az ifjúsági válogatottból. Én is találkoztam egy franciával, aki elvitt engem Grenoble-ba. Utána a párizsi Red Star csapatához kerültem, akkor hívott az Atlético Madrid.
Játszhatott is?
Az igazság az, hogy a honfitársam, Péter megsérült. Hihetetlen focista volt. Balesete volt, az autója egy fa tetején kötött ki. Õ ajánlott be engem, mert ismert abból a csapatból, ami Ausztráliába készült. Ide sajnos már eleve úgy érkeztem, hogy sérült volt a jobb bokám, és nem tudtam belõle felépülni.
Mi történt ezután?
Elvégeztem egy edzõi tanfolyamot. Itt is négyen voltunk magyarok: Puskás, Kocsis, a taktikai professzor Kubala és én. A kurzus végén kötelezõ volt irányítani valamelyik ifjúsági csapatot, én így kerültem a Moscardóhoz, ahol a Real Madrid és az Atlético fiataljai játszottak. Egyszer pont a Real Madrid jött játszani a mi pályánkra, azt a csapatot akkor José Santamaría, késõbb pedig Luis Molowny irányította. Mondjuk úgy, hozzá voltak szokva, hogy átlépnek az ellenfeleken, mi azonban 0-0-át játszottunk velük, a saját otthonukban pedig 1-1-et! Santamaría ezután azzal jött oda hozzám: „José, jössz velünk?” Azt válaszoltam, hogy „repülök, amint szeretnéd!” Ott hetvenben kezdtem.
Felfedezte Camachót?
Ez így nem pontos. Malbo (az utánpótlás akkori igazgatója – a szerz. kieg.) Ciezába küldött, ahol egy helyi válogatott állt össze murciai fiatalokból. Azt akarta, nézzek meg egy bizonyos Camachót és informálódjak felõle. Megnéztem, és természetesen tetszett, amit láttam. Megírtam, hogy érdemes egy próbára. Anélkül, hogy tudtam volna róla, Antonio Ruízt is elküldték, hogy megtekintse a játékát. Ugyanúgy vélekedett, mint én.
Hogyan lettek barátok Puskással?
Már egészen fiatalon találkoztam vele, de a barátságunk Madridban fogant meg. A két család között közeli, negyvenhat éves barátság állt fent.
Õ hogyan jutott el Madridba?
Olaszországban tartózkodott Kocsissal együtt, majdnem aláírt egy ottani nagy klubhoz. Aztán megérkezett Santiago Bernabéu elnök titkára, Östreicher Emil, aki annyit mondott: „Ugyan sok fölös kiló van rajta, de így is a világ egyik legnagyszerûbb labdarúgója.” És ennek hatására végül leigazolta a Madrid.
Igyekezett formába jönni?
Puskás elárulta nekem, hogy rendszeresen mûanyag fóliát tekert maga köré, hogy jobban izzadjon, így egy-két hónap alatt tizenhárom kilótól szabadult meg. Bernabéu mindig azt mondta neki, hogy „a felesleged a te dolgod”. Pancho nagyon jó ember volt, egyszer elmesélte, hogy feleségével ültek egy teraszon egy pohár sörrel és narancslével. Aztán Bernabéu felhívta õt: „Elnök úr, esküszöm, hogy a sör a feleségemé volt!” Bernabéu erre pedig csak annyit mondott: „Mindegy, akkor is kifizeted a bírságot, mert a Madridban nem elég jónak lenni, annak is kell látszódni.”
Szigorú volt.
Pancho kivételes ember volt. Nem tudott úgy bemenni egy étterembe, hogy közben ne vendégelje meg a körülötte ülõket. Egyszerûen igényelte a közönséget, egy kicsit olyan volt, mint egy színész. Bernabéu azt mondta róla: „Puskásnak csak egy hibája van, mi odaadjuk neki a pénzt, ami azonban kifolyik a kezei közül.”
Di Stéfanóval összeillettek?
Állítólag eleinte szkeptikus volt a kövérsége miatt. Aztán mindig csak azt mondogatta: „Pancho, te menj elõre, majd a többiek futnak.” Benne maradt, amit igazán tudott. itt nem ismerték meg az igazi Puskást. Mielõtt idejött, ugyanolyan jó volt, mint Di Stéfano, rengeteget mozgott.
