Bahamonde: Minden nacionalizmusnak szüksége van ellenségre, a Barcelonáé a Real Madrid (I. rész)
Ángel Bahamonde (Madrid, 1949) a kortárs spanyol történetírás egyik meghatározó alakja. Kutatásai a 19. századi spanyol társadalom szerkezetétől és fejlődésétől a polgárháborún és a Franco-rendszeren át egészen a modern Spanyolország politikai és társadalmi folyamataiig terjednek. 2003 óta a Madridi III. Károly Egyetem kortárs történelem tanszékének professzora, ezt megelőzően 1992-től a Complutense Egyetemen tanított. Szakterületének kiemelkedő tekintélyű kutatójaként soha nem rejtette véka alá sem baloldali meggyőződését, sem a Real Madrid iránti szimpátiáját. “El Real Madrid en la historia de España” (“A Real Madrid Spanyolország történetében” – a szerk.) című munkája mára alapműnek számít. A kötetet hosszú ideje nem adták ki újra, így az eredeti példányok valódi gyűjtői ritkasággá váltak, amelyek az internetes aukciókon gyakran egészen elképesztő összegekért cserélnek gazdát.
Sokan úgy tartják, hogy a Barcelona a katalán nacionalizmus legfőbb képviselője. Azzal szeretnénk kezdeni, hogy feltesszük a kérdést: egyetért ezzel az állítással?
Természetesen. A klub a katalán nacionalista vagy függetlenségpárti ügy legfontosabb terjesztője. Mindannyian láttunk már olyan mérkőzéseket a Camp Nouban, amelyeken rendszeresen feltűntek például „Catalonia is not Spain” feliratú, hatalmas transzparensek, vagy olyanok, amelyek Spanyolországot diktatúrának nevezték. Óriási transzparensekről beszélünk, ami arra enged következtetni, hogy ezek aligha kerülhettek volna ki a klub beleegyezése nélkül – hacsak nem épp a klub kezdeményezésére történt mindez.
Miben nyilvánul meg még, hogy a Barcelona a nacionalista vagy függetlenségpárti törekvések egyik fő zászlóvivője?
Megvan benne a nacionalizmus minden jellegzetes vonása. Minden nacionalizmusnak – a spanyolt is beleértve – szüksége van egy külső ellenségképre, ahogyan valamiféle birodalmi ambícióra is. E két elem nélkül nem működik. A modern nacionalizmus 19. századi megszületése óta mindig ezekre az alapokra épült. Az FC Barcelona esetében elég egyértelműnek tűnik, hogy a külső ellenség a Real Madrid, a “birodalmi projekt” pedig nagyjából az, hogy egyszerre tíz Bajnokok Ligáját nyerjenek. (Nevet.)
Adja magát egy nem egyszerű kérdés: azok a játékosok, akik ilyen transzparensek alatt lépnek pályára, hallgatólagosan támogatják ezeket az eszméket?
Ahhoz, hogy ezt kijelenthessük, olyan politikai vagy történelmi tudatosságot kellene feltételeznünk róluk, amellyel talán a többségük nem rendelkezik. Xavi esetében mondhatjuk. Piqué esetében szintén. Iniesta, aki manchegói származású… Nos, bizonyos helyzetekben ő is azonosult ezzel a közhangulattal. Sodródott az árral. A futballisták rengeteget keresnek, és mindenkinek megvan az ára. Az előbb említett másik két játékos esetében viszont nem pillanatnyi vagy alkalmi jelenségről beszélünk, hanem mélyebb, identitásbeli kötődésről.
A fekete legenda mindig is létezett, a Negreira-ügy azonban mintha tovább erősítette volna azt a reflexet, hogy újra és újra előkerüljön a tétel: a Real Madrid Franco csapata volt. Spanyolország kortárs történelmének egyik legnagyobb szakértőjével beszélgetünk, ezért szeretnénk egyszer s mindenkorra tisztázni: mennyi igaz abból az állításból, hogy a Franco-rendszer és a Real Madrid között különleges kapcsolat állt fenn?
