2017. október 17., kedd

José Mourinho sötét korszaka a Real Madridnál

  • É. Csongor (Veidt) , K. Kristóf , Zs. Csaba
  • 2017.07.22. 16:26
José Mourinho vasárnap egy barátságos mérkőzés keretén belül, majd augusztus elején az UEFA-szuperkupában is összecsap korábbi csapatával. Ezen találkozók apropóján készítettük az alábbi írást, mely a portugál madridi karrierjét foglalja össze, természetesen szubjektív módon.

Nehéz olyan megosztó személyiséget találni a modern futballban, mint José Mourinho. Imádói és gyűlölői száma közel azonos, ő emberként és edzőként is kettéosztja a szurkolók tömegét. A Madridban eltöltött három éve tökéletesen megmutatta, milyen ember ő, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy meddig képes elmenni céljai eléréséért. Mourinho „sötét hármasa” rányomta a bélyegét a spanyol fővárosban töltött időszakára.

Három éve alatt megmutatta, milyen a dicsőség, a könyörtelenség, és megtapasztalhattuk azt is, milyen Mourinho legsötétebb oldala. 2010 nyarán BL-győztes edzőként érkezett, ezt pedig sokan jelnek tekintették arra vonatkozólag, hogy a portugál „Special One” („A Különleges”) énje egy sokkal kitapinthatatlanabb énbe fordul majd át.

A bevezetőben említett „sötét hármas” egy pszichológiai szakkifejezés. A tudósok az 1990-es évek végén alkották meg az embergyűlölő vonások meghatározására. A „sötét hármas” három alkotóeleme a nárcizmus, a pszichopátia, valamint a machiavellizmus, melyek együttesen egy ellenséges és önző viselkedést tesznek ki.

Felesleges is további leírásokat keresni a kifejezésről, mindenki láthatja, egy ilyen személyiségre nem sok példát találunk a futball, de még a csapatsportok világában sem. José Mourinho azonban tökéletesen megmutatja, milyen a „sötét hármas” a sportban.

Ha a Google-be beütjük azt, hogy „José Mourinho” és azt, hogy „narcissism” (nárcizmus), biztos, hogy a keresőprogram több találatot ad ki rá, mint bármely más edző „nárcizmusára”. Hivatalosan is ő a legnárcisztikusabb edző a világ labdarúgásában.

Mourinho már első nyilvános angliai szereplésekor úgy írta le magát, mint a „Special One”, elképesztő magabiztossággal és kihívóan téve mindezt.

A nárcizmus egy másik szakszó, voltaképpen egy betegséget takar. A nárcisztikus ember jellemzői közé tartoznak a beképzeltség, a hiúság, az önhittség vagy egyszerűen az önzés személyiségvonásai.

A spanyol fővárosban eltöltött három szezonja alatt José Mourinho számos alkalommal tett tanúbizonyságot eme személyiségvonásairól, főként a Pep Guardiola vezette Barcelona ellen vívott El Clásicókon. A három év mindegyikében harcban álltak a bajnoki címért, Mourinho első szezonjának tavaszán pedig a Bajnokok Ligájában is összecsaptak.

Nem titok, hogy Mourinho és a Barcelona különös kapcsolata már jóval a portugál madridi időszaka előtt bekerült a történelemkönyvekbe. 1997-ben Louis van Gaal őt szerette volna egyik asszisztensének, mikor a Barcelona vezetőedzőjeként dolgozott. Mourinho azt megelőzően Sir Bobby Robson, a klub előző edzőjének tolmácsa volt. Barcelonai időszaka 2000-ben ért véget, és 2008-ig nem is nagyon került az újságokban egy lapra a portugál edző és a katalán csapat neve.

Ekkor ugyanis a Barcelona éppen a kirúgott Frank Rijkaard utódját kereste. A vezetőség szűkített listáján pedig már csak két név szerepelt: Mourinho és a tapasztalatlan Pep Guardiola neve.

