Néha a sors szinte tálcán kínálja az alkalmat, hogy felidézzük Fernando Hierro San Sebastiánban, Gracia Redondónak mondott szavait, mert ezek aztán tényleg “nem tudják már, hogyan basszanak ki velünk”. Az események szinte időt sem hagynak arra, hogy kiélvezzük az idény eddigi legnagyszerűbb hírét: Mourinho Real Madridjának felbecsülhetetlen jelentőségű győzelmét a Camp Nouban. Vasárnap történt, de hétfőn minden az Aranylabdáról, kedden pedig Kylian Mbappé szerencsétlen kijelentéseiről szólt. Mindenesetre nem hátrálunk!
Valami elkezdődött. Mou elért valamit, és ez a valami Barcelonában, a Camp Nouban, azon a nagy estén öltött végre testet. Ahogyan Hughes (Paco Santas spanyol publicista, az ABC korábbi Real Madrid-tudósítója) fogalmaz tudósításában, ez a valami “egységes, bátor, lélekkel és céltudatossággal teli” volt. Vagyis olyasmi, amiről óhatatlanul a Real Madrid jut eszünkbe. Olyasmi, ami hamisítatlanul madridista. A televízióm képernyőjén figyeltem azokat az apró, fehérbe öltözött alakokat, amint valahol messze, Barcelonában mozogtak, és tudtam, hogy férfiakat látok. Még Güler helyezkedése és Camavingának adott passza is, amelyből megszületett a győztes állás, Özilt idézte: a középpályán, szorult helyzetből, szinte a sakktábla széléhez préselve indította társait a pálya legtávolabbi vidékei felé. Éppen úgy, mint azon a 2012-es áprilisi estén, a rekordok bajnoki idényében…
Volt valami a levegőben. Megérzés, előérzet: szinte érezni lehetett a Real Madrid győzelmének illatát. Őszi délután volt, mégis olyan, mintha egy tavaszi vasárnapra virradtunk volna. Pedig még az órát is átállították. A sötétség azonban már korántsem tűnik olyan baljósnak, mint alig egy hónappal ezelőtt. Nyilvánvaló, hogy “valami” megváltozott. Mourinho bátor volt. Kitartott amellett az elképzelés mellett, amely a római Olimpiai Stadionban, részben a szorult helyzetből és a kényszerűségből született meg. A Madrid egyszer csak megtalálta a maga formáját és a maga receptjét: egy olyan szerkezetet, amely Diomandé és Mbappé féktelen sebességére épül, valamint egy kontratámadásokból és középmagas letámadásból táplálkozó játékstílust, amelyben mindenki otthon érzi magát, és az egymást erősítő kapcsolatok olyan szabadon bontakoznak ki, mint a szerelem vagy a barátság.
A jobb oldalon működő Valverde-Bernardo-Güler-háromszög valóságos áldás. Úgy váltják egymást a feladatokban, mintha egy gyárban dolgoznának, és már a támadások kiindulópontjánál rendet teremtenek a játékban, ami a mai futballban rendkívüli jelentőséggel bír. Szüntelen mozgásban vannak, de nem csupán a labdát birtokló társ körül, hogy passzsávokat nyissanak számára. Ugyanilyen elszántan vesznek részt a visszarendeződésben, üldözik a labdát vezető ellenfelet, és követik a meginduló támadókat. Mindez alapvetően átalakítja a saját középhátvédjeik feladatát is. Huijsen és Konaté többé nem a Titanic két kétségbeesett matróza, akik vödrökkel próbálják kimerni a vizet a süllyedő hajóból, hanem a területükön teljes tekintéllyel rendelkező védők, akik megfordulhatnak, szemből támadhatják a labdát, és széthúzhatják a játékot…
A Roma elleni fordítás óta valamiféle elektromosság járja át a csapatot. A lázadás szikrája. Mintha a fiúk azt mondogatnák egymásnak az öltözőben: lehet, hogy ennek az idénynek az volt a sorsa, hogy egy rakás szar legyen, de a Madrid harcolni fog. Harcol is. Nem hajt fejet. Ez is ízig-vérig mourinhói vonás. Vagy pontosabban: mindenekelőtt Mourinho műve. Ezé a bomberdzsekis, ősz szakállú Moué, aki egyszerre emlékeztet valamiféle nagy tekintélyű államférfira, őrült zsenire és Diogenészre, és aki most, legszebb napjaihoz hasonlóan, benzineskannával és öngyújtóval a kezében kapaszkodik ismét a világ teteje felé. Nem pusztán azért tért vissza, hogy kimondja az igazságokat, hanem hogy előássa őket abból a szemétdombból, amivé a spanyol futball vált, alaposan lesikálja valamennyit, majd tisztára pucolva, teljes szépségükben a halom legtetejére helyezze őket, hogy mindenki jól láthassa.