Tomás Roncero saját blogjában is említést tett a Józsi bácsival készült interjúról, illetve arról, hogy ebéd után kötetlen beszélgetés közben idézték fel az akkori idõk futballját és legendáit. Az alábbiakban az õ sorait olvashatjátok:
Egy látnok, aki levadászta Camachót
Tóth úr egy égi áldás, aki több mint fél évszázada érkezett hozzánk Magyarországról. A vele elköltött ebéd alatt sok érdekes anekdotát osztott meg velünk. Többek között megemlítette, hogy annak idején Miguel Malbo, a Real Madrid legendás utánpótlás igazgatója megkérte õt, hogy látogassa meg a murciai fiatalok edzését és nézze meg, milyennek ítéli az épp ott játszó egyik fiatal tehetséget, José Antonio Camachót. Tóth úr beszámolója pozitív volt, mi más is lehetett volna, hiszen õ értett a futballhoz, nem is kicsit. Késõbb Antonio Ruizt is leküldték, hogy készítsen egy beszámolót Camachóról. Kettejük optimista visszajelzésének köszönhetõ, hogy a Real Madrid és a spanyol válogatott egyik meghatározó alakjának tehetségét élvezhettük.
Tomás Roncero és Tóth-Zele József találkozása
Tóth úr akkoriban mindig a második vonalban maradt, nem igazán került a reflektorfénybe, de munkája kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a Real Madrid a 20. század legjobb klubja legyen. Köszönet érte!
Ancelotti: “Begyakor…
Ancelotti: “Begyakoroltunk egy speciális taktikát a Barcelona ellen. Khedira egy megoldást jelenthet, mivel remek formában tért vissza. Ha Bale egészséges, természetesen játszani fog. Pepe kapott egy rúgást, ha felépül belõle, kezdõ lesz a Clásicón.”
Ancelotti kiadta az …
Ancelotti kiadta az S.O.S-jelzést Pérez felé: még mindenképp szüksége van egy támadóra. A klub a kölcsönszerzõdést fontolgatja, az elsõ számú kiszemelt Chicharito Hernández, utána Roberto Soldado következik, de Álvaro Negredo érkezése sem elvethetõ lehetõség – írja a Marca.
Egy pártoló szemével: Exkluzív interjú Javier Mourelo Gómezzel
Megtennéd, hogy röviden bemutatod magad a penamadridista.hu olvasóinak?
Javier M. Gómeznek hívnak, 41 éves vagyok. 28 éve lettem a Real Madrid pártoló tagja, amikor 1982-ben Spanyolországban rendezték a világbajnokságot. Azóta azt hiszem, három-négy meccsnél többet nem hagytam ki a Bernabéuban.
Évtizedek óta Real Madrid szurkoló vagy. Mi miatt lettél szerelmes ebbe a klubba, miért döntöttél úgy, hogy mostantól a Real Madridnak fogsz szurkolni?
Hajdanán Madridban nagyobb volt a versengés a Madrid és az Atlético között. Mindig a Real Madrid szurkolók voltak többségben, de úgy hiszem, a mérleg egyre inkább billent a mi javunkra. Miközben a szüleimmel éltem, már gyerekkoromban megpróbáltam meggyõzni õket, hogy had legyek a Real Madrid pártoló tagja (pénzügyileg fedeztek engem), és ez végül sok év próbálkozás után, 1982 nyarán sikerült. Édesapám habár mindig Real Madrid szurkoló volt, megpróbált meggyõzni, hogy inkább az Atlético pártolói legyünk, mivel az õ stadionjuk sokkal közelebb volt a házunkhoz, mint a Bernabéu. Ám ez nem megközelíthetõség kérdése volt… ez fociról, szenvedélyrõl és érzelmekrõl szólt. Ebben pedig a Real Madridnak nincs vetélytársa. Apám velem együtt lett pártoló, és amikor egy kicsit idõsebb lettem, már csak egyedül kezdtem el kijárni. Késõbb csatlakozott hozzám néhány barátom, s mostanra hozzávetõleg 15 éve mindig három barátommal járok a meccsekre.
Jártál három BL-döntõn is, ott voltál Amszterdamban, Párizsban és Glasgowban is. Melyik a legemlékezetesebb gyõzelem?