Txiki Begiristain, a Barcelona akkori technikai igazgatója úgy döntött, az ügyben Johann Cruyffé legyen a végső szó, aki bár semmilyen hivatalos tisztséget nem töltött be a klubnál, a Barcelona egyik meghatározó karaktereként mindig adtak a szavára és hallgattak a tanácsaira.

Mourinho pedig annak érdekében, hogy növelje esélyeit a Barçához való visszatérésre, személyes találkozót kért Cruyfftől a klub elnökén, Joan Laportán keresztül. Azonban nem várt falba ütközött: Cruyff hajthatatlannak mutatkozott a kérdésben, és mindenáron a csapat egykor középpályását, Guardiolát szerette volna a kispadon látni. Ezzel voltaképp kimondták az átkot Mourinhóra, aki ahelyett, hogy elfojtotta volna magában ezt a csalódást, az egója megint győzedelmeskedett felette.

Megindult a bosszúhadjárat, az első lehetőség a támadásra pedig két évvel később adódott.

Mourinho 2010-ben az Inter Milan vezetőedzőjeként éppen történelmi triplázás felé vezette csapatát, mikor is a Bajnokok Ligája elődöntőjében a Barcelona állta el az útját. Az odavágón szerzett 3-1-es előnynek köszönhetően az olaszok kedvező helyzetből várhatták a Camp Nouban rendezett visszavágót. Mourinho mindenképpen meg akarta őrizni az előnyt, így védekező felfogásban küldte fel a csapatot. Thiago Motta korai piros lapja után pedig a meccs már végleg az Inter elképesztő védekezéséről szólt. A meccset végül a Barcelona nyerte 1-0-ra, a párharcot viszont 3-2-es összesítéssel az Inter, így ők játszhatták a Bayern München elleni döntőt. Mourinho híres/hírhedt futása és mutogatása pedig sokkal inkább szólt a helyi szurkolóknak, mint a lelátó felső sarkában ünneplő Inter-fanatikusoknak.

A sikeresen megvívott elődöntőt követően mentorával, Van Gaallal kellett összecsapnia a madridi döntőben. Mivel ezt az akadályt is sikeresen vette, átment a teszten, készen állt arra, hogy a Real Madrid vezetőedzőjévé váljon. Lehetősége nyílt arra, hogy még többet ártson, illetve ezzel minden addiginál jobb alkalmat kapott saját imidzsének további erősítésére.

Először 2010 novemberében nyílt lehetősége arra, hogy „rúgjon” egyet Pep Guardiolán, hiszen a két csapat a bajnokságban mérhette össze erejét. A Real Madrid egy ponttal a Barcelona előtt állt a tabella élén, egy győzelem pedig tovább növelhette volna előnyüket az ősi riválissal szemben. Emellett persze ott volt a lehetőség arra is, hogy Mourinho ismét megpróbálja amatőrként beállítani a Barcelona csapatát.

Sajnos nem ezt a forgatókönyvet láthattuk. Guardiola nagyszerűen teljesítette házi feladatát, melynek elkészítéséhez Mou csapatát használta fel. A gránátvörös-kékek egy meglepően könnyed 5-0-s győzelemmel küldték haza a Real Madridot. José elszenvedte pályafutása legcsúfosabb vereségét.

Elmondható, hogy a nárcizmus, az önbálványozás egy nagyon fertőző jelenség, ami hajlamos függővé tenni az egyént, aki folyamatos kényszert érez ennek kimutatására. A katalóniai megaláztatást követő hónapokban Mourinho és a Real Madrid eltökélt célja volt, hogy mindhárom fronton – a bajnokságban, a kupában és a Bajnokok Ligájában - elpusztítsa a Barcelonát. A Király-kupában sikerrel jártak, hiszen a valenciai döntőben egy nagyszerű Ronaldo-fejessel legyőzték riválisukat. A sikeren felbuzdulva joggal bíztak abban, hogy a közelgő Bajnokok Ligája-párharc során is diadalmaskodhatnak.