Nincs egyetlen olyan dokumentum sem, amely bizonyítaná a Real Madrid és a Franco-rendszer közötti kapcsolatot. Talán érdemes innen elindulni. Persze lehet azzal érvelni, hogy egy efféle viszony természetéből fakadóan akár dokumentálatlanul is létezhetett, és ez önmagában nem irreális felvetés. De fontos különbséget tenni a Franco-rendszer különböző korszakai között. Az első a kemény, kifejezetten represszív időszak: a polgárháború végétől, 1939-től nagyjából az ötvenes évek elejéig. Ezt követően a rezsim fokozatosan átalakította és újradefiniálta önmagát, kialakítva azt a Franco-rendszert, amely a legtöbb ember emlékezetében él: az ötvenes évek végétől kibontakozó fejlesztéspolitika és gazdasági modernizáció korszakát. Ha egyáltalán beszélhetünk valamiféle kapcsolatról a Real Madrid és a Franco-rendszer között, az legfeljebb a késői frankizmus időszakára korlátozható. De még ez is erősen vitatható, mert ha létezett ilyen kapcsolat, akkor inkább a rezsim próbált felkapaszkodni a Madrid sikereire, nem pedig fordítva. Már csak azért is, mert 1939 és 1953 között a Real Madrid trófeatermése túlságosan szerény volt ahhoz, hogy abból a rendszer és a klub közötti szoros összefonódásra lehessen következtetni.
Az ördög ügyvédjeként gyakran felmerül, hogy Santiago Bernabéu önkéntesként csatlakozott Franco hadseregéhez.
Valóban, ezt szokták mondani, és ez történetileg igaz is. De van ennél egy jóval fontosabb kérdés. Érdemes inkább azt megvizsgálni, kik finanszírozták Franco katonai felkelését – vagy, ha úgy tetszik, az önmagukat “nemzetinek” nevező erőket. Ez az elnevezés politikatudományi szempontból egyébként védhető, hiszen a korszakban szinte minden antiliberális és antidemokratikus mozgalom a “nemzeti” jelzővel határozta meg önmagát: Spanyolországban nemzeti szindikalizmusról, Németországban nemzetiszocializmusról, Olaszországban nemzeti fasizmusról, Ausztriában pedig nemzeti katolicizmusról beszéltek.
Akkor mondjuk ki világosan: kik álltak a felkelés finanszírozása mögött?
A katalán polgárság.
Ezt muszáj lesz még egyszer megismételnie, mert ha vannak köztünk katalán vagy culé olvasók, most valószínűleg teljesen megdöbbentek.
A katalán polgárság finanszírozta Franco felkelését. A konzervatív katalán nacionalizmus, különösen Juan March1 és Francesc Cambó2 köre; az a konzervatív nacionalista elit, amely bizonyos értelemben Puigdemont3 politikai előképének is tekinthető, és amely 1931-ig meghatározó befolyással bírt Katalóniában. Ebben az évben alakult meg az Esquerra Republicana de Catalunya4, és ezzel megváltoztak az erőviszonyok: a térség vezető politikai erejévé innentől a republikánus baloldal vált. Addig azonban a konzervatív katalán nacionalizmus uralta a helyi politikát. És ismétlem: ők finanszírozták Francót. Ők jelentették a felkelés legfontosabb pénzügyi hátországát. Sőt, nem álltak meg itt: a rezsim teljes külföldi hálózatának megszervezésében is kulcsszerepet játszottak, többek között a híres biarritzi és saint-jean-de-luzi hírszerző központ létrehozásával.
Ezt azért fejtse ki egy kicsit, mielőtt az olvasóink – akár katalánok, akár nem – teljesen ledöbbennek.
