A korai ébredés ezúttal senkinek nem esett nehezére, hiszen – eredménytõl függetlenül – életre szóló élmény várt ránk. Miután teljes lett a létszám, megindultunk Dorog irányába, ahová egy kedves madridista barátunk egyenesen Madridból hozta el a jegyeinket. Ez már csak egy ilyen segítõkész, összetartó közösség. Hegyek-völgyek között vezetett az út, a GPS kedves nõi hangjától sofõrünk már egy „Dobd a gyûrût a vulkánba!” felszólításon sem lepõdött volna meg, amikor végre megérkeztünk az elsõ célhoz. Jegyek a zsebben, irány München!
Az odaút leginkább alvással, esélylatolgatással telt. Nem mertünk részletekbe bocsátkozni, nehogy elkiabáljunk valami jót, vagy bevonzzunk valami rosszat. Reméltük, hogy tudunk majd legalább ugyanannyi gólt lõni, mint õk, de eggyel kevesebbel is boldogok lettünk volna. Kíváncsiak voltunk arra, milyen is lesz a lángokba borított Allianz Arena, mellyel a Bayern München vezetõsége és játékosai riogatták a Real Madridot, hogy vajon milyen fogadtatásban részesítenek minket a hazai szurkolók, lesz-e kötekedés, kieséssel „fenyegetõzés” vagy más pszichikai hadviselés. És mindezek mellett persze vártuk már, hogy találkozzunk a többi vendégszurkolóval, reméltük, hogy együtt tudunk majd olyan hangulatot csinálni, ami talán egy hangyányit enyhíti a németek nyomasztó létszámfölényét.
Valamivel 16 óra elõtt megérkeztünk a bajor fõvárosba, ahol az elsõ kihívást rögvest a parkolás jelentette – részesülni szerettünk volna a meccs elõtti müncheni hangulatból, mielõtt a stadion felé vettük volna az irányt, azonban az autó letétele nem volt egyszerû feladat. Miután bepróbálkoztunk egy szimpatikus török úriember által õrzött területen („Parking itt van?”), aki mosolygós „No parking!” kíséretében hárította el közeledésünket („Jól van, Boratom!”), folytattuk az autós városnézõ túrát. Mintegy húsz perc bolyongás után rátaláltunk a város kb. tíz szabad parkolóhelyének egyikére, így elvegyülhettünk a forgatagban, melyben minden harmadik-negyedik ember piros-fehér sállal és mezben közlekedett. Hamarosan egy igen komoly szurkolótáborra akadtunk, akik sör-virsli kombinációval melegítettek az esti eseményekre – és itt találkoztunk elõször spanyol drukkerekkel is, akik kb. harmincan akkora hangzavart okoztak, hogy a németekben bennszakadt a kolbász szó.
Ez igen pozitívan hatott csapatunk közhangulatára – ha ekkora hangerõt képvisel a madridista tábor, ha ennyire bíznak a sikerben, akkor nem lehet, hogy ne jussunk tovább. Naiv logika, persze, de – mint utóbb kiderült – nem volt alaptalan.
Miután pár perccel a parkolásunk lejárta után megtaláltuk az autót – tipp: érdemes fotókat készíteni a környezõ nagy, látványos épületekrõl –, úgy döntöttünk, elindulunk az aréna felé, mielõtt dugó alakulna ki az utakon. Nos, ezzel már akkor elkéstünk: a belvárost csak lépésben lehetett elhagyni, úgyhogy lassan, de biztosan kellett haladnunk az összecsapás színhelyére.
Nemsokára megpillantottuk a jó néhány éve ott felejtett ûrhajót (a.k.a. Allianz Arena), ahol egész gyorsan megtaláltuk a parkoló bejáratát – vagyis ekkor még azt hittük. Egy megnyerõnek éppen nem nevezhetõ õr szemrebbenés nélkül beengedett minket a garázsba, s mi mit sem sejtve indultunk meg befelé. Hallottuk, hogy kisbuszunk teteje mintha súrolná a plafont, de ezt az antennának tulajdonítottuk – mint utóbb kiderült, helytelenül. A továbbra sem túl megnyerõ külsejû fiatalember szólt, hogy a lámpákat próbáljuk meg elkerülni, amit teljesítettünk is – a zöld Exit feliratokkal azonban nem számoltunk, így 5 perc alatt gyakorlatilag kisebb katasztrófahelyzetet idéztünk elõ a helyszínen. Az õr nem volt valami konstruktív, a „Stop!” felkiáltáson kívül túl sok információt nem tudtunk kiszedni belõle. Néhány perc kínlódás után végre eszébe jutott, hogy egyébként van buszoknak fenntartott parkoló is. HURRÁ! Performanszunk legalább néhány, a parkolóházban iszogató bajornak örömet okozott – na, itt már kezdtünk meccshangulatba kerülni (majd utána röhögjetek, ….!).
Szinte láttuk magunk elõtt a szalagcímeket, melyek egy ismeretlen, szlovák rendszámú kisbuszról szólnak, mely átvágta az aréna áramellátását biztosító vezetéket, s így az elõdöntõt el kellett halasztani… De aztán megleltük a Real Madrid szurkolóinak fenntartott szabadtéri parkolót, s pár perc evés-ivás, fotózkodás után helyrebillent a lelki egyensúlyunk.
Elindultunk a bejárat irányába. A mellettünk futó úttesten egymást érték a Bayern München fanjait szállító turistabuszok. Üdvözletünkre egyesek integetéssel, mások beintéssel reagáltak – egyik útitársunk egy jól ismert gesztussal próbálta õket jobb belátásra bírni, valahogy így:
.