Az odavágót a Santiago Bernabéuban rendezték, a kezdőcsapatokat a kupadöntőhöz hasonlóan állították össze a trénerek. A Real Madrid a szokásos védelemmel kezdett: Iker Casillas előtt Álvaro Arbeloa, Raúl Albiol, Sergio Ramos és Marcelo takaríthattak. A középpályán Pepe próbálta szűrni a Barcelona támadásait, aki hasonló szerepkörben játszott egy héttel korábban. Előtte Xabi Alonso és Lassana Diarra biztosított, míg a támadásokért Cristiano Ronaldo, Mesut Özil és Ángel Di María felelt.

Meglehetősen felfokozott hangulatú, érzelmekkel és indulatokkal teli mérkőzésre számított a nagyközönség. Ahogy arra számítani lehetett, nem kellett sokat várni az első szabálytalanságra, hiszen az 44 másodperc elteltével érkezett is. Ebben a szellemben folytatták tovább a játékosok, igaz, néha futballra utaló nyomokat is felfedezhettünk. A Barcelona a letisztult játéka ellenére akkor éppen többet szabálytalankodott, mondhatni meglepő módon, hiszen épp Mourinho csapata törekedett arra, hogy kapott gól nélkül hozzák le a hazai mérkőzést. Abban az idényben a felek öt alkalommal találkoztak egymással, de kétségkívül a madridi BL-találkozó volt a legvitatottabb mérkőzés ezek közül.

Emlékezetes csatát láthattunk Sergio Ramos és Gerard Piqué között, akik folyamatosan összeszólalkoztak az első félidő során, amely egyébként gólnélküli döntetlennel végződött. A feszültség a félidőben, a játékoskijáró előtt hágott tetőfokára, amikor a Barcelona második számú kapusát, José Manuel Pintót kiállította a játékvezető, mert összeszólalkozott Miguel Porlánnal, a Real Madrid edzői stábjának egyik tagjával. Egy olyan incidensről beszélünk, mely során nemcsak a hálóőrt figyelmeztette a játékvezető, hanem több, a pályáról épp lefelé tartó játékost is, köztük Gabriel Militót és Álvaro Arbeloát.  Szinte minden érdekelt – kezdve a játékosoktól a két stábig – érintett volt az összeszólalkozás során.

A második játékrész elején, megerősítvén a támadósort, José Mourinho Mesut Özil helyett pályára küldte Emmanuel Adebayort. Igen ám, de a fizikai harcok nem csillapodtak a játékosok között, sőt, egyre inkább elmérgesedtek. Pepe rendszeresen későn érkezett meg egy-egy szerelés alkalmával, Sergio Ramos pedig Messit törte kis híján össze. A mérkőzés akkor vett hatalmas fordulatot, amikor a játékvezető felmutatta Pepének a piros lapot azt követően, hogy nem is volt egyértelmű testi kontakt közte, valamint a „szenvedő” fél, Dani Alves között. A viták azóta sem zárultak le, egyesek szerint a szándék miatt jogos volt a lap, míg mások úgy vélik, hogy a testi kontakt hiánya miatt jogtalanul mutatta fel a játékvezető a pirosat. Ha minden képkockát kielemzünk, talán valóban volt egy minimális érintkezés a két játékos lábai között. Mourinho – érthető módon – nagyon dühös volt.

Felállt a kispadról, tiltakozott, majd végül Wolfgang Start kiállította őt is. Itt megkezdődött a Real Madrid mentális összeomlása. Az utolsó 15 percben Lionel Messi kétszer is betalált Madridban. A két idegenben szerzett találat meglehetősen nagy előny a visszavágó előtt. A problémák sora azonban nem zárult le. 