A magyarázat valójában egyszerű. A konzervatív katalán nacionalizmus rettegve figyelte azt a rendkívül erős anarchista mozgalmat, amely akkoriban Katalóniában működött, és ez sodorta abba az irányba, hogy támogassa Franco felkelését. Az anarchisták szerepe a húszas-harmincas évek Katalóniájában bizonyos szempontból ahhoz hasonlítható, amit ma a Bildu5 jelent a baszk politikában. Miért nem sürgeti ma már megszállottan a PNV a függetlenségi népszavazást? Mert pontosan tudja, hogy egy független Baszkföldön jelenleg könnyen elveszíthetné a hatalmát. Vagyis: a függetlenség kérdése ráér későbbre. Ugyanezt látta Cambó és Juan March is az akkori Katalóniában. Az anarchizmust közvetlen fenyegetésnek tekintették saját társadalmi és gazdasági pozícióikra nézve, ezért finanszírozták Franco oldalát. Erről részletesen ír például Borja de Riquer is Francisco Cambó-életrajzában. Márpedig Borja de Riquer katalanista és szuverenista történészprofesszor, tehát aligha vádolható elfogultsággal a másik irányba – egyszerűen nem tagad le egy történelmi tényt.
A culék ezt olvasva aligha fogják könnyen elfogadni, és újra elő fog kerülni az érv, hogy Bernabéu Franco oldalán szolgált önkéntesként.
Ha elkezdünk önkénteseket keresni egyik vagy másik oldalon, annyit találunk belőlük, amennyit csak akarunk. Santiago Bernabéu valóban önkéntesként csatlakozott, ez tény. De van egy árnyalatnyi különbség, amit érdemes megemlíteni: mindössze tizedesi rangig jutott. Még ideiglenes zászlós sem lett. Megfigyelő tizedesként szolgált – vagyis azok közé tartozott, akik magaslatokról figyelték a terepet, az ellenség mozgását kémlelve. Könnyen lehet, hogy életében egyetlen lövést sem adott le.
Legalábbis ezt állítja az özvegye, Doña María Martín Semprún “La Causa” című életrajzi kötetében: hogy Bernabéu ugyan ott volt a háborúban, de valójában soha nem lőtt.
Pontosan. Bernabéu konzervatív ember volt, ez kétségtelen. De ha minden konzervatív embert automatikusan frankistának bélyegzünk, súlyos tévedést követünk el – egyébként ez a leegyszerűsítés bizonyos baloldali történészi megközelítésekre is jellemző. Én magam baloldali vagyok, mégis teljesen világos számomra, hogy a kettő nem ugyanaz.
Nyilvánvaló, hogy Bernabéu és az akkori Real Madrid együtt létezett a Franco-rendszerrel. De attól, hogy valaki együtt él egy diktatúrával, még nem feltétlenül válik frankistává. Vagy igen? Ez már szinte erkölcsfilozófiai kérdés.
Nem hiszem, hogy ezt akkoriban túl sokan ilyen mélységben mérlegelték volna. Ha leegyszerűsítve tesszük fel a kérdést: Bernabéu inkább választotta volna Francót, mint az 1931-es Köztársaságot? Efelől nincs kétségem. Egy konzervatív ember nyilván közelebb érez magához egy jobboldali diktatúrát, mint egy olyan reformista rendszert, amely történelmi beidegződéseket és kiváltságokat akar lebontani. Mit jelent konzervatívnak lenni? Azt, hogy az ember minél kevesebb változást szeretne. És Bernabéu kétségkívül konzervatív volt. Ugyanakkor nincs egyetlen dokumentum sem, amely bizonyítaná, hogy tagja lett volna a Nemzeti Mozgalomnak, vagyis a Franco-rendszer egypártjának. Soha nem akarta, hogy kék inges falangisták kerüljenek a klub vezetésébe, sőt egy igazgatósági tagot is eltávolított, amikor kiderült róla, hogy falangista.
Nagyjából azt állítja, hogy Bernabéu monarchista volt, de bizonyos értelemben a rendszerrel is együtt tudott élni – ezt nem könnyű összeegyeztetni.
Pedig léteztek frankista monarchisták, legalábbis egy adott történelmi helyzetben. Minden attól függött, ki mit értett monarchia alatt. Nagyon kevés ismert közéleti szereplő volt – Pedro Sainz Rodríguez, Gil Robles, Alba hercege és még néhányan –, akik egyszerre voltak monarchisták és don Juan hívei, szemben azokkal, akik a monarchiát Franco rendszerével együtt fogadták el. Ott van például Sainz Rodríguez esete. Franco első kulturális minisztere volt az 1938-as kormányban. Aztán 1939-ben azt mondta Francónak: “Megnyertük a háborút, hogy helyreállítsuk a monarchiát, nem?” Franco hallgatott. Mire Sainz így folytatta: “Ha nincs válasz, akkor don Juan mellé állok.” Erre azt kapta válaszul: “Akkor elveszíted az egyetemi tanszékedet.” És valóban elveszítette. Száműzetésbe kényszerült, don Juannal együtt.
