2017. augusztus 20., vasárnap

Isten veled, Pepito!

  • Zs. Csaba
  • 2017.06.06. 16:14
Tízévnyi szolgálat után a Real Madrid portugál hátvédje búcsút int a klubnak. Rengeteg idő ez a világ legjobb csapatában, csak a legkivételesebb játékosok képesek ennyi időn keresztül a spanyol fővárosban maradni. Búcsúzunk tehát egy védőtől, akinek neve az idők során szinte egybeforrt a klubbal, aki mindent megnyert a Real Madriddal, aki tehetséges védőként érkezett, ám a világ egyik legjobbjaként távozhat.

Őszintén megmondom, nincs egyszerű dolgom. Mindenképp szerettem volna én megnyerni ennek a búcsúcikknek a jogát, most mégis azon tűnődöm, hogy vajon mit is írhatnék. Tíz év, ez rengeteg idő, ami még többnek tűnik, ha a Real Madridról van szó. Tényleg csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy egy évtizeden át harcoljanak a habfehér mezért, ez a kiváltság csak a legnagyobbaknak jár.

Pepe 2007-ben érkezett meg a klubhoz, akkor, amikor az internet világa is csak kibontakozóban volt még, így sokak számára meglehetősen nagy meglepetést okozott, hogy a klub 30 millió eurót költ egy viszonylag ismeretlenül csengő névért. Jómagam, az akkor 16. életévét taposó futballőrült is csak annyi információval rendelkeztem, amennyit az internetre korábban felkerült videókból megtudtam. Mivel azon kevesek közé tartozom, akik elismerik a védőposztot, sőt annak egy-egy elemét még kifejezetten szeretik is, így nagy várakozásokkal vágtam neki én is az új idénynek, mondván, ha ennyi pénzt költöttünk egy hátvédre, akkor nem okozhat csalódást - nem, nem rettentett el Woodgate példája sem.

Az első idényéből élesen ég az emlékezetemben a Barcelona elleni meccse, ahol toronymagasan a mezőny legjobbja volt, oroszlánrészt vállalt abban, hogy a katalánok nem tudták bevenni ősi riválisuk kapuját. Pepe már ott bizonyította, hogy igenis klasszis hátvéd került a birtokunkba, ami a korábbi évek tendenciája után igen nagy felüdülést jelentett számomra, és bizonyára a madridisták nagy része hasonlóképp érzett. Hogy ne csak egy meccsel támasszam alá állításomat, első idényét követően számos spanyol és külföldi lap is kimagasló osztályzattal jutalmazta értékelőiben a védőt, elismerve kiemelkedő teljesítményét.

Pepe hasonlóképp kezdte meg második idényét is, egészen nyilvánvaló volt, hogy a következő évek egyik legjobb védőjének kibontakozását látjuk, ám sokan nem a kiválóan időzített becsúszásai, fontosabbnál fontosabb szerelései, blokkolt labdái alapján ítélték meg őt. Volt benne valami egészen más, mint a többiekben, valahogy mindig fellelhető volt körülötte némi feszültség, egy-egy durvább megmozdulás, és a heves szócsatákból sem vonta ki magát soha. Aztán 2009. április 21-ét írtunk, amikor elkövette élete talán legnagyobb hibáját. Igen, mindenki tudja, hogy a Casquero-esetre gondolok. A nyomás óriási volt a csapaton a bajnoki címért folytatott harcban, Pepe idegei pedig ezt nem bírták el. Piros lapja mellett tíz mérkőzésre szóló eltiltást is kapott, teljesen jogosan, és gyanítom, hogy nem csak a szövetség, a szurkolók és az ellendrukkerek, hanem a klub is rendkívül rossz szemmel nézte tettét, hiszen annak durvasága mellett komoly gondba sodorhatta volna a csapatot, ha Iker Casillas nem fogja meg az eset után ítélt büntetőt, illetve Guti és Higuaín nem lőnek egy-egy óriási gólt, 3-2-re módosítva ezzel az eredményt az utolsó pillanatokban. A futballban viszont, mint tudjuk, a ha nem játszik, így Pepe a tíz mérkőzésre szóló büntetést követően visszatérhetett a futballpályára.

És milyen jól tette. Sokan ismételgették, hogy egy ilyen durva játékosnak nem a futballpályán van a helye, én azonban mindig szembementem ezekkel a kijelentésekkel. Nem, nem arról van szó, hogy ne ítéltem volna el a tettét, hiszen mélyen megvetem az effajta viselkedést a labdarúgó pályákon, ugyanakkor valami oknál fogva én mindig tudtam a tettei mögött rejtőző játékosra koncentrálni, észrevettem labdarúgói nagyságát, olyankor is, amikor sportszerűtlensége miatt mindenki a föld alá kívánta volna.

