Koppányi Gergely a ‘Que pasa’ legújabb műsorában Mourinho kinevezése kapcsán a Jóbarátok egyik jelenetét idézte fel: “[…] Monica az eljegyzési buliján kinyitja az ajtót és meglátja, hogy Ross kettényalábolja Rachelt, és úgy fogalmaz, hogy “elnézést, azt hiszem, ajtót nyitottam a sötét múltra.” És nekem ez jutott eszembe Mourinho kinevezése kapcsán. Mert azért itt a vége, főleg a 2012/2013-as szezon, az nagyon a sötét múlt. És most már láttam a felkészülési meccseken felvett olyan videókat, ahol – főleg ivószünetben – Mourinho nagyon mérgesen kiosztja a játékosait, és most már az a narratíva, hogy hát itt senki nem fog szembefordulni Mourinhóval, neki aztán olyan tekintélye van, hogy itt nem lesz kipofázás, ami a tavalyi szezonban volt, nem lesz edzőbuktatás.”
Érdekes látni, hogy ugyanaz a visszatérés mennyire eltérő érzéseket és asszociációkat válthat ki. Míg Koppányi Gergelynek a ‘Que pasa’ legújabb műsorában Mourinho kinevezéséről a „sötét múltra” nyíló ajtó jutott eszébe, nekem a hosszú bolyongás után hazatérő Odüsszeusz.
A nyárnak ebben a szakaszában valószínűleg többetek már látta Christopher Nolan legújabb filmjét. Akik még nem, azok minden bizonnyal életük valamelyik szakaszában – legalább részleteiben – elolvasták Homérosz monumentális művét.
Érdekes párhuzamok fedezhetők fel Odüsszeusz és José Mourinho között: mindketten váratlanul térnek vissza hazájukba – egyikük Ithakába, másikuk Madridba. Ugyanez igaz Mourinho 2013-as hirtelen távozására is, amikor elhagyta a Real Madridot, hogy az istenek akaratát kövesse. Maga mögött azonban egy hősökből álló sereget hagyott, amely készen állt arra, hogy a következő években megszámlálhatatlan győzelmet arasson, ezzel örökre beírva magát a történelembe.
Hasonló a hosszú éveken át tartó, keserű és magányos bolyongás is a futball alvilágában, egy talán nem is kívánt szabadságot élvezve. Mourinho büszke lehetett arra, hogy tisztjei mindvégig mellette álltak, még a Poszeidón által – nem mindig példamutató tettei megtorlásául – rázúdított viharok közepette is. Végül minden viszontagságot túlélt, és hazatérhetett. Itt várja a madridizmus, hogy megadja neki azt az erőt, amelyre szüksége lesz ahhoz, hogy végre magasba emelhesse a megérdemelt ezüstamforát, amelyet a futball tartogat számára a kör bezárásához.
Eposzi útja során a madridizmusnak számtalan kérője akadt. Mindannyian kétségbeesetten próbáltak közel kerülni a nagysághoz, de csak ketten tudták igazán magukhoz ölelni. A madridizmus maga a titokzatos Penelopé: szépsége elkápráztat, puszta jelenléte tekintélyt parancsol, sokrétű és összetett személyisége pedig zavarba ejt.
Florentino az ősi istenek megbízásából őrizte a rábízott kincset, miközben végignézte, ahogy Penelopé nappal megszőtte, éjszaka pedig újra felfejtette a szövetét. Lehetetlen volna egyetlen énekbe sűríteni a madridizmus milliónyi hangból álló kórusának üzenetét, amelyben minden hang más és más katasztrófát jósol. Őrzőként Florentino Mourinho visszatéréséig minden akadályt elkerült, jól tudva, hogy most szükségünk van az íjára és a kardjára az ellenség legyőzéséhez. Mert az ellenség már vár: Szkülla – más néven az OrgaC – ott leselkedik a sziklaszirten, hat fejjel, három sorban meredező fogakkal, tizenkét torz lábbal és veszett kutyára emlékeztető ugatással.
