A mai napon épp száz éve annak, hogy Alfredo Di Stéfano meglátta a napvilágot. Francisco Javier Sánchez Palomares érzelmes megemlékezése.
Di Stéfano valószínűleg a magány megtestesült ellentéte volt. Nem csupán azért, mert a pályán mindenütt ott volt: kapusként, söprögetőként, középpályásként, csatárként, edzőként, pszichológusként, sőt még afféle mindenes karbantartóként is. Hanem azért is, mert attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a futball történetébe – legtöbbünk számára még jóval a születésünk előtt –, valójában soha nem távozott onnan.
Leghíresebb mondata – „Nincs olyan játékos, aki jobb lenne, mint az egész csapat együtt.” – ugyancsak a magány tagadása. Talán azért játszott minden poszton, mert senkiben sem bízott feltétel nélkül. Mégis a közösség erejét hirdette, mindezt olyan meggyőződéssel, mint az a pap, aki talán maga sem hisz teljes bizonyossággal a mennyországban, de pontosan tudja, hogy a híveknek ettől még becsülettel kell élniük. Zseni volt, aki felismerte: még ő sem engedheti meg magának, hogy egyedül játsszon. Egész pályafutásával ezt bizonyította – kissé paradox módon úgy, hogy egyszerre mindenhol jelen volt.
A mérkőzések előtt Paco Gento mozdulatlanul állva kopogtatta stoplis cipőjét az öltöző kövén, mintha üresben pörgetné a motort. Alfredo figyelt. Ha a hang megfelelő volt, csak ennyit mondott:
– Rendben lesz, Paco. Mehetünk.
Ennyi elég volt. Lakonikus és végtelenül gyakorlatias ember volt. Az igazán intelligens embereknek nincs szükségük hosszú magyarázatokra ahhoz, hogy közöljenek egy fontos gondolatot. Az 1958-as BEK-döntőben Rial arra panaszkodott, hogy Liedholm már a tekintetével is kicselezi. Alfredo egyetlen mondattal megoldotta a problémát:
– Ne az arcát nézd, hanem a lábát.
Ugyanezen a mérkőzésen ismét megmutatta különleges futballintelligenciáját. Az az ember, aki azt vallotta, hogy a csapat mindig fontosabb az egyénnél, észrevette, hogy társai közül – egyetlen játékos kivételével – mindenkin látszanak a fáradtság jelei. Odahívta azt az egyet, és csak ennyit mondott:
– Paco, nyerd meg a döntőt.
Paco pedig a hosszabbításban megszerezte a győztes gólt, amellyel a Real Madrid sorozatban harmadszor is elhódította a BEK-serleget. Amikor Puskás Ferenc némi súlyfelesleggel megérkezett Madridba, mindenki Di Stéfano véleményére volt kíváncsi. Alfredo néhány percig figyelte, majd lakonikusan megállapította:
– A bal lábát jobban használja, mint én a kezemet.
Ilyen volt mindig. 1953-ban, amikor még inkább a Barcelona tűnt befutónak, Manuel del Arco megkérdezte tőle, hogy “Milyen engedéllyel tartózkodik Spanyolországban?“
– A sajátommal – felelte.
Évtizedekkel később, már bottal a kezében, sem változott. Egy madridi derbi után egy újságíró megkérdezte tőle, hogyan látta a mérkőzést.
– Ülve. Hogy láttam volna másképp?
Mai fejjel ez talán nyersnek vagy udvariatlannak hangzik, különösen egy olyan korban, amely szereti túlreagálni és bonyolítani a legegyszerűbb dolgokat is. Valójában azonban ez csak Alfredo kivételes szellemi élességének és az ostobaságok iránti zéró toleranciájának természetes következménye volt. Edzőként is ugyanezt a könyörtelen pragmatizmust képviselte. Abban a Real Madridban, amelynek mezén még a Zanussi emblémája díszelgett, észrevette, hogy egyik játékosa nem fut kellő intenzitással. Odavetette neki:
– Hé, túl nehéz az a mosógép, amit cipelsz?
Kapusaitól sem azt várta, hogy minden védhető lövést hárítsanak. Mindössze ennyit kért:
– Legalább azokat ne engedjétek be, amelyek kifelé mennek.
Egy olyan ember, akinek minden mondata Humphrey Bogart keménységét idézte, nem vonulhatott vissza pusztán azért, mert az idő múlásával megkopott a fizikuma. Sokkal prózaibb oka volt. A lányai egyszerűen nem akarták többé kopaszon és rövidnadrágban futballpályákon látni az édesapjukat.
„Nincs olyan játékos, aki jobb lenne, mint az egész csapat együtt.” Ez a mondat ma is ott olvasható a Bernabéu játékoskijárójában. A futballisták minden mérkőzés előtt rápillantanak, mielőtt kifutnak a pályára. A legtöbben talán nem is tudják, hogy éppen annak az embernek a szájából hangzott el, aki mindenkinél közelebb állt ahhoz, hogy saját zsenialitásával megcáfolja azt. Talán ez egy zseni legnagyobb öröksége: úgy hagyni maga után egy örök igazságot, hogy közben ő maga lehetett a legnagyobb kivétel alóla. Vagy legalábbis a legközelebb állt hozzá.
