A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2020. június 13-án.
Az első BEK-győzelem végül egészen rendkívüli élménnyé vált. Ez volt az új sorozat, amelyről mindenki beszélt, miközben mi szinte semmit sem tudtunk az ellenfeleinkről. Ma a csapatok pontosan ismerik riválisaik játékát, és felkészülnek arra, hogyan semlegesítsék őket. Mi akkoriban legfeljebb néhány együttes kezdőcsapatát ismertük, arról pedig fogalmunk sem volt, hogyan futballoznak. Ha pedig újra látni akartuk a góljainkat, korán kellett moziba mennünk, nehogy lemaradjunk a NO-DO híradóról.
Minden mérkőzés új kalandot jelentett, és talán éppen ezért volt olyan izgalmas. A döntő kezdőcsapatát ma is kívülről fújom: Juanito Alonso, Atienza, Marquitos, Lesmes; Muñoz, Zárraga; Joseíto, Marsal, Di Stéfano, Rial és Gento. Nagyszerű együttes volt, még azok nélkül az igazolások nélkül is, akik később érkeztek. Közéjük tartozott Kopa is. Az első döntőben még a Stade de Reims játékosaként lépett pályára, és bár nem szerzett gólt, számos veszélyes támadásban vállalt szerepet. Még abban az évben szerződtettük, és már a következő döntőben velünk játszott, majd még kettőben. Nem maradt tovább, mert a felesége nagyon vágyott vissza szülőhazájába, Franciaországba.
A mérkőzés rendkívül nehéz volt, mert a franciák szerezték meg a vezetést, és amikor kezdtünk belejönni a játékba, újabb gólt lőttek. Juanito Alonso egy kijövetelnél hibázott, bár nagyszerű kapus volt, és azon a napon is több fontos védést mutatott be. Ilyen volt az egész mérkőzés képe: folyamatosan a franciák után futottunk. Di Stéfano és Rial góljaival ugyan egyenlítettünk, de ismét hátrányba kerültünk (3–2), és kissé idegesek lettünk, mert már nem maradt sok idő.
Aztán megtörtént a váratlan. Marquitos, az igazi harcos védő – hozzám hasonlóan kantábriai –, hirtelen felzárkózott a támadáshoz, és egy akció végén a kapu előterében betalált. Azt hiszem, még csak nem is a lábfejével, hanem a sípcsontjával! A lényeg azonban nem az volt, hogyan szerezte a gólt, hanem hogy megszerezte. Egy elszántságból és dühből fakadó találat volt. Egyébként Marquitos, akárcsak Di Stéfano és Zárraga, mind az első öt BEK-győzelem részese volt.
Ez a gól óriási lendületet adott nekünk. Tovább támadtunk, mígnem végül megszereztük a negyedik gólt is – ismét Rial volt eredményes –, és megnyertük a kupát. Mindenki boldog volt: a játékosok, a vezetők és a szurkolók egyaránt. Akkoriban a szurkolók gyakran ugyanazzal a repülőgéppel utaztak, mint a csapat, sőt előfordult, hogy ugyanabban a szállodában szálltak meg. Madrid ismert alakjai is elkísértek bennünket Párizsba: a legendás bártulajdonos és vendéglős Perico Chicote, a neves mérnök José Paz Maroto, valamint Juan Padilla üzletember, a róla elnevezett parfüméria-hálózat tulajdonosa.
Az ünneplés is egészen más volt akkoriban. A mérkőzés után minden nyugodtabban, formálisabb keretek között zajlott. Díszvacsorát rendeztek, amelyen mindkét csapat és számos közéleti személyiség vett részt. Madridban már a repülőtéren tömeg fogadott bennünket. Onnan az útvonal teljes hosszán, minden utcában, amelyen végighaladtunk, ezrek köszöntöttek bennünket nagy lelkesedéssel. Körbehordoztuk a kupát a városon, majd a klub akkori székházánál fejeztük be az ünneplést, ugyanabban az utcában, ahol a Frontón Fiesta Alegre állt, amely hosszú éveken át a Real Madrid kosárlabdacsapatának otthona volt.