A portugál kiállítását követően Rui Faria, Mourinho egyik legbizalmasabb tanítványa, valamint lényegében a tréner jobb keze vette kézbe az irányítást, és folytatta a feszültségkeltést a játékoskijáróban és az öltözők előtt is. Megvádolta katalán kollégáit illetve a komplett csapatot azzal, hogy óriási segítséget kaptak a játékvezetőktől, majd hozzájuk vágta a következő mondatot: „Menjetek és öltözzetek a bírók öltözőjében.” Ezt követően Pepét küldte a játékvezetők öltözőjéhez, hogy beszéljen velük a mérkőzésről.

Ez volt az események tetőpontja. Itt vált világossá a Barcelona, de lényegében az egész világ számára is, hogy a Real Madrid játékosai sokkal hűségesebbek Mourinhóhoz, mint azt bárki gondolta volna. Ez volt az a lojalitás, az a szellemiség, amit José megkövetelt és el akart érni a klubnál.

Az egész ügy csak még rosszabbá vált Mourinho mérkőzés utáni sajtótájékoztatóján, ahol a portugál nyílt támadást indított Pep Guardiola, a Barcelona és a gránátvörös-kékek bírókkal való kapcsolata, a játékvezetőktől kapott rendszeres segítség ellen: „Ha elmondanám az UEFA-nak, amit ténylegesen érzek és gondolok, akkor a pályafutásom azonnal véget érne. Így csak egy kérdést szeretnék feltenni, és remélem, egy nap választ is kapok majd rá. Miért? Miért? Miért? Miért Øvrebø? Miért Busacca? Miért De Bleeckere? Miért Stark? Miért? Minden elődöntőben ugyanaz történik. Egy egészen fantasztikus csapatról beszélünk, miért van erre szükség? Miért? Egy ennyire erős csapatnak miért van szüksége erre az extra, mindenki számára teljesen nyilvánvaló segítségre?”

Az egy héttel később megrendezett visszavágó némileg nyugodtabb volt. A legtöbben úgy érezték, hogy a párharc már lefutott, hiszen a Barcelona kétgólos előnnyel vágott neki a hazai mérkőzésnek. A Camp Nouban 1-1-es döntetlen született, így a katalánok 3-1-es összesítéssel jutottak a döntőbe. José Mourinho otthonról követte a történéseket, hiszen eltiltása miatt nem lehetett jelen. Abban az idényben a Barcelona megnyerte a Bajnokok Ligáját és a bajnokságot is. Valószínűleg ez volt a legkeserűbb pirula, amit Mourinhónak le kellett nyelnie.

José három hónappal később, szintén a Barcelona ellen újra megcsillogtatta narcisztikus személyiségét a világnak. A felek a spanyol szuperkupa keretein belül csaptak össze. Az első mérkőzés 2-2-es döntetlennel végződött a Santiago Bernabéuban, majd a visszavágón egy újabb agresszív, ám izgalmas mérkőzésnek lehettünk tanúi. Azt a csatát (is) Lionel Messi döntötte el, góljával 3-2-re nyertek a hazaiak. A hosszabbítás extra perceiben Marcelo csúnya szabálytalanságot követett el Fabregasszal szemben, amely következtében mindkét kispadon elindult az intenzív provokáció.

Az indulatok elszabadultak a technikai zónában, Mourinho sápadtan sétált a Barcelona kispadja felé, ahol hirtelen belenyúlt Pep segítője, Tito Vilanova szemébe. Könyörtelen megmozdulás volt, amit újabb két meccsre szóló eltiltás követett.

Niccoló Machiavelli olasz filozófus leghíresebb művében, A Fejedelem (olaszul Il Principe) című politikai tanulmányában azt írja, az a különleges vezető, aki a fortélyának és az erejének köszönhetően tud vezető pozícióba jutni, nem pedig az, akinek az ölébe hullik a hatalom. Írásában egyértelműen állást foglal: az ő szemében sokkal nagyobbak azok az emberek, akik törtetésüknek, dicsőség iránti vágyuk rendíthetetlen hajszolásának és karizmatikus személyiségüknek köszönhetően lettek vezetők. Természetesen Machiavelli mindezt a 16. század emberének írta, mégis öt évszázadba telt, hogy az általa leírt figura megérkezzen a labdarúgás világába.