Bernabéú monarchista – talán don Juanhoz hű monarchista – meggyőződésére utal az is, hogy a csapat hivatalos látogatást tett a száműzetésben élő királyi családnál Svájcban, amikor a Servette ellen játszott az első BEK-sorozat nyitófordulójában, igaz?
Ez a látogatás egyáltalán nem tetszett Francónak. Ugyanakkor Santiago Bernabéu a Real Madrid elnökeként akkoriban már olyan tekintéllyel rendelkezett, hogy szinte bármit megengedhetett magának. Ide tartozott az első szovjetunióbeli út is, amikor meglátogatták a híres moszkvai köztársasági gyerekeket, vagy az a svájci látogatás don Juannál, amelyet később egy estorili út is követett.
Tehát több látogatás is történt a száműzetésben élő királyi családnál? Mi eddig csak a svájciról tudtunk.
Igen, több is volt, bár pontos időpontokat már nehéz megállapítani. Az első alkalommal az egész csapat együtt utazott, később viszont lehettek olyan látogatások is, amelyekre Bernabéu már a csapat nélkül ment. Ezek mindenekelőtt személyes kapcsolatok voltak. Bernabéu donjuanista volt, ugyanakkor elfogadta Franco rendszerének létezését is. Sokan akkoriban az 1947-es alaptörvényből indultak ki, amely Spanyolországot hivatalosan királysággá nyilvánította. A törvény kimondta, hogy Spanyolország monarchia, de az állam régense Franco tábornok marad élete végéig. Sokan úgy tekintettek erre, mint a kisebbik rosszra: “legalább helyreállt a monarchia, most már csak abban kell reménykedni, hogy Franco nem él túl sokáig.” Csakhogy nagyon sokáig élt. Mégis voltak, akik számára ez bizonyos megnyugvást jelentett, mert legalább biztosítottnak látták a monarchikus folytonosságot Spanyolországban. Bernabéút ezért úgy kell értelmeznünk, mint korának tipikus alakját: monarchistaként, aki eltűrte Francót addig, amíg vissza nem térhet a monarchia. És ugyanez sok tekintetben igaz a Barcelona negyvenes évekbeli vezetőire is, akik a Franco-rendszerhez való viszonyukban jóval közelebb álltak Bernabéúhoz, mint azt ma sokan gondolják. Ezen nem kellene megbotránkozni. Vajon a Barcelona lemondana a negyvenes években nyert címeiről? Márpedig akkoriban sok trófeát nyertek. A Real Madrid ezzel szemben 1953-ig mindössze két kupát szerzett.
Ebben az Ön által „kemény” frankista korszaknak nevezett időszakban tehát a rendszer kedvence inkább a Barcelona volt?
Nem tudom, nevezhetjük-e őket a rendszer kedvencének, de ha ragaszkodunk a tényekhez, akkor világosan látszik, hogy azokban az években ők nyerték a címeket – az Atlético Aviaciónnal együtt, amelyet kifejezetten a hadsereg csapataként hozott létre a rezsim. Persze az Atlético Aviación sem uralta hosszú ideig a bajnokságot: két idényt nyert meg egymás után, 1939–40-ben és 1940–41-ben, aztán ennyi.
De az tény, hogy Franco gyakorlatilag felépítette és felemelte azt a klubot, amelyből később az Atlético lett – vagyis a rendszer hivatalos csapatát, ahogy mondja.
