Tegnap este a Real Madrid, illetve ami a csapatból maradt, a Balaídos-ba látogatott, hogy megtörje a Celta jó sorozatát, illetőleg életben tartsa a bajnoki reményeket. Arbeloa a kezdőcsapatot kénytelen volt az elsősegélycsomagból kimentett, még megmaradt játékosokból összeállítani. Elsőre – ha nem számolunk az elmúlt időszak tapasztalataival – mondhatnánk, hogy még így is egy ütőképes kezdő lépett pályára, s bár döcögött a gépezet, a klub fenntartotta azt a 124 éve kellemetlen szokását, hogy megnyeri a meccset, akkor is, ha csak az utolsó pillanatban, akkor is, ha csak a szerencsének köszönhetően. Alább álljon a csapatok, a játékosok és az edző szigorúan szubjektív, a fősodortól eltérő, szokatlanul empatikus értékelése.
Celta Vigo (OP: 5,5)
A Celta egy percig sem játszott alárendelt szerepet, ez önmagában is értékessé teszi a tegnap esti győzelmet. Giráldez csapata több ízben is szépen játszotta át a madridi vonalakat, bátran és gyorsan járatták a labdát, pontosan tudták, hol sebezhető ez a Real Madrid. A góljuk is egy olyan helyzetből született, melyben az ellenfél hatalmas területet hagyott szabadon, rosszul mérte fel a távolságot és késve reagált. A végén Aspas lehetett volna, aki a születésnapost megelőzve fújja el a gyertyát, de Mendy és Valverde közbeszólt.
Real Madrid (OP: 5,5)
A Real Madrid nem futballozott jól, illetve úgy játszott, mint az a szimfonikus zenekar, melyben a zenészek a szomszédjuk hangszerén játszanak. Vagy nem a kottából. Ennek ellenére nem tudok, illetőleg nem akarok végletekig kritizálni.
A Balaídos-ban mutatott játék egyszerre igazolta a csapat erősségeit és visszatérő szerkezeti problémáit. A középpálya tengelyét Tchouaméni és Valverde stabilitása tartotta egyben: előbbi mélyebben segítette a labdakihozatalt és a védelem előtti biztosítást, utóbbi pedig hatalmas területet fedett le box-to-box szerepkörben. A csapat viszonylag könnyen jutott át a pálya első harmadán, de a támadóharmadban gyakran hiányzott a tiszta struktúra. Vinícius beljebb húzódásai, valamint Brahim és időnként Güler szélesebb pozíciói elvben a védelem széthúzását szolgálták, a gyakorlatban azonban sokszor nem volt tökéletes a mozgások szinkronja, így a támadások inkább improvizatív jellegűek maradtak, mint tudatosan felépítettek.
Védekezésben a Madrid agresszív első presszinghullámot mutatott, különösen Valverde és Vinícius részvételével, de amikor ezt az ellenfél átjátszotta, a csapat szerkezete gyakran túl szélesen nyílt ki. A Celta többször talált játékost a madridi középpálya mögötti félterületekben, ami ismét rávilágít arra, hogy a csapat területvédekezése és visszarendeződése még nem elég kompakt. Amikor pedig a futball-logika már az előszobában, kabátban, szinte hangtalanul közölte, hogy ő most akkor távozna, érkezett egy klasszikusan „madridi” pillanat: Valverde egyéni megoldása. Pofátlanul.
MECCSEMBERE – Tchouaméni (OP: 7,6)
Van valami nyugodt erő Tchouaméni játékában. Nem látványos, nem teátrális, nem keresi a reflektorfényt. Olyan, mint az alt a kórusban: nélküle az egész dallam elveszíti a tartását.
Gólt szerzett, rengeteg labdát nyert, fizikailag és párharcokban is ő adta a csapat gerincét, és ha volt a Madridnak bármiféle középső tengelye ezen az estén, annak ő volt a legmasszívabb eleme. Persze a bekapott gólnál neki is van mit a lelkiismeretére vennie, de az összképet tekintve ő volt az egyetlen, aki nemcsak túlélte a káoszt, hanem időnként uralta is azt.
Thibaut Courtois (OP: 7,6)
Amikor a Madrid védekezése megint eljátszotta, hogy a területvédekezés tulajdonképpen egy posztmodern társadalmi konstrukció, Courtois ismét elvégezte a kötelező tűzoltást. Több nagy védése is volt, teljesen reális azt állítani: nélküle nincs három pont. Olyan ő ennek a Madridnak, “mint testnek a kenyér, s tavaszi zápor fűszere a földnek…” Megkockáztatom, címek nélkül is előkelő helyet kell kapnia az idei Aranylabda-szavazáson.