Mourinhót pedig Madridba való érkezése előtt és onnan való távozása után is a machiavelli-i vezetővel hasonlították össze. Megbabonázó személyiségét, akaraterejét és karizmáját mindig is magasan értékelték. De az igazi machiavellista képességeit a Real Madridnál mutatta meg.

Pszichológiailag megfogalmazva a machiavellista ember olyan, aki másokat használ fel eszközként saját céljai elérésére. Jellemzi őket a cinikus világnézet, feltételezik, hogy az emberek alapvetően rosszak. Magatartásuk sokszor etikátlan, viselkedésük során manipulatívak és félrevezetőek, a „cél szentesíti az eszközt” elvét követik. Ezenkívül azt gondolják, minden helyzetben csakis a célravezető, azaz előnyökkel járó stratégiák a megfelelőek. Ezzel függ össze, hogy általában hideg fejjel döntenek, és távol tartják magukat a társas kapcsolatokkal járó érzelmektől.

A Gestifute a világ egyik legnagyobb és legerősebb futballügynöksége, amelyet a szuperügynök Jorge Mendes vezet, akit szoros szálak fűztek Mourinhóhóz és a Real Madrid több játékosához is. Mourinhóval egyenesen közeli barátok voltak, hiszen Mendes a kezdetektől menedzselte honfitársát, így az sem volt meglepő, hogy akkoriban igen gyakran fordult meg a Real Madrid edzőközpontjában, Valdebebasban, ahol általában személyesen tárgyalt Mourinhóval vagy az egyik kliensével, például Cristiano Ronaldóval, Pepével vagy Ángel Di Maríával.

Mendes összességében minden klubnál többször kötött szerződéseket a Real Madriddal, és akkoriban készen állt arra is, hogy madridi különítményét, s ezáltal befolyását tovább gyarapítsa.

De mindez nem talált éppen kedvező fogadtatásra a Real vezetőségében. Diego Torres spanyol újságíró, Mourinho The Secret World of José Mourinho (José Mourinho titokzatos világa) című életrajzának írója szerint ugyanis azt gondolták, a portugál edző sokkal inkább az üzletkötésekre fekteti a hangsúlyt, nem pedig a kitűzött célok elérésére.

A Fejedelemben részletesen kifejtve olvashatjuk, hogyan kell a különleges vezetőnek kizárólag a Machiavelli által leírt, az ő személyét érintő problémákra fókuszálnia, figyelmen kívül hagyva azt, hogy másokat hogyan tehetne sikeressé.

Mourinho a klublegenda Jorge Valdano, az akkori általános igazgató elűzésével mutatta meg leginkább, mennyire semmibe vesz másokat. A portugál tréner első évétől kezdve egy brit stílusú átigazolási politikát követelt meg, ahol maga lehet hatással az érkező és távozó játékosok kilétére.

Valdano végül 2011 nyarán távozott posztjáról, alig 12 hónappal Mourinho kinevezését követően.

2010 nyarán találta ki Mourinho, hogy a csapatba nem elég Karim Benzema és Gonzalo Higuaín csatárposztra, ráadásul nem gondolta, hogy mindketten képesek lennének az ő stílusában focizni, ezért új csatár után nézett. Végül a Werder Bremen portugál támadójára, Hugo Almeidára esett a választása.

Nem volt egyértelmű bizonyíték arra, hogy Almeida jobb választás lenne Benzemánál vagy Pipitánál, de magasságával és a levegőben mutatott dominanciájával nagyszerűen illett volna bele Mourinho centerjátékába. Talán nem is olyan meglepő, hogy Almeida szintén a Gestifute ügynökség egyik menedzseltje volt. Ez sokak számára egyértelmű bizonyítékként szolgált arra, hogy Mourinho tudatosan próbálja javítani a már amúgy is nagyszerű kapcsolatát Mendesszel.

