Zs. Csaba

Egy klasszikus, mester vs. tanítványa párharcnak köszönhetően egy igazán különleges BL-negyeddöntőnek lehettünk tanúi. A torna történetének két legendája – nemcsak játékosként, hanem edzőként is – mérte össze erejét egy olyan párharc során, amelyet sokan csak a Bajnokok Ligája döntőjébe vártak.

Carlo Ancelotti. A Real Madrid korábbi mestere meglehetősen meleg fogadtatásban részesült a Santiago Bernabéuban, nem csak a szurkolók, hanem a játékosok által is. Már majdnem két éve, hogy elhagyta Madridot, ám most a Bayern München trénereként térhetett vissza. Óriási nyomot hagyott a szurkolókban a spanyol fővárosban töltött ideje alatt, hatalmas csalódásként könyvelte el mindenki a menesztését.

Zinédine Zidane. A sorozat elődöntőjébe – rekordot jelentő – zsinórban 7. alkalommal bejutó, a spanyol bajnokságot is magabiztosan vezető gigász jelenlegi trénere csak néhány méternyi távolságra állt mesterétől. Amióta Zizou Rafa Beníteztől átvette a Real Madrid irányítását, megnyerte a Bajnokok Ligáját, úgy, hogy mindössze néhány hónapja trenírozta a királyi gárdát, valamint egyetlen pontnyi hátránnyal végzett a második helyen a bajnokságban. Csapata a jelenlegi idény szinte egészében vezeti a tabellát a La Liga küzdelmeiben.

Aki figyelte a két csapat párharcát és látta, amint egyikük felhúzott szemöldökkel követi a történéseket, míg a másik, a mindig elegáns mester néhány lépésnyi távolságra buzdítja fiait, az elgondolkodhatott azon, hogy mennyi közös van ebben a két, tetőtől talpig úriemberként ismert sztáredzőben, ugyanakkor az is szemet szúrt, hogy valójában mennyire különbözőek.

Egy egész könyvet lehetne írni kettejük történetéről, a taktikáikról, ám most dióhéjban próbáljuk meg összefoglalni, hogy mi mindenre ébresztett rá minket kettejük csatája.

Hasonlóságok

Játékos-pszichológia

Úgy vélem, szinte minden madridi szurkoló egyetért abban, hogy ezzel a nyilvánvaló, ám létfontosságú hasonlósággal a legegyszerűbb kezdeni. Ez a képesség hatalmas jelentőséggel bír, főleg egy olyan csapatnál, mint a Real Madrid, amely tele van sztárokkal. Egy ilyen helyen a játékosok pszichológiai értelemben vett kezelése majdhogynem az első a fontossági sorrendben. Ennek ellenére csak nagyon kevés menedzser képes arra, hogy összefogjon és úgy kezeljen egy ilyen öltözőt, mint az általunk vizsgált két tréner.

Csak úgy tudod hétről hétre kihozni a legjobbat az olyan játékosokból, mint Cristiano, Benzema, Bale, Marcelo, Kroos vagy Modrić, ha jó kapcsolatot ápolsz velük és elnyered a bizalmukat, a tetszésüket.

Úgy gondolom, mindannyiunkat lenyűgözött Carlo, és nehéz lenne rá nem jó érzésekkel telve gondolni, hiszen a Mourinho-éra utolsó évében totálisan szétesett öltözőt fogta össze és tartotta egyben tökéletesen két éven keresztül

Ami Zidane-t illeti, nemcsak a Carlo-féle utat járja, hanem tovább is haladt azon. Ancelotti csapata időnként elveszítette koncentrációját, ám Zidane fiainak szeme előtt valahogy mindig ott lebeg a cél, valahogy mindig képesek szenvedélyes győzelmekre, fordításokra, esetleg pontmentésekre. Ritkán látni olyat, hogy ne legyenek feltüzelve a nagy mérkőzésekre. Apropó, hányszor vezetett idén az aktuális ellenfelünk, és hány alkalommal sikerült vert állásból visszakapaszkodni és megnyerni a meccset? Mindemellett olyan összetartást és olyan bajtársiasságot láthatunk a játékosok között, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa, talán még az Ancelotti-féle Real Madridban sem volt ennyire erős a kapcsolat a keret tagjai között.