Minden évben igyekeztem többször is elkísérni a Madridot. Így láttam a csapatot Barcelonában, La Corunában, Valenciában, stb… Spanyolországon kívül volt szerencsém eljutni három Bajnokok Ligája fináléra is, és ami a legszebb emlék, az kétségkívül az elsõ, 1998. május 20-i amszterdami döntõ. Emlékszem rá, hogy a buszban átutaztam egész Spanyolországot, Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát. 24 óra oda, ugyanennyi vissza… de megérte! Mijatovics gólja lányom születésével együtt életem legboldogabb pillanata volt. Lenyûgözõ volt. Szintén érdekes volt a glasgowi döntõ, a Bayer Leverkusen ellen 2002. május 15-én, különösképp Zidane híres gólja és a nagyszerû viszonyok miatt, amit Glasgow városa nyújtott nekünk. A Madrid az egész világot megmozgatta, várost még nem lepett el annyi külföldi szurkoló, mint akkor. A 2000-es párizsi döntõ a Valencia ellen már kissé ízetlenebb volt, mivel a két csapat között minõségi differencia jelentkezett. Párizs azonban mindig megér egy utazást.
Ki volt az a Real Madrid játékos, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rád?
Nagyon nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Szerencsére a Madridban mindig sok nagyszerû játékos volt és van. Amikor Butraguenónak jól ment, szerintem senkivel nem lehetett összehasonlítani. Volt néhány csodálatos éve. A gyorsasága, cselezése, huncutsága… Roberto Carlos szintén nagy játékos volt, és Hugo Sánchez minden kétséget kizáróan a legjobb középcsatár volt, megelõzve Ronaldót, Santillanát és Higuaínt, akik közül amúgy mindenki lenyûgözõ.
Dévai Márktól tudom, hogy nem csak pártoló tag, de úgynevezett socio „compromisario" is vagy. Olvasóinknak röviden összefoglalnád, ez a tisztség mennyiben más, mint a sima pártoló tag?
A pártoló tagok lehetnek gyûlési megbízottak is. Ez annyit jelent, hogy részt vehetnek a rendszeres (évente egyszer) és a rendkívüli (amikor az igazgatótanács beterjesztését kell megvitatni) gyûléseken is. Igazából jogod van felszólalnod és szavazni, valamint évente legalább egyszer szabadon elmondhatod a véleményedet, különös tekintettel a gazdasági, sport, társadalmi- és klubérdekekre.
Oldalunkon eddig két elnökválasztást is részletesen figyelemmel követtünk, valamint az éves küldöttgyûlésekrõl is rendre beszámolunk. Egy elnökválasztás elõtt te milyen szempontokat veszel figyelembe, mielõtt meghoznád a döntésed?
Szerintem, amikor szavazunk, a pártoló tagoknak szakmai és gazdasági szempontból alkalmas projektet kell választaniuk, de egy olyan elnököt is kell keresnünk, aki rendelkezik bizonyos értékekkel és egyfajta – a Real Madrid szintjével és történelmével összeegyeztethetõ – kultúrával; olyas valakinek kell lennie, aki képviseli az úri magatartást, a nemességet és a jó modort. Mindezek különböztetnek meg minket a többi klubtól. Mienk a világ legjobb klubja, és nem csak számokat és a megnyert trófeák jelentõségét tekintve. Elveink és értékeink miatt is.
Emlékszel még arra, hogy eddig hány elnökválasztáson vettél részt?
Amikor pártoló tag lettem, egy igazi úriember, Luis de Carlos volt a Madrid elnöke. Az elsõ elnökválasztást is õ nyerte meg, amire emlékszem, legyõzve Ramón Mendozát, aki aztán a következõ választásokra is jelöltette magát, és nyert is. Õt néhány évvel késõbb Lorenzo Sanz váltotta; õt aztán elsõ etapjában Florentino Pérez, majd Ramón Calderón, és most újra Florentino Pérez.
Mi a véleményed a klub jelenlegi elnökérõl, Florentino Pérezrõl?
Florentino Pérez visszaadta a pompát a Real Madridnak, és nagyon sok pozitív változást vitt véghez a klubban. Ezzel együtt úgy gondolom, alkalmanként jobban kéne hallgatnia azokra az emberekre, akik jobban értenek a labdarúgáshoz, mint õ.
Az intézményi kérdések után térjünk át a sportszakmai kérdésekre. Gondolod, hogy José Mourinho ismét meghozhatja a sikereket a Real Madrid számára?