A transzfert végül megvétózták, elsősorban Valdano, Mourinho nagy bánatára és csalódottságára. Torres könyve szerint a vezetőség úgy gondolta, hogy Mourinho már elég kockázatot vállalt a 30 éves hátvéd, Ricardo Carvalho, illetve Di María szerződtetésével – akik egyébként mindketten Gestifute-ügyfelek.

A Mourinho és a vezetőség közötti egyre inkább elmérgesedő viszonynak a világ első ízben az alacsonyabb osztályú Almería elleni mérkőzésen lehetett szemtanúja, mely csalódást keltő 1-1-es eredménnyel zárult. A portugál tréner nem volt hajlandó becserélni Benzemát, amely valószínűleg egyfajta üzenetet volt a klubvezetőség számára: Mourinho új csatárt akart. Híguaín sérült volt, Benzema pedig kegyvesztett, így José számára az egyetlen életképes opció a Castilla fiatal támadójának - aki egyébként mindössze öt gólt szerzett addig az idényben -, Álvaro Moratának a beállítása volt.

Valdano gyakran képviselte a klubot a mérkőzés utáni interjúk során, az Almería otthonában „elszenvedett” döntetlent követően pedig feltűnően paprikás hangulatban nyilatkozott: „Nagyon remélem, hogy Benzema nem marad túl sokáig a kispadon. Igazságtalan helyzetbe került.”

Ez a nyilatkozat volt az utolsó csepp Valdano poharában. A mérkőzés után további megosztó nyilatkozatokat is hallhattunk: Valdano állítása szerint ő és Mourinho hónapok óta nem beszélnek egymással, ugyanakkor nem ez a viszony okolható a Real Madrid kudarcaiért, hanem a portugál tréner személyisége.

Az ezt követő szezonban Mourinho további machiavellista képességeiről tett tanúbizonyságot. Egy innovatív, három védekező középpályást felvonultató rendszert akart megalkotni, melynek köszönhetően megerősítette volna a védelmet, és ezzel együtt létrehozott volna egy olyan csapatrészt, amely már az ellenfél tizenhatosánál képes nyomást kifejteni annak védelmére. Mourinho hitte, hogy ennek a stratégiának köszönhetően képesek lesznek úgy villámgyors kontrákat vezetni, hogy közben hátul is megfelelő mennyiségű ember biztosítja a védekezést. De mikor élesben is kipróbálta az új felállást, kudarcot vallott.

Az előszezon során az USA-ban és Kínában sem bizonyult túlságosan meggyőzőnek a csapat, ahogy számos bajnokin – a Valencia, a Barcelona, a Málaga és a Villarreal ellen – sem. Bár számos győzelem született ebben a felállásban, a szigorú madridi média sokszor kritizálta a játékstílust, melyet ez a formula magában hordozott.

A Barcelona tökéletes ellentétes felállásával, és a sorozatban 10 győzelmet számláló Madrid 3-1-es idegenbeli legyőzésével pedig közelebb került a bajnoki éllovas habfehérekhez a szezon első El Clásicóját követően.

Tavasszal azonban hullámvölgybe került a csapat. Öt meccsen három döntetlent ért el, méghozzá a Málaga, a Villarreal és a Valencia elleni meccseken, arra ösztönözve Mourinhót, hogy megváltoztassa az általa megfelelőnek vélt rendszert. A Madrid előnye négy pontra fogyott a tabella élén, és akkor következett a szezon második klasszikusa a Camp Nouban.

A portugál tréner a találkozóra visszatért a 4-2-3-1-es stratégiához, a csapat pedig Cristiano Ronaldo győztes góljának köszönhetően 2-1-re megnyerte a meccset. A bajnoki cím ott volt a kezükben.