A kapukon keresztüljutva megkaptuk a beosztásunkat egy „lelkes” némettõl egy „keine Chance” formájában, illetve próbált elküldeni minket a másik irányba azzal a felkiáltással, hogy ez nem az Allianz Arena. Szemmel láthatóan nagyon bíztak a sikerben a bayernes kollégák – nyilván nem alaptalanul. Megkerestük a 346-os szektor felé vezetõ utat, aztán megindultunk a végeláthatatlan lépcsõsoron.
Most egy személyesebb rész következik: mikor megláttam a pályát, nem hittem a szememnek. Korábban azt gondoltam, hogy ilyen magasból alig fogok látni valamit, hogy teljesen eltörpül majd minden, és nagyon kell majd figyelni, hogy ne maradjak le semmirõl. Na, ebbõl semmi nem lett igaz: ilyen távolságból is tökéletes a látvány! Olyan, mint egy csodaszép grafikájú játék, gyönyörûek a színek, pazar a megvilágítás. És meccs közben is mindenre felfigyelhettem – a lesek beintésérõl, a szabálytalanságokról, Cristiano gyönyörû, sarokkal továbbtett labdájáról és persze a gólokról sem maradtunk le. Az egyetlen, amit én nehezen tudtam követni, a lapok kiosztása volt. Na de ennyit errõl.
Lassan gyûlni kezdtek az emberek befelé, láttuk, hogy a hazaiak székein már ott vannak az élõkép segédeszközei. A végeredményt mindenki láthatta a tévében is, élõben sem volt csúnyább.
Elõször a kapusok jöttek ki melegíteni, természetesen a mieink a vendégszektorhoz közelebb esõ kapunál gyakoroltak. Iker fütty és taps keverékére kezdte meg a felkészülést, az elõszivárgó Bayern-játékosokat hatalmas taps fogadta. A BL-himnusz elõtt felcsendült a hazai csapat saját dala, bemutatták a kezdõcsapatokat – nyilvánvalóan itt is éreztették, ki játszik otthon.
Sorfal, csapatképek, gyászszünet – nagyon közeledtünk már a kezdõrúgásig. Aztán elindult az õrület. Bayern- és Real-szurkolók egyszerre kezdtek bele saját rigmusaikba, ekkor még a 3-4000 vendégdrukker kiabálása eltûnt az óriási bajor tábor hangorkánjában.
Aztán eljött a 16. perc. Nem hittünk a szemünknek. Most már hármat kell rúgniuk! Még mindig a hangunkat próbáltuk visszanyerni, amikor ott volt a 20. perc – már négyet kell lõniük! Innen már nehezen lehetett hinni a Bayern feltámadásában. Elkezdtek durvulni, fejben szétesni, mi pedig már egyre komolyabb bulihangulatba kerültünk a spanyolokkal együtt. Legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy a félidõ felére már 0-2 lesz az állás. S hogy az elsõ félidõben 0-3? A harmadik gól egyértelmû lélektani határ volt. Itt már nem nehéz volt hinni a Bayern feltámadásában, hanem egyenesen lehetetlenné vált, hogy ne mi jussunk el Lisszabonba. Hihetetlen, felfoghatatlan érzés volt. Jöttek az sms-ek otthonról, kiabáltunk, könnyeztünk, a stadion nagyobbik fele pedig teljes letargiába zuhant. Innentõl a meccsbõl õszintén szólva nem sok van meg – megállás nélkül szóltak a dalok (Ale Real Madrid ale; Como no te voy a querer; Hasta el final, vamos Real, Lolololooo Madrid!), tapsoltunk, örültünk, nem tudtuk feldolgozni, hogy 12 év után ott leszünk a végén, méghozzá ilyen simán!
A második félidõben már felénk volt Neuer kapuja, úgyhogy tökéletesen láthattuk a negyedik gólt. Nem elég, hogy ott vagyunk a döntõben, nem elég, hogy nem kapunk egyetlen gólt sem – de még Ronaldo is megörvendeztet minket egy szabadrúgás góllal!
Az elsõ három találatnál már elvesztettük a hangszálaink 75%-át, de a meccs végére sort kerítettünk a maradékra is. Elképesztõ. A lefújásig már sokan elhagyták a stadiont, egyedül a vendégek tábora nem lett foghíjas – vártuk, hogy a gyõztesek odajöjjenek hozzánk. Oda is jöttek.
A folyosón is remek volt a hangulat.
Kifelé menet sokan kissé kárörvendve énekelték, hogy „¿Dónde está el fuego?”, azaz „Hol van a tûz?”. Az Allianz Arena vöröslött, bár többen megjegyezték, hogy nem aktuális a színösszeállítás… Kifelé jövet két Bayern München szurkoló odaszaladt éppen fotózkodó kis csapatunkhoz – gratuláltak, összeálltak velünk egy fotó erejéig, majd továbbálltak. Ilyen is van, valami hasonlóról szólna a sport, azt hiszem.
A hazaút csendesen telt, a sofõrök derekasan állták a több száz kilométert. Hát sikerült, boldogan térünk haza, egy történelmi jelentõségû diadalnak lehettünk szemtanúi! A Déli pályaudvaron is a gyõzelmünk híre fogadott minket – a „metróújság” címlapja a Real Madrid sikerét hirdette. Internet közelébe jutva gratuláló üzenetek fogadtak, a penamadridista.hu Facebook-oldalának meccs közbeni megosztásait végigpörgetve ismét megrohantak az emlékek… Egy csodálatos napot hagytunk magunk mögött.
És most jön a java. Már tudhatjuk, hogy a városi riválison át vezet az út a Tizedikig. Sikerülnie kell! Ha olvasóink közül valaki olyan szerencsés lesz, hogy élõben szurkolhatja végig a döntõt, akkor kérem, ne kímélje a hangját, támogassa a fiúkat abban, hogy végre meglegyen a hõn áhított Décima.