Trent Alexander-Arnold (OP: 4,1)
A támadásoknál volt néhány kulturált labdája, beadásból is próbált életet lehelni a rendszerbe, de a védekezésben megint megmutatta, hogy a pozíciós bizonytalanság nála nem ideiglenes állapot, hanem tulajdonság. A Celta góljában komoly felelőssége van, és az ilyen meccseken ez többet nyom a latban, mint három szép ívű keresztlabda.
Raúl Asencio (OP: 5,3)
Harcos volt, vállalta a játékot, és az előzmények ismeretében már az is értékelendő, hogy pályára lépett. Ugyanakkor a vonaltartásnál és az agresszív kilépéseknél volt némi kapkodás a játékában. Nem omlott össze, de nem is ő volt az a figura, akire ránézve az ember megnyugszik.
Antonio Rüdiger (OP: 5,2)
Tapasztalat, fizikalitás, néhány fontos tisztázás, de a szervezettségből neki is jutott bőven negatívum, és a Celta átmeneteinél nem mindig volt a helyzet magaslatán. Lényeg, hogy egyben maradt.
Ferland Mendy (OP: 5,3)
Csendesen, sallangmentesen, szinte észrevétlenül hozta azt, amit tőle elvár(hat) az ember. A Balaídos-ban sok minden bizonytalan volt a Madrid játékában, de a bal oldalon ritkán nyílt ki az a tér, amelyből a Celta igazán élni tudott volna. Mendy nem ragyogott, de jelen volt, és most ez volt az egyik legnagyobb erénye. A végjátékban aztán egyetlen mozdulatban sűrűsödött össze az egész estéje: Aspas lövése felé vetődve mentett hatalmasat.
Arda Güler (OP: 5,3)
A török játéka tegnap este inkább emlékeztetett egy félig megírt mondatra. Voltak benne finom érintések, egy-egy mozdulat, amelyekből kitűnik, hogy különleges futballista, sajnos azonban a meccs sodrában ezek a pillanatok kérész életűek. Néha túl mélyre lépett vissza a labdáért, máskor túl magasan várta azt, és a Madrid támadójátékának már amúgy is törékeny szerkezete nem mindig segítette abban, hogy megtalálja a helyét. Mindezek ellenére van benne valami, ami miatt türelmesebb vagyok vele. Nemcsak a tehetsége az oka, hanem az a könnyedség, ahogyan a labdához ér. A hozzá hasonló játékosoknál ritkán az a kérdés, hogy lesz-e belőlük klasszis, inkább az, hogy mikor. Tartok tőle, hogy igencsak szorít az idő.
Thiago Pitarch (OP: 6,7)
Thiago Pitarch játéka tegnap este inkább energia volt, mint forma. Nem ő alakította a mérkőzést, nem az ő lába diktálta az iramot, de volt benne valami friss és nyugtalanító lendület, ami nagyon hiányzik ebből a csapatból. Bátran kérte a labdát, nem ijedt meg a párharcoktól, és amikor kellett, futott. Látszólag nemcsak a labdával, hanem a játékért önmagáért is. Az ilyen esték még nem jelentenek többet annál, amik, de egy fiatal – legfőképp pedig saját nevelésű – játékos esetében sokat mond, ha a pályán töltött percek nem a véletlen műve. Pitarch jelenleg egy ígéret, egy lehetőség, akiben volt annyi bátorság, pimaszság, hogy elhiggyük, a története még csak most kezdődik.
Federico Valverde (OP: 7,0)
A ‘Sólyom’ olyan, mintha a pályán töltött életének két külön története futna egyszerre. Az egyikben ott van a végtelen futómennyiség, a párharcok, a biztosítások, a visszazárások, a sokszor észrevétlen brusztolás, a másikban pedig a heroikus pillanatok. A Balaídos-ban megkaptuk mindkettőt: a pálya minden szegletében jelen volt, s mikor a végén elé került a labda, úgy reagált, mint a kétség nélkül élő ember. Ismét bebizonyította, hogy ha valaki ebben a csapatban még mindig ösztönösen érti, mit jelent a „majd én intézem”, az ő.
Brahim Díaz (OP: 4,2)
Nagy lehetőség volt ez számára, de úgy érzem – nem először – nem tudott élni vele. Kevésszer volt veszélyes, váratlan vagy sikeres, és összjátékban sem tudta felhúzni a csapat szintjét. Az ilyen esték után szokott előkerülni az a mondat, hogy „nem véletlenül nem alapember”.
