Létezik egy apokrif történet Belisariusról, a római hadvezérről, aki miután visszahódította a fél világot a császárnak, és megmentette Rómát, élete végén vakon, koldusként tengette napjait ugyanazokon az utcákon, amelyeket egykor győzelmeivel kövezett ki. A legenda szerint a polgárok nem azért gyűlölték, mert veszített, hanem mert puszta jelenléte is arra emlékeztette őket, milyen véres árat fizettek a sikereikért.
Ma ennek a tragédiának a modern kori feldolgozását láthatjuk, csakhogy a főszereplő nem római páncélt visel, hanem a hetes számú mezt. Ahhoz pedig, hogy megértsük, mi történik, és miért kezdte a madridizmus egy része felfalni Vinícius Júniort, el kell hagynunk a sport világának megszokott gondolkodási kereteit, és el kell merülnünk a zárt rendszerek kórtanában.
Amit ugyanis látunk, az nem játékbeli válság, hanem autoimmun rendellenesség: a Real Madrid mint társadalmi szervezet saját fehérvérsejtjeit – azokat, amelyeknek éppen a legádázabb küzdelem volna a feladatuk – immár a szervezet egészségét fenyegető veszélyként azonosítja. A “Vinícius-ügy” így már nem egyszerűen a kívülről érkező gyűlöletről szól, hanem az intézményi szorongás és az elfojtott indulatok áthelyezésének iskolapéldájává vált.
A mai szurkoló hozzászokott ahhoz, hogy a győzelem a dolgok természetes állapota. Most azonban, egy jelentős trófeák nélkül zárult időszak és egy mélyülő játékbeli válság után lassan kollektív neurózisba süllyedünk. A trófeák hiánya ugyanis nem szomorúságot szül, hanem haragot. A haragnak pedig szüksége van egy célpontra.
Az intézményt támadni túlságosan elvont dolog, a számok pedig elhallgattatják a bírálatokat. Magát a klubot és annak történelmét támadni egyszerre fájdalmas és értelmetlen. Az ellenfelet hibáztatni tehetetlen próbálkozás, amikor éppen az győz le bennünket…
És ekkor lép színre a brazil. Pszichiátriai megközelítésben a történtek a freudi indulatáthelyezés tankönyvi példáját jelentik. A tömeg, amely képtelen feldolgozni a csapata vereségeiből fakadó frusztrációt, tehetetlenségét a legszembetűnőbb célpontra, a legkiszolgáltatottabb áldozatra zúdítja. Viníciust azzal vádolják, hogy “személyes háborúival” bomlasztja a csapat egységét, holott a valóság az, hogy a Real Madrid számos, egymástól független probléma miatt vált instabillá.
Az az állítás, hogy a Madrid azért nem nyer, mert “Vinícius figyelme elkalandozik”, megnyugtató hazugság. Hiszen mennyivel egyszerűbb egy huszonhat éves fiú viselkedésére mutogatni, mint alaposan elemezni egy sportprojektet, feltárni annak hibáit, majd megoldani a problémákat!
Pontosan ugyanezt tesszük a saját életünkben is. Szívesebben hibáztatunk valakit egy kialakult helyzetért, majd eltávolodunk tőle, mint hogy megvizsgálnánk, milyen folyamatok vezettek odáig. Könnyebb összeveszni egy üzlettárssal, mint átszervezni egy közös vállalkozást. Könnyebb megszakítani a kapcsolatot egy családtaggal, mint megoldani a fennálló problémákat.
A brazil esetében azonban ennél jóval többről van szó. Vinícius egy olyan vihar villámhárítójává vált, amelyet nem ő idézett elő, mégis őt égetik a villámcsapások. Amit a sajtó és a lelátó “provokációnak” nevez, az pszichiátriai értelemben a traumából fakadó fokozott éberség, a hipervigilancia. Amit pedig a szurkolótábor művel, az nem “igényesség”, hanem biológiai árulás: éppen azt a szervet áldozza fel, amely azért erősödött meg, hogy megmentse őt.