Remélem igen. Mourinho egy gyõztes, és mindnyájan bízunk abban, hogy ezt a gyõztes szellemiséget átadja a Madridnak, ami jellemzi õt, és jellemzi a Madridot is. A kétségek alapja, hogy milyen típusú futballt fogunk látni a következõ szezonban a Bernabéuban. Bízunk benne, hogy elnyeri majd a szurkolók tetszését.
Raúl és Guti személyében a napokban két legenda hagyta el a klubot. Távozásuk nagy veszteség vagy az elsõ lépés a megújulás felé?
Mindketten a klub legendái voltak, és már a klubtörténelem részét képezik. Ha állandóan a középpontba helyezték volna, Guti lehetett volna a világ legjobb középpályása. Raúl kevesebb technikai tudással, ám gyõztes jelleme, a Madrid értékeihez való ragaszkodása és a számtalan siker miatt, amellyel örömöt okozott a szurkolóknak, egy zseni volt.
Elképzelhetõnek tartod, hogy egy nap majd Raúl lesz a Real Madrid Pep Guardiolája, aki nem csak játékosként, de edzõként is sikerre vezeti szeretett csapatát? Mert sok hasonló vonás van kettõjükben…
Egész biztos. Arra rendeltetett, hogy a Real Madrid edzõje legyen. A tudás és a madridizmus értékei benne vannak a DNS-ében. Biztos, hogy fogja edzeni a Madridot, és a jövõben sikeresen fogja közvetíteni a versenyképességet.
Ezen a nyáron eddig tehetséges, nemzetközi szinten kevésbé tapasztalt játékosok érkeztek. Szerinted Di María, Pedro León vagy Canales érkezése meghozhatja a megfelelõ egyensúlyt a kereten belül?
Canalesben nagyon bízom. Nekem úgy tûnik, hogy õ lehet majd az év meglepetése a spanyol bajnokságban. Azt hiszem, megvan benne a váratlan, és akárcsak Raúl, nagyon világos meglátásai vannak és célja csak egyetlen: zseninek lenni. A többi játékos pedig inkább egy tipp, remélhetõleg rendben lesznek.
Ha egy napig Te lennél a Real Madrid edzõje, ki lenne az a két játékos, akit még leigazolnál a nyár hátralévõ idõszakában?
Xavi és Drogba.
Ennyi év tapasztalat után megneveznéd álomtizenegyedet?
Egy ideális tizenegyes fogok összeállítani számodra, akiket 28 évvel ezelõttre visszamenõleg választanék, mióta elkezdtem járni a Bernabéuba. Ez a következõ lenne: Iker Casillas – Juan José, Stielike, Sánchís, Roberto Carlos – Míchel, Jankovics, Gordillo – Cristiano Ronaldo, Butragueno és Hugo Sánchez. Sajnos csak 11 játékosnak van hely, és nagyszerû játékosok maradtak ki…
Nem hagyhatom ki a következõ kérdést: Spanyolország megnyerte a világbajnokságot, ám a siker nagyban volt köszönhetõ a válogatott barcelonai gerincének. Ez a tény mennyiben változtat Spanyolországban a siker megítélésén?
Nem számít. Néhányuk közülük katalán, mások nem, meglehet a Barcelonában játszanak. Amikor Spanyolországért játszanak, támogatjuk õket. Azt viszont igen szeretném, hogy az elkövetkezendõ hónapokban a Real Madrid több játékost adjon a spanyol válogatottnak. Például, figyeljünk Canalesre…
Utolsó kérdésem közhelyes lesz. Ebben az évben hány trófeát nyerhet a Real Madrid?
Én a Bajnokok Ligájára és a Király-kupára tippelek. A bajnokságot nehezebbnek látom.
Az elsõ orvosi vizsg…
Az elsõ orvosi vizsgálatok szerint Ángel di María és Cristiano Ronaldo is pályára léphet a lisszaboni BL-döntõben. Elõbbinél csak ödémát állapítottak meg az elsõ vizsgálatok, utóbbi pedig már ma délelõtt futógyakorlatokat tudott végezni. Erõsen kérdéses viszont Pepe szereplése, akinek a sérülésérõl pontos diagnózist egyelõre nem adtak az orvosok, de a hírek szerint van ok az aggodalomra.