Nyugalom

Egy újabb hasonlóság a francia és az olasz között, hogy mennyire higgadtak tudnak maradni még nagy nyomás alatt is. Igaz, hogy Carlo meglehetősen bosszúsan nyilatkozott a madridi mérkőzést követően és panaszkodott a játékvezető tevékenységét illetően, de egészen eddig egyikőjük esetében sem tapasztaltunk olyat, hogy elveszítették volna a fejüket vagy a nyugalmukat, legyen szó mérkőzésről vagy sajtótájékoztatóról. Kiegyensúlyozottságuk és higgadtságuk figyelemre méltó.

Ami talán jobban tetszik Zidane-nal kapcsolatban, hogy ehhez a természetéhez egyfajta csibészes öröm is társul. Lehet, hogy ez fiatal korának, vagy a játék iránti féktelen szenvedélyének tulajdonítható, de folyamatosan tanúi lehetünk a francia őszinte, tiszta, teljes boldogságot sugárzó mosolyának, és talán pontosan ezért kedveli őt játékos és szurkoló egyaránt.

Különbségek

Ha a különbségeket szeretnénk vizsgálni Zizou és Carlo között, akkor bizony ötvöznünk kell a taktikát és rotációt. Mindkettő a játék létfontosságú eleme, és mindkettő elengedhetetlen tényező a két tréner összehasonlítása során. Előre szólunk, hogy rettenetesen mély taktikai elemzésbe ezúttal nem bocsátkozunk, ám megpróbálunk rávilágítani a legfontosabb pontokra.

Úgy vélem, a rotációnak két olyan eleme is van, amely különbséget mutat a két mester között. Egyikük minden forgatókönyv esetén ugyanazt a kezdő tizenegyet használja. Igen, Carlo sokkal jobban ragaszkodott a kirobbanthatatlan játékosaihoz. Minden egyes mérkőzésen ugyanazt a kezdőcsapatot küldte pályára, függetlenül attól, hogy melyik klub volt az aktuális ellenfél, és nagy valószínűséggel pontosan ez eredményezte, hogy a gólok nem jöttek a megszokott módon a 2014/15-ös idény utolsó szakaszában. Hiába tudta, hogy heti több mérkőzés esetén a játékosoknak pihenőre is szüksége van, folyamatosan ugyanazt a kezdőcsapatot láthattuk a pályán, és fontos megjegyezni, hogy a taktikai hadrenden sem változtatott előszeretettel az olasz. Mindennek sajnos meglett a következménye is, hiszen a Carlo-féle Real Madrid szinte kivétel nélkül szenvedett a nagyobb csapatok ellen, az olasz pedig meglehetősen rossz mérleget tudhat magáénak a lejátszott rangadókon. Ancelotti tehát a játékosokat, és a taktikai hadrendeket sem rotálta.

Zidane ebben a tekintetben mindenképp felülmúlja mesterét, pedig a szurkolótábor cinikusabb része a kezdetekben a taktikai banán jelzőt is ráaggatta. A francia többször hozott olyan döntéseket, amelyeket nem igazán értettünk és amelyekkel nem értettünk egyet, de döntéseinek eredményét egyszerűen nem lehet megkérdőjelezni. Sokszor emlegettük már, de az őszi, Atlético Madrid elleni taktikai mestermunkája tökéletes példája ennek. Az ellenfél stílusához igazította saját csapata rendszerét, ami a meglepetés erejének köszönhetően teljes káoszt okozott a matracosoknál.

Ha megvizsgáljuk a rotáció már említett második elemét, akkor úgy vélem, tényleg jól el lehet különíteni a két trénert. Ahogy korábban is említettük, Carlo szinte soha nem rotálja a játékosait, legalábbis addig biztosan nem, míg egyik alapembere ki nem esik sérülés miatt. A cseréi általában csak a mérkőzés késői szakaszában érkeznek. Ez a fajta hozzáállás arról tanúskodik, hogy az olasz nem hisz annyira a padon ülő játékosokban, mint tanítványa. Ezzel önmagában nem is lenne baj, viszont mindez azt eredményezi, hogy a kiegészítő szereppel bíró cserejátékosok önbizalma csökken, amikor pedig pályára kell lépniük, nem tudnak megfelelően együttműködni azokkal, akik a gálakezdő tagjai, hiszen a legtöbb esetben csak az edzőpályán találkoznak.