A fiút ért ellenségeskedés és agresszió következtében Vinícius egyfajta állandó készenléttel, fokozott éberséggel jellemezhető személyiséget alakított ki. A tömeges zaklatást túlélő ember ugyanis gyakran azt tanulja meg, hogy az egyetlen lehetséges biztonságot a folyamatos, aktív önvédelem jelenti. Sajnálom, de nem várhatjuk el attól, akinek a túlélés érdekében páncélt kellett kovácsolnia magának, hogy egyik napról a másikra egyszerűen levetkőzze azt. Különösen nem akkor, ha már a sajátjai bizalmát sem érezheti maga mögött.
René Girard elmélete szerint a társadalmak úgy tisztítják meg magukat a bennük felgyülemlett erőszaktól, hogy feláldoznak egy harmadik személyt. Ebben az esetben azonban éppen az a lenyűgöző és egyúttal visszataszító, hogy a mechanizmus a visszájára fordult. A szurkolótábor egy része ugyanis a saját kedvenc fiát áldozza fel, hogy kiengesztelje az ellenségeit. És vigyázat, ez korántsem valamiféle rendellenes jelenség! A bántalmazott gyermek szindrómájaként ismert viselkedésmintáról beszélünk, amikor az áldozat igyekszik megfelelni a bántalmazójának.
Más szóval: a szurkolói közösség, amely belefáradt abba, hogy mindig ő legyen a történet gonosz szereplője, magáévá tette az agresszor által felépített narratívát, és tévesen azt hiszi, hogy ha megszabadul Viníciustól, megszűnik a Real Madrid ellen irányuló gyűlölet is. A megváltás illúziója. “Ha feláldozzuk a fiút, végre békén hagynak bennünket” – suttogja a Bernabéu kollektív tudattalanja. A szurkoló azt ordítja Viníciusnak: “Fogd be a szád, és futballozz!”
Mert valahányszor Vinícius fellázad, és tiltakozik az igazságtalanság ellen, a sajátjait is állásfoglalásra kényszeríti. Márpedig a kényelemhez és az azonnali kielégüléshez szokott társadalomban fárasztó dolog megvédeni az áldozatot. Őt hibáztatni viszont felszabadító érzés.
Az egész történetben az a legtragikusabb, hogy a zaklatás áldozata hazatér, és magányában ráébred: a saját szülei is azoknak az oldalára álltak, akik bántalmazták. A brazil, aki példátlan mértékű, emberi méltóságától megfosztani igyekvő lejárató hadjáratot szenvedett el, majd képes volt felülemelkedni rajta, most ismét magára marad. Egy olyan klubválság kellős közepén, amelyben a sajtó és saját szurkolótáborának egy része is átvette az agresszor szóhasználatát.
Szociológiai szempontból mindezt a megfertőződéstől való félelem magyarázza. Egy vereségek sorozatát elszenvedő közösség gyengének és megalázottnak érzi magát. Hogy visszaszerezze az ellenőrzés és a tisztesség látszatát a közvélemény előtt, úgy dönt, levágja magáról azt a végtagot, amely a vitákat és az ellentéteket kiváltja. Csakhogy ezzel valójában semmi mást nem bizonyít, mint hogy behódolt annak a történetnek, amelyet az ellenség hosszú éveken át épített fel. Ez a végső megadás: elfogadni, hogy a hóhérnak igaza volt az áldozattal szemben.
Ha végül sikerül elérniük, hogy Vinícius távozzon, ha saját családjának nyomása kergeti el azt a tagot, aki a legelszántabban védelmezte őket, nem lesz mit ünnepelni. Csak az a sűrű, nyomasztó csend marad, amely egy jóvátehetetlen hiba elkövetése után telepszik a szobákra. A történelem ugyanis – visszakanyarodva oda, ahonnan elindultunk – arra tanít bennünket, hogy a birodalmak nem akkor buknak el, amikor kívülről támadják őket, hanem amikor félni kezdenek saját védelmezőiktől.
Amikor Vinícius fejét követelik, olyanok, mintha megölnék az őrkutyát, mert ugatása nem hagyja őket aludni. Közben elfelejtik, hogy éppen ez az ugatás tartotta távol a farkasokat. Amikor pedig az őr már nem lesz ott, és csend borul a Bernabéura, nem hallatszik majd füttykoncert, de taps sem. És akkor megértjük, hogy a csend nem béke, hanem védtelenség.