Igazi Ronaldo
Bevallom, sosem voltam megrögzött rajongója. Úgy vagyok vele, láttam már tõle finomabb, elegánsabb játékost is a pályán, ma is vannak amúgy ilyenek. Azt viszont nem igen lehet elvitatni tõle – még azoknak sem, akik valamiért megvetik õt -, hogy nála komplettebb játékost jelen pillanatban nem hord magán a Föld.
Tökéletes atléta, versenyzõ, tehát mindenképpen különleges játékos. Egy nagy bajnok, aki jelenleg nemcsak futballtudása miatt lóg ki társai közül, hanem azért is, mert nagyon jó sportember tud maradni akkor is, amikor amúgy lenne lehetõsége elengednie magát.
Ronaldo nem balhés játékos. Bár a sajtó minden lépését követi, nem lehet róla olyat olvasni, hogy az éjszaka részegen mulatozott volna Madrid központi bárjában, vagy hogy a harmadik sportkocsit törte össze.
Megjelenése alapján nem gondolnánk róla, hogy õ maga a tökéletes sportoló mintája, egy jó példakép a fiatalok, akár a magyar labdarúgók számára is. Ha valakit érdemes a külföldiek közül példaként bemutatni itthon, akkor az Ronaldo, aki mindent egyedül ért el, nem kapott segítséget sosem, épp ellenkezõleg: pályafutása során akadályt ugrott át akadály után, nehéz családi környezetbõl érkezett, megjárta a poklot, mielõtt a csúcsra jutott.
A kérdés, hogy nálunk jelenleg hány olyan fiatal, a válogatott kapuja elõtt toporzékoló magyar játékos van, aki hajlandó megtenni ugyanennyit a sikerért. Költõi a kérdés. De azért higgyünk abban, hogy van ilyen.
A mostani aranylabdás – ha épp nem Madridban játszik – folyamatosan ezrek rosszindulatú megjegyzéseit viseli el szó nélkül a pályán, és ettõl nem romlik a teljesítménye, hanem csak javul. Még inkább emel a nimbuszán, hogy az életben és a pályán sem létezik számára leküzdhetetlen akadály.
Hol vannak már azok, akik korábban azt mondták róla, hogy jó-jó ez a fiú, csak ne kelljen a válogatottban pályára lépnie. Ez a fiú ma már egymaga lövi ki hazáját a világbajnokságra.
Hol vannak már azok, akik korábban azt mondták róla, hogy a létfontosságú meccseket nem neki találták ki. Ma már nincs olyan rangadó, ahol ne vállalna fõszerepet.
És végül, hol vannak már azok, akik a Barcelona elleni meccsek elõtt mindig féltették õt, mert az elején rendre alulmaradt Messivel szemben.
Ma már nincs olyan El Clásico, ahol ne rettegnének tõle a Barcelona világ- és Európa-bajnok hátvédjei.
Nagy játékos, érzõ ember. És az Aranylabda-gála után csak még nagyobb lett.
Puskás az égen
Innen, itthonról bizony nem is olyan könnyû ez. Pedig az indulás elõtt naivan gondolhattuk, hogy mindent tudunk Puskás Ferencrõl és az iránta tanúsított tiszteletrõl. Aztán még a megannyit tapasztalt kollégák is rájöttek, mégsem. Mert ahhoz, hogy átérezzük a bevezetõben említettek jelentõségét, jobb kiutazni Spanyolországba, és testközelbõl megélni azt a miliõt, ami körülveszi Puskás Ferencet, és a róla elkeresztelt “heteket.”
Az elsõ nap a meccs napja, a Juventus elleni BL-örökrangadóé. Addig nem sok minden történik sem a spanyol fõvárosban, sem a hotel környékén, hacsak nem vesszük azt, hogy a Sonka Múzeumban – ahol elfogyasztottuk az ebédet – máris megvan az elsõ Puskásos-élmény: az egyik kolléga retro Puskás-mezben kéri a számlát a pincértõl, aki persze rögtön felismeri, honnan jöttünk: “Puszkasz? Nagy játékos. Nagy magyar játékos!”
Ebben nem volt semmi meglepõ, mert az ezt megelõzõ madridi utamon, amikor beültem egy helyi kocsmába, és az egyik mellettem ülõnek elmondtam, honnan jöttem, kapásból azt a viszontválaszt kaptam: “Áááá Puszkasz!” Szóval, ez teljesen természetes.