Zidane ezzel szemben nem csak a taktikai variációk között váltogat, hanem előszeretettel használja a rendelkezésére álló keret valamennyi játékosát. Hisz a fiatalokban, következetesen, előre gondolkodva forgatja csapata játékosait. A cserék több alkalommal is kapnak egy-egy teljes mérkőzést, aminek köszönhetően sokkal jobban össze tudnak szokni és csiszolódni a játékosok. Ki merem jelenteni, hogy a legszebb futballt akkor játssza a jelen Real Madridja, amikor Asensio, Isco, Kovačić és Lucas is pályán vannak. Vegyük például Asensio esetét, ami a többiekre is maximálisan igaz: a spanyol sok lehetőséghez jutott – bár volt egy időszak, amikor mellőzte őt a mester -, így volt ideje önbizalmat gyűjteni, összeszokni a társakkal, aminek eredményeképp nem csak az alacsonyabban jegyzett csapatok ellen képes kiváló teljesítményre, hanem – mint láthattuk – egy Bayern München kaliberű topklub ellenében is. Ez pedig egy olyan felfogás, amely mentén lehet építeni a jövő Real Madridját.

Carlo Ancelotti mindig is az egyik kedvenc madridi edzőm lesz, a mai napig úgy gondolom, hogy nem lett volna szabad meneszteni őt. Elhozta nekünk a La Décimát, nyugalmat hozott az öltözőbe, elindította a klub történetének egy igen izgalmas időszakát. Bár ő és tanítványa néhány félelmetes hasonlóságon osztoznak, ami persze nem véletlen, hiszen a francia Carlo mellett tanulta a szakma alapjait, úgy hiszem, a tanítvány ebben a történetben bizony túlnőtt mesterén, és nem csak a játék egy elemében. Persze pontosabb képet csak az idő lesz képes adni minderről, de úgy gondolom, jelenleg Zinédine Zidane a legalkalmasabb tréner a Real Madrid kispadjára. Izgatottan várom, hogyan fog alakulni az idény hátralevő része, ahogy azt is, hogy ez képzeletbeli könyv milyen fejezeteket tartogat még számunkra.

„Nem mondom, hogy maradjanak csöndben, nem, soha. Én csak arra kérem őket, hogy ne fütyüljenek” – nyilatkozta Cristiano Ronaldo a Bayern München elleni visszavágót követően, amely mérkőzés alatt három alkalommal is megzörgette a bajorok hálóját, nagyban hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a királyi gárda ismét ott lehessen a Bajnokok Ligája elődöntőjében.

A portugál kapcsolatát a madridi drukkerekkel az elmúlt néhány idényben a folyamatos dühöngés és ennek szüneteltetése jellemzi. A Bernabéu népe nem véletlenül érdemelte ki az egyik legmegbízhatatlanabb tábornak járó képzeletbeli címet Spanyolországban.

Cristiano Ronaldo kétségkívül generációjának legmegosztóbb labdarúgója, ugyanakkor azzal sem lehet vitatkozni, hogy a jelenkor két legnagyszerűbb futballistájának egyike. Egy olyan játékos, akit az ellenfél szurkolói előszeretettel gyűlölnek, ám azt is elmondhatjuk, hogy nagyszerű teljesítménye ellenére a Real Madrid szurkolóit sem sikerült maradéktalanul a saját oldalára állítania az évek során. A tisztelet és a csodálat megvan, ugyanakkor a madridi szurkolók pulzusa nem szökik az egekbe, ha szóba kerül a habfehér 7-es mez, hiszen csak és kizárólag elődjét övezi feltétel nélküli imádat, akitől megörökölte ezt a számot. Igen, Raúl Gonzálezről van szó.

Talán itt az ideje, hogy a Santiago Bernabéu füttyös emberkéi végre tiszteletet mutassanak. Igaz, hogy emlékeiket beárnyékolják a közelmúlt történései, hiszen kijelenthető, hogy nem a jelenlegi Cristiano legjobb idénye, ugyanakkor vannak dolgok, amikről nem szabad megfeledkezni. A portugál csillag érkezése előtt a Real Madrid zsinórban öt esztendőn át kihullott a Bajnokok Ligájából a legjobb 16 között. Azóta viszont eltelt 8 év, a királyi gárda pedig zsinórban hetedik alkalommal jut be a torna elődöntőjébe.