És meg is szerezték megnyerve a hátralévő három mérkőzést, rekordmennyiségű 100 pontot szerezve, és szintén rekordmennyiségű 121 gólt lőve, 9 ponttal megelőzve a katalán riválist. 89-es összesített gólkülönbséggel, három 20 gólnál többet szerző játékossal (Ronaldo, Benzema, Higuaín). Mourinho pedig kritikusai arcába nevethetett, hiszen második szezonjában bajnoki címig vezette a csapatot.

A pszichopata egy olyan jelző, amit senki sem szeretne szívesen viselni, hát még José Mourinho. A Barcelona akkori elnökhelyettese, Alfons Godall nevezte így a portugált, mikor az térden csúszva ünnepelt Cristiano Ronaldo kései győztes góljánál a Manchester City elleni Bajnokok Ligája összecsapáson a csoportkörben.

De az effajta pszichopátia ugyanúgy beletartozik a „sötét hármasba”, mint az empátia és a bűntudat hiánya mások irányába. Mourinho a Real Madrid menedzsereként számtalan alkalommal bizonyította, hogy belőle is hiányoznak ezek a tulajdonságok.

José könyörtelenségének első áldozata Pedro León, a 2010 nyarán a városi rivális Getafétól szerződtetett 23 éves szélső volt. 10 millió eurós árával senki sem gondolta rossz vásárnak, az emberek úgy látták, a fiatal spanyol hasznos tagja lehet majd a csapatnak az elkövetkezendő években. A tehetsége nyilvánvaló volt, hiszen azelőtt a nem túl acélos Getafe támadószekciójának kiemelkedő alakjaként bizonyított.

Ám egy Levante elleni 0-0-s meccset követően Mourinho Pedro Leónt kiáltotta ki bűnbaknak, mondván, a játékos önzőségének köszönhetően nem nyert a csapat, miközben ez a spanyolnak mindössze a második meccse volt a szezonban. Ezután León nagyon kevés lehetőséget kapott a bizonyításra. Mikor egy újságíró rákérdezett az Auxerre elleni BL-meccs előtt arra, miért nem kap lehetőséget a spanyol, Mourinho agresszívan a következőt felelte: „Nem kell megindokolnom Pedro León hiányzását. Ha az elnök úr megkérdezi, elmondom neki, de eddig nem tette. Önök úgy beszélnek Pedro Leónról, mintha Zidane, Maradona vagy Di Stéfano lenne, miközben nemrég még a Getaféban játszott.”

Ha van valami, ami lelohasztja egy fiatal játékos kedvét, aki épp most szerződött a világ egyik legnagyobb csapatába, hogy a világ legnagyszerűbb játékosaival játsszon együtt, a világ egyik legkiválóbb edzőjének kezei alatt, akkor ez a mondat pont az.

Pedro León később még néhány meccsen pályára lépett, de ezek között a meccsek között általában sok idő telt el, és mikor lehetőséget kapott, akkor sem sok időre állt be. A klub pedig nem engedte őt el. A téli átigazolási szezonban a Chelsea és a Manchester City is kölcsönvette volna őt, de Mourinho mindenféle tárgyalást megakadályozott.

Két évvel később Mourinho újabb áldozatot szemelt ki magának, amivel végül a saját sírját is megásta. Ez az ember Iker Casillas volt.

A két fél viszálya vélhetőleg akkor robbant ki, amikor Casillas felhívta a Barcelona kapitányait, Xavit és Puyolt a már említett, erőszaktól nem mentes szuperkupa-mérkőzést követően, melyen Mourinho belenyúlt Tito Vilanova szemébe. A két fél az esetet követően nem volt hajlandó szemtől szemben megbeszélni a történteket, viszonyuk a következő két évben meglehetősen fagyos volt.

A 2012-es esztendő végére a nyilvánosság számára is egyértelművé vált a helyzet: José Mourinho a Málaga elleni mérkőzés előtt hirtelen úgy döntött, hogy padra ülteti Casillast, akinek a helyét Antonio Adán vette át a kapuban. Az volt az év utolsó bajnokija, Iker pedig nem bajlódott sérüléssel. Meglehetősen furcsa helyzet volt, de a legtöbb szurkoló és szakértő úgy vélte, hogy a kapitány az új év kezdetén visszatér majd a kapuba, és ez csak egy egyszeri alkalom volt.