Igen, de kezdetben ennél is ambiciózusabb terveik voltak. Lényegében “republikánustalanítani” akarták Madridot. A főváros ugyanis 1923 és 1939 között alapvetően centrum-baloldali város volt. Franco szemében Madrid túlságosan “vörös” városnak számított. A felkelő katonákkal szembeni madridi ellenállás is ebből a politikai közegből nőtt ki. Serrano Suñer6 például arról beszélt, hogy meg kell szüntetni Madrid “republikánus vagányságát”. Ne felejtsük el: Franco sógora volt az, aki 1939 és 1942 között gyakorlatilag irányította a rendszert. A beszédei teljesen egyértelműek voltak. Egy olyan futballcsapatot akartak létrehozni, amely egyszerre testesíti meg Madridot és a győztes hadsereget.
Ekkor merült fel az az elképzelés is, hogy az Atlético és a Madrid egyesüljön, és együtt hozzák létre a “nemzeti hadsereg csapatát”, igaz?
Pontosan. Csakhogy a Madrid ezt visszautasította. És fontos hozzátenni: ekkor még hivatalosan nem is Real Madridnak hívták a klubot, mert a “királyi” cím visszaállítására még várni kellett. 1939-ben a monarchia kérdése kényes ügy volt, Franco nem szerette bolygatni. A klub neve ekkor egyszerűen Madrid Football Club volt.
Ki utasította vissza ezt az egyesülést a Madrid részéről? Parages7?
Meléndez8 volt az elnök, de Parages továbbra is komoly befolyással bírt, Hernández Coronado9 szintén. Bernabéu ekkor már fontos figura volt, de még nem ő volt az egyedüli meghatározó ember. Felkínálták nekik az egyesülés tervét, hogy az Atlético és a Madrid együtt hozzák létre a “nemzeti csapatot”, de nemet mondtak. Valójában ez egy korábbi történet ismétlődése volt. Már 1923-ban is felmerült egy hasonló elképzelés, méghozzá XIII. Alfonz király részéről. Ő azt szerette volna, hogy a madridi klubok egyesüljenek. A Reina Victoria végén ott állt a Metropolitano stadion – egy harmincezres létesítmény, ami abban az időben óriásinak számított –, amelyet eredetileg egy olyan klub számára építettek volna, amely a Madrid, az Atlético, a Racing de Madrid és más csapatok összeolvadásából jön létre.
És akkor is a Madrid mondott nemet?
Igen. Alapvetően a Madrid volt az, amelyik elutasította az egyesülést.
Nagyon érdekes, nem?
Az, mert már a klub történetének ilyen korai szakaszában is egyfajta identitásvédelmet fejez ki. És itt nem politikáról beszélünk, hanem a klub karakteréről. Arról az érzésről, hogy “mi azok vagyunk, akik vagyunk”, és nem akarunk feloldódni más klubokban.
Minek tulajdonítja ezt a rendkívül erős törekvést arra, hogy megőrizzék a klub önállóságát, és ne olvadjanak össze másokkal?
A Madrid mindig Anglia felé tekintett. Az angol futball szolgált mintául, ott pedig a klubidentitás szinte szent dolog. A Manchester City például soha nem egyesült volna a Manchester Uniteddel azért, hogy egyszerűen “Manchester” legyen belőlük. Ez az identitásfolyamatok lényege, és a futballklubok ugyanúgy részesei ennek, mint bármely más közösség. Az ember egy klubbal azonosul. De ha az a klub eltűnik, vagy feloldódik más egyesületekben, az identifikáció is megszűnik. A Madridnak pedig ebben az időszakban már kezdett kialakulni a maga társadalmi bázisa. Egy olyan közeg, amely saját klubjaként tekintett rá – ráadásul Madrid városának klubjaként. És itt fontos megérteni a “kis haza” fogalmát. Spanyolország a 19. század óta folyamatos nehézségekkel küzd a “nagy haza”, vagyis az egységes nemzeti identitás megteremtésében. Az emberek először mindig azt mondták magukról: manchegói vagyok, asztúriai vagyok, andalúz vagyok. A helyi identitás sokkal erősebb volt, mint az országos. A Real Madrid ezért fokozatosan Madrid városának megtestesítőjévé vált. Nem pusztán egy klub volt, hanem a várossal való azonosulás egyik formája. A “kis hazáé”. És amikor egy ilyen identitásjel veszélybe kerül, arra nagyon erős reakció érkezik. Nemcsak a vezetők részéről. Valószínűleg a szurkolók is hevesen ellenezték volna az egyesülést, még akkor is, ha akkoriban még nem beszélhetünk tömeges szurkolótáborról. Számukra Madrid csapata a Madrid volt – és semmi más. Ezt gyakran figyelmen kívül hagyják, pedig a futball társadalomtörténetének egyik kulcskérdése.
