Nem tudom, hogy hol kezdjem, mert nagyon nehéz. Azon a napon ismerkedtünk meg, amikor elkészült az első közös fotónk, a Real Madridban való bemutatásom napján. Emlékszem, hogy előtte panaszkodtál a térdfájásod miatt, de a bemutatás alatt mondtál valami olyat, amin azóta is mindig jót nevettünk: “Szerintem ez a játékos sokáig velünk fog maradni”.
Ahogy akkor elhangzott, úgy is történt. Sok időt töltöttem a Real Madridban, de emellett örökre a családod tagja is lettem. A szüleim halála óta María Luz és te a második szüleim voltatok, amiért mindig hálás leszek. Jó kapcsolatban voltunk egymással, talán azért, mert az életünk sokban hasonlít: szerény családban nőttünk fel, sokat segítettünk a családunknak előre lépni, és rengeteg munkával értük el az álmainkat. A régi iskola hívője voltál, aki, ha segítséget kértek tőle, kérdés nélkül segített, vagy aki a szerettei védelme érdekében bármikor kész volt vállalni a felelősséget kifogások keresése nélkül.
Egy fantasztikus feleséget, 5 csodálatos gyereket, és 17 szerető unokát hagysz hátra. De mellettük egyetlen madridista sem fog megfeledkezni rólad, és ezt azért mondom, mert tudom, hogy mit jelentett neked a Real Madrid. Hétéves voltál, amikor a nagypapáddal a Bernabéuban árultál ásványvizet, majd egészen az elnöki székig jutottál, és veled hódította el a klub a történetének első két Bajnokok Ligája-trófeáját. Lorenzo, nagyon büszke vagyok, hogy először is a vejed lehettem, másodszor pedig a játékosod – habár időrendben pontosan az ellenkező sorrendben történt.
Nyugodj békében, soha ne feledd a klub csillogó arany jelvényét viselni, amelyet mindig olyan büszkeséggel viseltél az öltönyödön, és tudd, hogy a Salgado-Sanz család a lányoddal, Malulával, az unokáiddal, Maluval, Miguellel és Alánnal sosem fognak elfelejteni, mindig velünk leszel az otthonunkban. Nyugodj békében Don Lorenzo Sanz. Köszönjük szépen mindenkinek a szeretettel teli üzeneteket.
Míchel Salgado