Nem így történt. Casillast az újév első mérkőzésén is jegelte a portugál, a Real Sociedad ellen is Adán kezdett. Aztán jött a fordulat. 10 perc elteltével a játékvezető kiállította a Real Madrid második számú kapusát a Xabi Prietóval szemben elkövetett szabálytalansága miatt, ráadásul büntetőt is ítélt az esetért. Casillas csereként léphetett pályára, és úgy tűnt, visszaszerzi pozícióját. Aztán jött a Valencia elleni kupameccs, és egy igazi indok a mellőzésére. Iker keze eltörött.

Azt követően sorban érkeztek a pletykák, melyek szerint a csapat vezérei, köztük Sergio Ramos, Pepe és Cristiano Ronaldo is aggódott a csapaton belül kialakult helyzet, illetve amiatt, ahogy a portugál kezelte a játékosait. Az egység, amely bajnoki címig repítette a csapatot az előző évben, átalakult széthúzássá.

Casillas sérülését követően a klub leigazolta Diego Lópezt, hogy helyettesítse a kapitányt, ám a madridi nevelésű kapus ennél többre vitte, kiérdemelte Mourinho elismerését. A teljesítménye egyáltalán nem volt rossz, ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a legrosszabbkor volt rossz helyen. Minden esetre a kezdőcsapat tagja maradt, Iker felépülését követően is.

A rangidős játékosok, valamint az öltöző vezérei úgy érezték, hogy Iker Casillasszal tiszteletlenül bántak, ezért még a nyilvánosság előtt is kiálltak mellette. Természetesen ezzel egyidejűleg feldühítették edzőjüket. A történtek után teljesen egyértelmű volt, hogy Mourinho el fogja hagyni a klubot, hiszen úgy érezte, elárulták őt. A portugál elveszítette az öltözőt, a játékosait. Elutasította a közös utazást, külön érkezett a mérkőzésekre, az edzéseken sokkal kevesebb időt töltött a játékosok közvetlen környezetében.

A Mourinho-korszak hamarosan hivatalosan is véget ért, hiszen a 2012/13-as idényben a csapat nem tudta megvédeni bajnoki címét, a Bajnokok Ligájából a Borussia Dortmund elleni elődöntő során vérzett el az együttes, a kupadöntőt pedig elveszítették a városi riválissal szemben, hazai pályán, egy olyan meccsen, melyen a játékosok nem voltak hajlandóak küzdeni edzőjükért, sőt, érdeklődést sem igazán mutattak a döntő iránt.

José Mourinho egy év alatt Madrid legimádottabb emberéből a leginkább utálttá vált. A róla alkotott kép, a vélemények még a madridisták körében is eltérőek voltak, megosztva ezzel a szurkolótábort, amely madridistákból és mourinhistákból állt. Utóbbiak is hithű madridisták voltak, ám ők, követve a vezért, kapitányuk ellen fordultak. Az edző kapcsolata Sergio Ramosszal és Pepével gyakorlatilag megszűnt létezni, miután a játékosok kiálltak a médiában Iker Casillas mellett. Hamarosan elveszítette Cristiano Ronaldo támogatását is, akiről azt állította, hogy egyáltalán nem érdekli a védekezés, és képtelen fejlődni.

Három év alatt José Mourinho bemutatta a pszichológiai gonosz három összetevőjének személyiségjegyeit. A vita, a harc, a vágy és a siker fogalmai nem álltak távol az edzőtől, ám a harmadik idényes átok ismét lecsapott rá. Szerződését kölcsönös megegyezéssel felbontották Madridban, majd visszatért a Chelsea csapatához, ám kijelenthető, sokkal több baráttal érkezett, mint amennyivel távozott a spanyol fővárosból.


Hozzászólások

Tabella