Nem lehet, hogy a más klubokkal való egyesülés elutasítása bizonyos értelemben valamiféle grandiózus önkép következménye volt? Egyfajta “mi különlegesek vagyunk” mentalitásé, amely később szinte önbeteljesítő jóslattá vált?
Mire gondol pontosan?
Arra, hogy a Madrid már 1904-ben, alig két évvel az alapítása után jelen volt a FIFA megalapításánál, miközben Spanyolországban a futball még szinte teljesen amatőr szinten létezett, és labdarúgó-szövetségről sem nagyon beszélhettünk. Nem azt mutatja ez, hogy a klubban már nagyon korán kialakult valamiféle tudat arról, hogy valami nagyobb, nemzetközi jelentőségű dolog részese kíván lenni? Mintha kezdettől ott lett volna benne az érzés, hogy különleges, megismételhetetlen intézmény, amelynek hivatása túlnőni a saját közegén. Ez egészen lenyűgöző.
Nem, szerintem ezt túlmisztifikálja. A FIFA 1904-ben még egyáltalán nem jelentette azt, amit később. Akkoriban a nemzetközi olimpiai mozgalom számított igazán, mert a futball legfontosabb tornái az olimpiai tornák voltak. A fúziók elutasítása sokkal inkább ahhoz a helyi identitásfolyamathoz kapcsolódott, amiről az előbb beszéltünk. Az ember ehhez a klubhoz kötötte az identitását, nem valami másikhoz. Ennyi az egész.
Mindenesetre van benne valami erősen idealista. Már-már platonikus.
Idealizmus valóban volt benne. De túlzás lenne azt állítani, hogy 1904-ben bárki úgy gondolta volna: “mi leszünk a világ legnagyobb klubja”. Ez utólagos értelmezés. Viszont 1923 körül már létezett egy nagyon erős tudat: a Madrid Madrid első számú csapata. És ha te vagy a város első számú csapata, akkor természetesen nem akarod, hogy mások túlzottan beleszóljanak a működésedbe. A Racingnek például nem igazán volt jövője, részben a város társadalmi szerkezete miatt sem. A Madrid viszont egyre inkább magának a városnak a reprezentánsává vált. Ezt nagyon fontos megérteni. Az Atlético soha nem testesítette meg Madridot úgy, ahogy a Real Madrid. Sem akkor, sem később. Ezért kezdték már akkoriban is egyszerűen úgy nevezni: “a Madrid”. Nem “a Real”, hanem “a Madrid”. Mert ez volt Madrid csapata.
Spanyolországban ma is mindenki így nevezi, még ha külföldön ez nem is mindig van így.
A franciák például – valami különös oknál fogva – azt mondják: “Le Real de Madrid”. Pedig ez egyszerűen a Madrid. Hala Madrid, nem pedig Hala Real. És ez nem azért alakult így, mert később BEK-eket nyert, hanem már jóval korábban így tekintettek rá. 1923-ban már létezett az a nagyvárosi futballprojekt is, amely az Otamendi testvérekhez10 és a Compañía Metropolitana de Madrid11hoz kötődött. Ez rendkívül érdekes történet. Egy hatalmas vállalatról beszélünk, amely mögött komoly királyi és pénzügyi érdekek álltak. Ők építették a metrót is. Magánvállalat volt, de szinte monopóliumként működött, erős baszk tőkével a háttérben. És ha már baszk tőkéről beszélünk: számomra a Banco Urquijo12 támogatása kulcsfontosságú volt abban, hogy a Madrid az 1920-as évek végétől elindulhatott a professzionalizáció felé. Angliában ez már korábban megtörtént. Ott a futball a húszas évekre teljesen professzionálissá vált, és a klubok óriási bevételeket termeltek.
A Madrid volt az a klub, amely professzionalizálta a futballt Spanyolországban?