A meccs estéje úgy telik, ahogy általában, a stadionnál már órákkal a kezdés elõtt gyülekeznek az emberek, a hangulat olyan igazi latinos, ellenségeskedésnek nyoma sincs. Még bõ másfél óra a kezdésig, így van idõ elnézni a Bernabéu szomszédságában elhelyezkedõ Chiquifrui-étterembe, Puskás egykori kedvenc találkahelyére, ami ekkor már tömve van, gyakorlatilag mozdulni sem lehet. Itt még gyorsan lehúzunk egy sört, közben hallgatjuk, amint a Madrid-ultrák a fás-rész mellett petárdákat durrogtatnak. Mi pedig találkozunk a tulaj kutyájával, akit ki nem találják, de Puskás-névre kereszteltek.
Ekkor már egyre jobban érzõdik a meccshangulat, és az, hogy azért csaknem egy baráti összejövetel lesz nemsokára a Bernabéu-stadionban, hanem Európa egyik legnagyobb örökbecsûje.
Ami amúgy nem nagy szó, maga a meccs lehetne jobb is: a Madrid leszámítva azt, hogy néhány szélvészgyors támadást vezet, kimondottan csalódás az elsõ félidõben, még szerencse, hogy a játékvezetõre hatással van a Bernabéu-stadion atmoszférája – ami a BL-meccseken teljesen más, sokkal nyomasztóbb, mint egy mezei bajnoki esetében. A három pont azért otthon marad, a legmaradandóbb élmény azonban az, hogy amikor Andrea Pirlót a második félidõben lecserélik, a stadionban mindenki vastapssal búcsúzik tõle. Ott így megy egy, ezen tulajdonképpen nem is kell meglepõdni – jegyzi meg a mellettem ülõ újságíró.
A felvezetés megvolt, a Madrid nyert, másnap jó hangulatban jöhetett Puskás szobrának felavatása Valdebebasban. Ahová nem kicsit bonyolult mûvelet bejutni, arrafele, és leginkább a létesítmény környékén bizony nem sétálhat csak úgy akárki anélkül, hogy legalább két biztonsági ne lépne gyorsan elé, amikor a fõbejárat felé közeledik. Vannak persze kivételek: Francisco Gento csak azért nem közlekedik vörös szõnyegen, mert az nincs a Real Madrid sportvárosában, és Bözsi nénire is mindenki nagyon ügyel.
A Sportváros egyik termében az ilyenkor szokásos beszédek nyitják a szoboravatót, itt elhangzik, hogy “a spanyol és a magyar nép barátságában Öcsi bácsi az örökös nagykövet” és aki nekik Pancho, az nekünk Puskás, mítosz. Abban is egyetérthet mind a két nép, hogy amit Puskás tett Madridba érkezésekor, az emberfeletti teljesítmény volt: harmincon túl tudott maradandót alkotni a világ legjobb csapatában, úgy, hogy ebben nagyon sokan kételkedtek akkor – ezt Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke jegyezte meg.
A beszédek után az udvaron kerül leleplezésre a Pedro Montes által készített szobor (amirõl itt most ne beszéljünk sokat, csak annyit, hogy a magyar olvasók szerint inkább Zenthe Ferencre hasonlít…), de még elõtte igen megható és fotogén jelenet, amint az elsõ széksorban Florentino Pérez a láthatóan meghatódott Bözsi néni kezét szorongatja.
A szoboravató után néhány órával következik a Puskás-fórum, a Bernabéu-stadion elnöki termének szomszédságában. Természetesen a nagy magyar játékosról értekeznek, a sztorikat pedig olyan legendás csapattársak közvetítésében hallhatjuk, mint Santamaría, a korszakos uruguayi bekk, Gento, a villámléptõ szélsõ (az akkori Gareth Bale? – ezen vitatkozunk odafele a buszon), az egyedüli labdarúgó, aki hat BEK-et tudott nyerni és Amancio, aki az 1966-os Partizan elleni BEK-döntõben az egyenlítõ gólt szerezte.