A Real Madrid 2002 és 2014 között hajszolta a hőn áhított Décimát, és bizony 12 év telt el Zidane mesteri találata és a lisszaboni éjszaka között, pedig olyan játékosokkal próbálkozott a klub, mint Ronaldo Nazário, David Beckham vagy akár Robinho. A két Pérez-éra alatt a klub mindössze két bajnoki címmel gazdagodott, miközben a Barcelona a Rijkaard-korszak után igazi aranykorát élte. Elmondhatjuk, hogy a portugál érkezésére a madridi remények már hatalmas méreteket öltöttek.

Nem elhanyagolható tény, hogy időközben a Porto Bajnokok Ligáját nyert, a Monaco bejutott a sorozat döntőjébe, ráadásul a Depor és a Villarreal is képes volt tovább menetelni, mint az Európa királyának kikiáltott Real Madrid.

Cristiano sem tudta drasztikusan megváltoztatni a 2000-s évek közepétől trenddé vált sorozatot, ezt jól támasztja alá a bajnoki címek száma, de az ittléte alatt megszerzett trófeákhoz való hozzájárulását és munkáját egyszerűen nem lehet alábecsülni. A Décima évében 17 találatot jegyzett a Bajnokok Ligájában, mégsem ez marad meg a legtöbb emberben, hanem a kép, amint letépi magáról a mezt értékesített büntetőjét követően, amit egy, már eldőlt mérkőzésen szerzett. Alig egy éve, hogy mesterhármasával a Real Madrid meg tudta fordítani a Wolfsburg elleni párharcot a sorozat negyeddöntőjében, később pedig értékesítette a mindent eldöntő tizenegyest az Atlético Madrid ellen.

A Bajnokok Ligájában 85 mérkőzésen léphetett pályára a Real Madrid mezében, és 85 gólt szerzett. Ha azt mondjuk, hogy óriási az értéke, az közel sem fejezi ki, hogy valójában mennyit is ér, és mennyi pénzt és elismerést szerzett klubjának az évek során, vagy akár csak a Bayern München elleni mérkőzéseken.

Ki tudja, talán Ronaldo úgy véli, hogy vonzó lehetőség lenne kipróbálni magát valahol máshol is, még a közeljövőben. A televíziós közvetítésekért járó hatalmas összegű jogdíjak és a különböző beruházások eredményezte pénzügyi növekedés lehetővé teszi, hogy szinte bármelyik európai topcsapat megengedhesse magának a portugál kolosszális fizetésével járó kiadásokat. Ami korábbi csapatait illeti, a Manchester United és a Sporting is kiváló értékeket képviselnek, de csak előbbinek van valós esélye arra, hogy tárgyalóasztalhoz ülhessenek a felek. Ott van viszont a PSG csapata, amely nem sajnál óriási pénzösszegeket megmozgatni azért, hogy a világ legjobbjai aláírjanak a klubhoz.

A szerelem talán nagy szó, ha egy sztárjátékos és az általa képviselt klub szurkolói közötti viszonyt próbáljuk leírni, de kijelenthető, hogy kevesen érik el azt a köteléket a szurkolótáborral, amely erősebb, mint a rideg valóság, a nagy befolyású pénz. A Bernabéu füttymestereiben viszont meg kellene, hogy fogalmazódjon egy kérdés: Melyik a jobb? Ha Ronaldo a habfehér mezt viseli és három gólt szerez Európa egyik legjobb csapata ellen, vagy ha úgy érkezik meg a Bernabéuba, hogy egy másik csapat címeréért küzd és kiejti a Real Madridot a legrangosabb európai kupasorozatból?

Bár Cristiano meglehetősen nagy egóval rendelkezik és ritkán foglalkozik a lelátóról érkező szavakkal, a szurkolók, akik elhatározták, hogy bármi áron kellemetlenné teszik a portugál madridi napjait, jobban teszik, ha magukba néznek és óvatosan bánnak ezzel a dologgal. A klub történetének legjobb góllövőjéről van szó, az első játékosról, aki 100 gólt lőtt a Bajnokok Ligájában. Bár jelenleg nem áll fenn a távozásának veszélye, sosem tudni, hogy mikor elégeli meg a füttyszót és a szitkozódást, a szurkolókkal való viszonya pedig döntő befolyással lehet a jövőjére. Szóval jobb vigyázni, mert ha egy ilyen fenevad elpártol tőled, majd ellenségként tér vissza azért, hogy bosszút álljon a közel sem megfelelő bánásmódért, akkor lehet, hogy kénytelen leszel állva megtapsolni őt a Santiago Bernabéuban, amint az ellenfél mezében sétál lefelé a pályáról.