Ellenségeink száma egyre csak nőtt. Ahogyan az irántunk érzett gyűlöletük is, feldühödve attól a rengeteg kincstől, amelyet győztes útjainkról hazahoztunk. Inkább elpusztítanák lenyűgöző trófeagyűjteményünket, mintsem ellopnák, mert tudják, hogy jogosan soha nem birtokolhatnák. Azt azonban nem akadályozhatják meg, hogy az egész világ emlékezzen rá: ezeket a trófeákat becsülettel nyertük.
Mourinho távozása után egy ideig alacsonyabb rendű istenségek tanakodtak a sorsáról. Kalüpszó nimfa hosszú évekre távol tartotta tőlünk, és megfosztotta emlékezetétől, hogy megóvja józan eszét, miután a világ elé tárta egy tisztességtelen játékvezető tizenhárom bűnét felsoroló papiruszt. Következménye nem lett. Csak csend maradt utána.
Jóval a trójai háború megnyerése után Mourinho és emberei céltalanul bolyongtak, kimerülve az éveken át vívott egyenlőtlen csaták terhétől, mígnem eljutottak a lótuszevők földjére, ahol a lakók a lótusz gyümölcsével kínálták a hajósokat. Aki megkóstolja, mint tudjuk, teljesen megfeledkezik arról, hogy valaha is haza akart térni. Mourinho cél és küldetés nélkül bolyongott a Chelsea, a Manchester United, a Tottenham, a Roma, a Fenerbahçe és a Benfica világában. Nem találta a Madridba vezető utat, talán már az emlékezetre is képtelen volt.
A végső hazatérés során Mourinho rezzenéstelenül hallgatta a szirének énekét, és elviselte azok megvetését, akik kiöregedett hadvezérnek tartották, olyannak, aki már képtelen győztes sereget felállítani. Ellenségei jóslatai azonban soha nem térítették el útjáról.
Valahol útközben, az éhségtől és a nélkülözéstől gyötörve, katonáinak egy része Mourinho figyelmeztetése ellenére evett Héliosz szent marháinak húsából. A fiatalok gyengék és lobbanékonyak. Néhányan örökre elvesztek, mert nem hallgattak a tanácsaira. Szerencsére még időben sikerült meggyőznie az Akhilleuszhoz hasonlóan könnyű lábú ifjú Vinit arról, hogy jobb elviselni az éhséget, mint jóllakni, de örökre magára maradni, elhagyatva az istenektől.
Mourinho öreg bölcsként tér vissza Madridba, vándorhoz illő szakállal. Vesztesnek álcázva, és azzal az alázattal, amelyet az évek adnak annak, aki már látta a világ fényét és sötétségét egyaránt. De az olvasó ne hagyja megtéveszteni magát: a mellkasában továbbra is oroszlánszív dobog.
Régi ellenségei és azok a krónikások, akik egykor távolról ugatták, ma is köztünk vannak – és közben ők is megöregedtek. Némelyikük sántít, mások motyognak, és vannak, akik hegeket viselnek. Gyomruk régóta tele. Háborítatlanul élik életüket biztonságos otthonaikban úgy, hogy megszelídített háziállatokká váltak, akiket kielégítenek a lopott zsákmányból eléjük vetett morzsák. Amióta Mourinho elhagyott bennünket, hiányzott hangjának ereje, amellyel igazságot követelt.
Penelopé hosszú évek várakozása után – tudva, hogy az istenek olykor hamis látszatokkal tévesztik meg a halandókat – még vár a végső bizonyítékra: az első csatára, az első, katonáihoz intézett buzdító beszédre, a hős első szavaira népéhez. Ideje megtudnunk, hogy a hazatért Odüsszeusz emlékeztet-e még arra, aki egykor volt, és hogy a madridizmusnak sikerül-e – legalább egy időre – elhallgattatnia a fejünkben visszhangzó, baljós előjelekkel gyötrő hangokat.
Higgyetek! A hadvezér visszatért.