Persze itt újra sok jót hallunk Puskás személyiségérõl, megtudjuk, hogy Öcsi bácsi a meccsek után mindenkinél gyorsabban zuhanyzott, így rendre õ volt az elsõ, aki találkozott az újságírókkal és a szurkolókkal – mert neki ez mindig nagyon fontos volt. Mint ahogy az is, hogy amikor az utcán sétált a csapattársaival, és látott egy fázó hajléktalant, sosem ment el úgy mellette, hogy ne adott volna neki néhány pezetát kenyérre.
És hát itt is elõjön a mérhetetlen tisztelet, mert Amancio amikor megkapja a szót, még mielõtt belekezdene beszédébe, tisztelete jeléül feláll a székébõl. S közben az arcán abszolút látszik, ez a gesztus nemcsak mutatólag eltervezett, hanem komoly és õszinte gesztus, neki ennyit számított, hogy együtt játszhatott Puskással.
A teremben sokszor elhangzik, hogy Puskás utánozhatatlan, Amancio például egyenesen megsértõdik, amikor valaki arról kérdezi, a mai Madridból valaki-hasonlítható-e hozzá. Senki, persze, de azért csak sikerül kierõszakolni, hogy ha valaki mérhetõ Puskáshoz a mai csapatból, akkor az Cristiano Ronaldo – de õ is csak a lövési technikát illetõen.
Tóth-Zele József, a Real Madrid egykori utánpótlásigazgatója, Puskás jó barátja idézi fel azt a történetet, hogy “volt olyan, amikor a bal lábával felemelt egy literes konyakos üveget, és mindenki tátotta a száját, hogy még azzal is tud dekázni”, azt a sztorit pedig már Santamaría mesélte el, hogy “az egyik Zaragoza elleni meccsen az ellenfél játékosa azt mondta neki, hé haver, a feleséged épp mással van, inkább menj haza…” Csak azért, mert annyira jól játszott.
Puskás nemcsak nagyon világklasszis játékos és nagyon jó ember volt, de az összes ostoba, róla mondott elõítéletet cáfolva, ragyogó elmével is volt megáldva, ezért a sors kegyetlen húzása, hogy az Alzheimer-kór megtámadta az elméjét, emiatt az utolsó éveiben már nem tudta megtapasztalni azt a szeretetet, amit egyébként kapott az emberektõl – ez is elhangzik a fórumon, ami azzal zárul, hogy Puskás kórházi ablaka épp az egyik iskola udvarára nézett. És talán ez is sorsszerû, mert köztudott, hogy mindig is nagyon szerette a gyerekek társaságát, feladatának tartotta, hogy a kicsiknek megtanítsa a labdarúgást.
A rengeteg hasznos gondolat és történet után másnapra már csak a Puskás-kiállítás megnyitója marad. A Bernabéuban újra levetítik azt a kisfilmet, amit az elõzõ napokon már itt-ott láthattunk, köztük azzal a még sosem látott góllal, amikor Puskás ballal, külsõvel, bal oldalról, a bal felsõ sarokba csavarja a labdát.
Bözsi néni sokadszorra is meghatódva nézi a Puskás Hungary-film néhány perces részletét, Schmitt Pál, volt köztársasági elnök spanyolul mond köszöntõ beszédet, végül pedig Emilio Butragueno vezetésében mindenki megtekinti a csodás tárlatot, ami felbecsülhetetlen értékû kincseket, köztük Puskás gyakorlatilag valamennyi madridi trófeájat tartalmazza.
Éz ezzel számunkra véget is ér a Puskás-hetek, de még a repülõtéren megegyezünk abban: nagy dolog, hogy a Marca címlapján foglalkozik Puskással, amikor Cristiano Ronaldo megdönti valamelyik rekordját. És ez nem nekik, spanyoloknak, hanem nekünk, magyaroknak nagy dolog. Mert ott van futball most is, itt viszont nincs.
Ezért méltatlan a kritika, hogy itthon sokan olyan sületlenségekkel fertõznek, hogy Puskás buta volt, kövér volt, és mellette nem ritka az elviselhetetlen hõzöngés a rádióban és a fórumokon, hogy miért megint és mindig Puskás.
Nos csak azért, mert még mindig õ a világklasszis magyar labdarúgó.
Tóthpál Zoltán
Emilio Butragueno a …
Emilio Butragueno a Penamadridista.hu-nak: “Hallottam már rólatok. Örülök neki, hogy jól választottatok. A legjobbakat kívánom nektek, maradjatok mindig a csapat mellett. Hajrá, Madrid! Még találkozunk.”