Már a kedd esti visszavágó elõtt sem igazán akadt olyan nézõ (legyen akár Atlético, akár Real drukker) aki az elsõ mérkõzésen látottak és az eredmény tükrében komolyan gondolta, hogy a piros-fehérek eséllyel pályáznak a döntõbe jutásra. Majd elkezdõdött az újabb városi rangadó és bõ 15 perc elteltével szinte minden matracos drukker kikapcsolta a televíziót, hisz Ronaldóéknak ennyi idõ kellett ahhoz, hogy elvarrjanak minden szálat és 110%-os bizonyossággal bebiztosítsák továbbjutásukat. Számomra sok szempontból érthetetlen volt a visszavágó, de ezek zöme az Atlético, pontosabban Diego Simeone számlájára írható. A királyiak részérõl teljesen logikus és érthetõ volt az a játék, amit Ancelotti kért és amit a csapat tökéletesen meg is valósított.
Ancelotti felállása
Igazi csatár nélkül – Iscóval a hamis kilences pozíciójában – állt fel az együttes és a stabilitást helyezte elõtérbe. A személyi változásoktól függetlenül a védelem a megszokott rendszerben szerepelt, két felfutó szélsõ hátvéddel, míg a középpályán a három belsõ játékos szerepe annyiban változott a hamis kilences poszt alkalmazásával, hogy nem csak Alonso, de Illarra is kissé mélyebbrõl indulva játszott, miközben Modric maradt a megszokott pozíciójában. A gólokért elsõsorban felelõs támadótrióban a szélrõl indulva Ronaldo és Bale kapott helyet, míg középen a már említett poszton Isco szerepelt. Azzal, hogy Isco visszavontabban játszott és többször változtatta helyét, mint ahogy azt Benzematól láthatjuk hétrõl hétre, több terület nyílt Cristiano Ronaldo elõtt, aki így szinte minden labdával befelé indult, ezzel tömörítve a középsõ zónát és alapból kizárva az esetleges labdavesztés utáni, gyors hazai kontrák lehetõségét.
Hamis kilences: igen is, meg nem is.
Ahogy már boncolgattam, teljesen logikus és érthetõ döntés volt Ancelotti mestertõl az elsõ mérkõzését követõen, hogy a visszavágóra egy betonbiztos taktikával próbált elõrukkolni. Ugyan megbontotta a "gálacsapatot" és a szokásos Iker – López csere mellett szerepet kapott Varane és Illarra, Arbeloa a védelem bal oldalára került, csereként pedig pályára lépett Nacho, valamint Casemiro is. De mindez nem járt minõségi romlással. A tréner rendkívül okosan sakkozott a cserékkel, a döntõ elõtt minden olyan játékosát próbálta lekapni a pályáról, akiket az esetleges eltiltás réme fenyegetett. Ezzel mindenki jól járt, a kulcsemberek pihenhettek és nem kellett a sárgáktól tartaniuk, míg a kevesebb leh
etõséget kapó labdarúgók ismét játékpercekhez jutottak. Ezen cserék mellett az alap szerkezet ugyan megmaradt, de megszûnt a Benzema – Morata duóval fémjelzett klasszikus csatár/ék pozíció. Isco került az elülsõ hármas közepére, feladata pedig az volt, hogy sok mozgással, visszalépésekkel segítse a csapatot. Alapjában ez egy jó elképzelés volt mind a védekezés, mind a támadás megszervezése tekintetében. Iscóval a védekezés annyiban alakult át, hogy már a saját térfelén gondot jelentett a Atléticónak a labdajáratás és a támadásépítések megindítása. Egyszerre túltelítetté vált a középsõ zóna és lehetetlen volt passzsávokat találni. A szélsõ játékosok nem tudtak kellõképp segíteni a védõknek és a középsõ középpályásoknak, így a királyi gárda magasan feltolhatta hátsó alakzatát, ezzel gyakorlatilag megfojtva a piros-fehér csíkos mezes alakulat minden próbálkozását. Támadásban kicsit más volt a helyzet, itt Iscónak akkor lehetett volna igazán hasznát venni, ha az elsõ pár hét és az elõzõ szezon Iscóját látjuk a gyepen. A fiatal spanyol játékos ugyan akart, sokat futott és rendre mutatta magát üres területre mozgásokkal, valamint a védõket is szépen kicsalta helyükrõl, így teret engedve a Bale – Ronaldo duónak, de mégsem volt az igazi. Amikor játékba tudott avatkozni és találkozott a labdával, akkor néhány kényszerítõt leszámítva nem tudott veszélyes lenni a hazaiak kapujára. Sokkal jobb arányban kellene nyernie párharcait a tehetséges futballistának ahhoz, hogy ebben a pozícióban hasznos tudjon lenni csapata számára. Megvan tehát az elõnye és a hátránya is a hamis kilencesnek, de az igazi megoldás az lenne, ha klasszikus és egyben klasszis csatárjátékot láthatnánk meccsrõl-meccsre, a támadó alakulat közepén.
Kidurrant a matrac?!
Csak Diego Simeone mester tudja miért a cseréket küldte ki a Real Madrid elleni városi rangadóra. Csupán három kezdõ játékos futott ki a pályára, miközben a királyiak majdnem az alap csapattal álltak fel, és annak ellenére, hog
y a 15. perctõl már a döntõben érezhették magukat, végig komolyan vették a meccset és koncentráltan játszottak, ami a hazaiakról a legkevésbé sem mondható el. Az Atlético taktikájában az esélye sem volt meg annak, hogy bravúrt hajtson végre a csapat. Simeone elõre tolta Raúl Garcíát, aki egy szem támadóhoz képest nagyon visszavontan játszott. Annyira, hogy még a labdaszerzések után sem okozott veszélyt. Egyszerûen nem tudott nyomást gyakorolni a hazai csapat Modricékra, és ismét rengetegszer próbált belenyúlni a gárdába az argentin tréner. Diego a jobboldalon kezdett, Sosa középen, majd miután ez nem mûködött Raúl García ment ki a szélre, Sosa és Diego kerültek középre. Aztán érkezett Adrián, de cseréjét követõen Sosa egybõl visszahúzódott, így esély sem volt arra, hogy fölénybe kerüljön a vendéglátó alakulat. Nem ez volt az elsõ ilyen találkozója a hazaiaknak az utóbbi idõben. Simeone csapata láthatóan hullámvölgybe került, ha pedig ezt a problémát nem sikerül mielõbb orvosolnia a fiatal trénernek, akkor a következõ pár hétben a második számú madridi alakulat teljes szezonja a kukában köthet ki. A kupabúcsút követõen ugyanis fontos bajnoki meccsek jönnek és vészesen közeleg a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakasza is, így fel kell kötnie a gatyát Juanfranéknak. Most jön az az idõszak, amikor eldõlhet, hogy az Atlético végre csatlakozik-e az igazi nagy csapatok sorába, vagy visszasüllyed a középszerû gárdák közé.
