Van valami ártatlan tisztaság a tekintetében, a mozdulataiban és abban, ahogyan a futballista hivatásához viszonyul. Ez az, ami annyira tetszik benne, és ami újra megszeretteti velem ezt a sportot…
Olykor felteszem magamnak a kérdést: mi lenne, ha a futball örökre megmaradna gyerekjátéknak? Ha távol maradna a pénztől, a nyomástól, a hírnévtől és az állandó feszültségtől? Bevallom, néha nagyobb örömömet lelem abban, ahogyan a házunk melletti parkban tíz gyerek játszik egymás ellen, mint egy olyan bajnoki mérkőzésben, amelyen túlméretezett egójú felnőttek kergetik a labdát.
Éppen ezért szeretem annyira nézni Diomandé játékát a Real Madridban. Van valami ártatlan tisztaság a tekintetében, a mozdulataiban és abban, ahogyan a futballista hivatásához viszonyul. Ez az, ami annyira magával ragad benne, és ami újra megbékít ezzel a sportággal.
Talán azért ilyen, mert még a húszat sem töltötte be – csak a jövő hónapban ünnepli a születésnapját –, vagy talán egyszerűen ilyen a természete. Bármi legyen is az oka, remélem, soha nem változik meg. Sok játékossal ellentétben, akik túlságosan is fontosnak érzik magukat pusztán azért, mert magukra ölthetik a Real Madrid mezét, vagy éppen képtelenek elviselni annak történelmi súlyát, Diomandé olyan természetességgel és lelkesedéssel éli meg madridi kalandjának első fejezetét, hogy az ember óhatatlanul is nagy jövőt jósol neki.
Mintha semmi sem árthatna neki. Bátran vállalkozik a legnehezebb megoldásokra is, nem fél a hibázástól, és attól sem tart, hogy majd szemrehányást tesznek neki. Önfeledten futballozik, a játék öröméért, önmagáért. És éppen ezzel szerez örömet a szurkolóknak is. Egy játékos szorongása vagy gőgje a pályán óhatatlanul is rossz érzéseket kelt a nézőben. Az elefántcsontparti fiatalembernél azonban mindennek nyoma sincs.