A következő néhány évét meglehetősen megpecsételte a Casquero ellen elkövetett bűntett, ráadásul át kellet vészelni egy térdszalag-szakadást is. Ő azonban mindig felállt a padlóról. Neki nem számított, hogy sérüléssel kell szembeszállnia, vagy a világ összes futballkedvelőjével, akik egy emberként próbálták őt kisöpörni a futballvilágból. Pepe mindig emelt fővel, büszkén viselte a habfehér mezt, amit élete árán is hajlandó lett volna megvédeni.

A Mourinho-korszak a maga durvaságaival alapjaiban felnagyította a korábbi hangokat, igazi táptalajként szolgált azoknak, ám aki jobban szemügyre vette az akkori csapat habitusát - erősen koncentrálva a klasszikusokra -, az láthatta, hogy nem csak Pepének voltak komolyabb, felesleges szabálytalanságai.

A portugál edző távozásával azonban, ahogy a csapatnál, úgy Pepénél is bekövetkezett egyfajta változás. Játéka teljesen letisztult, mentessé vált mindenféle sallangtól. Így már a legkritikusabbak is arra koncentrálhattak, amihez a portugál a legjobban értett, hiszen elképesztő védőmunkáját nem tarkították többé buta, durva szabálytalanságok, ugyanakkor a földöntúli szerelések, a lenyűgöző időzítés és helyezkedés mind megmaradtak. Egyes hírek arról is szóltak, hogy Carlo Ancelotti keze munkája mellett egy pszichológus is segített neki ennek elérésben. A lényeg azonban ugyanaz, függetlenül attól, hogy így volt-e, vagy sem. Pepe a világ legjobb védőjévé érett, és nem csak tehetségben, hanem fejben is.

Én - és reményeim szerint még sokan mások is - mindvégig láttam benne azt a tehetséget, azt a tudást, ami a legjobbak közé emelheti őt, és végtelen örömmel tölt el, hogy ez végül be is következett. Örömmel tölt el, hiszen Pepe azon kevesek egyike, akinek meglehetősen hosszúra, már-már legendásra nyúló madridi pályafutását teljes egészében végigkövethettem.

Ugyanakkor, ha visszatekintek csodálatos madridi karrierjére, egyben szomorú is vagyok. Szomorú, mert be kell látnom, hogy a múltban elkövetett durvaságai miatt szakma sajnos soha nem fogja elismerni, hogy Pepe bizony a világ egyik legjobb védője volt madridi évei alatt. Pedig így volt. Lehet, hogy nem jelzik ezt sorra begyűjtött egyéni díjak, lehet, hogy nem erről írt a világsajtó nap mint nap, lehet, hogy az embereknek nem ő ugrik be egyből, ha meghallják a világklasszis középhátvéd fogalmát. Ezek a dolgok azonban mit sem változtatnak az egyértelmű tényen, márpedig tény, hogy ez a portugál labdarúgó a játék legnagyobbjai közé tartozott posztján, még 30. életévének betöltése után is. Köszönettel tartozunk neki, hiszen pályafutásának nagy részét a Real Madrid címerének megvédésére szentelte, a benne rejlő madridizmus pedig ordított minden egyes megmozdulásáról. És hát, milyen az élet, pont egy ilyen játékos maradt igazi búcsúztatás nélkül a sors furcsa fintorának köszönhetően. Az a fránya sérülés... Pedig minden kétséget kizáróan, ha valaki, ő megérdemelte volna, hiszen tízévnyi szolgálat nem tűnik el nyomtalanul.

Éppen ezért, szeretnék mindent megköszönni, Pepito! Köszönjük - úgy gondolom, madrdista társaim nevében beszélhetek - a rengeteg áldozatot, köszönjük, hogy testi épségedet sem féltve harcoltál ezért a csodálatos klubért, hogy szembementél a fél világgal, és megmutattad, hogy mekkora játékos is vagy. És végzetül köszönjük, hogy egy évtizeden át annyi góltól óvtad meg féltve őrzött kapunkat. Te már a madridi történelem része vagy. Az én emlékezetemben biztosan úgy maradsz majd meg, mint egy védő a legnagyobbak közül.


  • Forrás: penamadridista.hu
  • Szerző(k): Zs. Csaba

Hozzászólások

Tabella