Így kell értelmezni a Madrid Camp Nouban aratott győzelmét. Visszhangzott benne Zidane diadala, amelyet éppen tíz évvel ezelőtt, áprilisban ünnepelhettünk. Hogy repül az idő! Akkor a Madrid tizenkét ponttal maradt el a Barcelonától, amely az előzetes jóslatok szerint valósággal elsöpri majd a pályáról, ahogyan a mostani vasárnap előtt is hasonlókat jövendöltek. A Madrid azonban győzött, és mindannyian éreztük, hogy megszületett “valami”. Ez a valami Milánóban, a Tizenegyedik megnyerésével szökkent szárba, de előtte a Madrid tizenegy pontot faragott le a Barcelonával szembeni hátrányából. A katalánok végül így is megnyerték a bajnokságot, a már ismert rendszer lélegeztetőgépen tartó segítségével. Volt valami bosszúféle, valami felszabadító abban, amikor Cristiano Ronaldo megszerezte a győztes találatot. És ugyanebből az érzésből bőségesen jutott Mbappé góljának pillanatára is, amelyet Camavinga megváltást hozó megmozdulása készített elő. A másfél évtizeddel ezelőtti Mourinhót láttuk viszont, ám valamivel visszafogottabban, mintha arra figyelmeztetne mindannyiunkat, hogy ez még csak a kezdet.
Ez a lázadó szellem és ez a lelkesedés az az ingát mozgásban tartó erő, amely minden mást is lendületbe hoz. Nem létezne ez a bizonyos “valami”, ha a csapat nem hinne benne. A legmagasabb szinten versenyző futballcsapatok öltözőjének irányítása sokkal inkább pszichológiai érzéket követel, mint puszta szakmai tudást. Mourinhóban mindkettő megvan. A legfontosabb, amit eddig elért, hogy száműzte azt a fásultságot, amely már-már az egész csapaton eluralkodni látszott. Az, hogy Lunin hónapoknyi kihagyás után, egy váratlan helyzet következtében ilyen jelentőségű mérkőzésen kap lehetőséget, és szinte tökéletesen teljesít, nem a véletlen műve. Mindenki ugyanarra a hullámhosszra került. Ez az első lépés, amelyet minden bajnokcsapatnak meg kell tennie.
Mourinho Madridja most már valóban csapatnak látszik. Megvan a tartása, a súlya, a kiállása. Lerakták az alapokat. És mindez négy mérkőzés alatt történt. Zidane azt mondta, hogy aki győzni akar, annak tudnia kell szenvedni. Ez az évezredek emberi tapasztalatát magába sűrítő bölcsesség tulajdonképpen végszóként is szolgálhatna ahhoz, amit Mou évekkel ezelőtt magyarázott: egy futballmérkőzés apró szakaszok megszakítás nélküli egymásutánjából áll, és bármilyen jó, bármilyen tökéletes is egy csapat, képtelen valamennyi szakaszt az ellenőrzése alatt tartani. A lényeg tehát az, hogy amikor fölényben vagyunk, a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle, amikor pedig az ellenfél kerekedik fölénk, a lehető legkisebbre csökkentsük az elszenvedett károkat.
Flick Barcelonája és a ‘Pedrik’ – Hughes remek leleménye ez az elnevezés – valószínűleg napjaink futballjának legdominánsabb csapata. A Madrid nagyszerűen játszott, és jobb volt ellenfelénél, de akadtak pillanatok – mindannyian tudtuk, hogy lesznek ilyenek –, amikor a Barcelona sarokba szorította. Sarokba szorította, és a Madrid akár darabjaira is hullhatott volna, különösen az egyenlítést követő öt percben. De nem hullott szét. Lunin, a két középhátvéd, Cucurella és Tchouaméni erős kézzel tartották a kormányt. És ekkor felbukkant valami, ami a Madridnál olykor ritka jelenségnek számít: a közös erőfeszítés. Már ekkor felvillant egy birodalom képe.
Amikor ismét győztesen, régi rock and roll lendületével láttam Mourinhót Barcelonában, megöregedve, de még mindig elevenen, eszembe jutottak Michel Houellebecq sorai az ‘Egy sziget lehetősége’ című regényéből: „Életem, én életem, ősrégi életem, első vágyam, mely sosem gyógyult be egészen, első szerelmem, mely megfakult, vissza kellett térned.”