Vinícius Jr. (OP: 4,5)
Viní tegnap este nem a megszokott, felforgató elem volt a bal oldalon, inkább egyfajta csendes áramlás jellemezte. Persze így is megvoltak a pillanatai: egy kapufa, néhány veszélyes megindulás, a rá jellemző robbanékonyság, amellyel egyik pillanatról a másikra képes kibillenteni egy védelmet, de a nyersessége, átütő ereje most ritkábban tört felszínre. Nem láttam passzívnak, inkább úgy tűnt, mintha tudatosan visszább húzódott volna. Sokszor mélyebben kérte a labdát, többet dolgozott a labdakihozataloknál, látszólag inkább a játék előkészítésében vállalt szerepet. Tőle, a káosz csinálótól, ez kevésbé volt látványos, de ettől még fontos volt a csapat egyensúlya szempontjából. Ebben akár edzői szándék is lehetett, ki tudja.
Cserejátékosok
César Palacios (OP: 5,6)
Beállása nem változtatta meg varázsütésre a mérkőzés ritmusát, de friss lendületett hozott a Madrid játékába. A mozgása élénkebb volt, agresszívabban támadta a labdát. Jelesül a cserejátékosok, főleg a saját nevelésűek szerepe nem elsősorban a látványról szólt, inkább a nyomás fenntartásáról, annak fokozásáról. Palacios ebben egyértelműen hasznos bizonyult: futott, visszazárt, kérte a labdát, és segített abban, hogy a Madrid a végjátékban ne csak birtokolja a labdát, hanem valóban “ostromolja” is a Celtát. A győztes gólt nem ő szerezte, de abban a fokozódó madridi nyomásban, amely végül Valverde lövéséhez vezetett, az ő energiája is benne volt.
Gonzálo García (OP: 4,5)
Kevés ideje volt, kevés labdája, kevés valódi lehetősége. A jelenléte inkább szerkezeti, mintsem minőségi változást hozott.
Manuel Ángel (OP: 5,2)
Alig néhány percet kapott, de ezek a percek a mérkőzés legfeszültebb szakaszában estek. Rövid játékidejét biztos labdakezelés, fegyelmezett helyezkedés jellemezte. Nem kockáztatott feleslegesen, segített megtartani a labdát, illetve hozzátette a maga részét – szerelés – ahhoz a madridi nyomáshoz, amely végül a győztes gólhoz vezetett.
Álvaro Arbeloa (OP: 4,8)
Arbeloa nehéz körülményeket örökölt, ez tény. Egy olyan csapatot vett át, amelyet a mai napig sérülések tizedelnek, amely hónapok óta ideiglenes megoldásokból él, és amelyben jellemzően több a kényszerűség, mint a valódi, szabad döntési lehetőség. A kritika gyorsan megtalálta: számosan bábnak tartják, átmeneti figurának, akire túl méretes a kabát. Ezek az ítéletek azonban nem veszik figyelembe a fenti adottságokat. Arbeloa nem egy kész rendszert örökölt, hanem egy folyamatosan változó kirakóst, melynek darabkáiból hétről hétre kell új képet alkotnia.
A Celta elleni mérkőzés mindezt jól tükrözte. A Madrid játéka sokszor töredezett volt, a csapatszerkezet nem rajzolódott ki tisztán, és néha valóban nehéz volt pontosan megmondani, Arbeloa milyen futballt szeretne látni a pályán. Ennek ellenére a csapat nem esett szét, amikor a mérkőzés kiegyenlítetté vált, és a végjátékra még maradt annyi hit és intenzitás a játékosokban, amely végül Valverde győztes találatához vezetett. Ez nem feltétlenül taktikai kérdés, inkább mentalitás, amelyből játékosként Arbeloa maga is sokat merített.
Amellett végképp nem tudok szó nélkül elmenni, ami már most világosan látszik a munkájában: ahogyan a fiatal játékosokhoz nyúl. Pitarch, Palacios vagy Manuel Ángel percei nem véletlen kísérletnek tűnnek, inkább annak a jelei, hogy Arbeloa valóban látja és meri használni az utánpótlás tehetségeit. Nem minden döntése tökéletes, és a játék képe is keresi a maga formáját, de az a fajta madridista ösztön, amely a klub történetének fontos pillanataiban mindig jelent volt, ott lakozik benne. Ebben a sérülésekkel és bizonytalansággal teli időszakban talán pont erre van a legnagyobb szüksége ennek a csapatnak.
Isten éltesse szeretett klubunkat!