Igen, ebben szerintem nincs vita. Hogy ezt ki pozitívan vagy negatívan értékeli, az már ideológiai kérdés. Én személy szerint pozitív fejleménynek tartom. Ugyanakkor a futball mint tömegszórakoztatás igazi áttörését talán mégis a Barcelona érte el előbb. A Les Corts stadion közel harmincezer néző befogadására volt képes, és az Espanyol is hasonló fejlődésen ment keresztül.
Tehát bizonyos értelemben megelőzték a Madridot?
A húszas években talán igen, egy kicsivel. Az az évtized egész Spanyolországban egyfajta társadalmi robbanást jelentett: a zarzuela felemelkedését, a népszínház térnyerését, a városi tömegkultúra kialakulását. És ebbe illeszkedik bele a futball tömegesedése is. Korábban még az amatőr korszakról beszélünk: klubtagok játszanak egymás ellen, jórészt közép- és felső középosztálybeli fiatalok. Aztán egyszer csak megszületik a futball mint látványipar. Az Otamendi testvérek pedig nagyon korán felismerték, hogy ebben óriási üzleti potenciál rejlik. Ezért született meg a nagy madridi egyesített klub terve is, amelyet végül a Madrid erős önállóságtudata hiúsított meg.
Az Otamendik voltak az elsők Spanyolországban, akik felismerték, hogy a futballból komoly üzlet lehet?
Igen, méghozzá óriási üzlet. A fehér klub számára azonban volt valami teljesen egyértelmű. Ha ez – ahogy minden jel mutatta – előbb-utóbb hatalmas bevételeket termelő szórakoztatóiparrá válik, akkor jobb egyedül maradni, mint rossz társaságban egyesülni másokkal. Teljesen logikus volt nemet mondani arra a fúzióra. És ugyanez történik 1939-ben is: ismét nemet mondanak. Ráadásul akkor már túlzott politikai befolyást is jelentett volna az egyesülés. Én pedig azt mondanám, hogy a Madrid mindig igyekezett távol tartani magát a politikától.
Pedig a többi madridi klubbal való egyesülés lett volna a könnyebb út, nem? Különösen 1939-ben, amikor a háború és a kisajátítás gyakorlatilag romba döntötte a klubot.
Rövid távon talán igen. De éppen ez az érdekes az egészben, és szerintem ez különbözteti meg a Real Madridot a Barcelonától, az Atléticótól vagy szinte bármely más spanyol klubtól. A legtöbb egyesület döntő pillanatokban rövid távon gondolkodott, míg a Madrid képes volt hosszú távú logikában működni. El sem tudják képzelni, mennyire meghatározó ez. A gazdasági életben is alapelv.
Ez a különbség ma is érzékelhető, nem?
Abszolút. Florentino Pérez esetében pontosan ugyanezt látjuk. Fel kell újítani a Bernabéut? Akkor a lehető legambiciózusabb módon újítják fel. Szükség van valamire? Akkor megcsinálják – mindig hosszú távú gondolkodással. Fiatal, tehetséges játékosokra kell építeni? Nem baj, ha emiatt négy évig nem nyernek Bajnokok Ligáját. A szurkolók ezt meg fogják érteni. Ő így gondolkodik. És ráadásul még BL-eket is nyernek. Ez már a siker csúcsa. Persze kell hozzá szerencse is, miért ne mondanánk ki? De a hosszú távú tervezés rengeteget számít. Bernabéu ezt tökéletesen értette. Mindent hosszú távon szemlélt. A hosszú táv a Madrid sikerének egyik alapja. A Barça ezzel szemben soha nem gondolkodott igazán hosszú távban.
Velük született rövid távúság?
Hogyan lehetséges például, hogy annak idején nem értették meg a bajnokság jelentőségét? Egyszerűen nem értették. “Minek nekünk liga? Ott van a katalán bajnokság, az bőven elég.” Ezt mondták.
1928-ról beszélünk.
Igen. Számomra ekkor kezdődik a Barcelona átpolitizálódása. A Barça akkor kezd egyre szorosabban kapcsolódni a katalán nacionalizmushoz, amikor a katalán nagypolgárság hátat fordít Primo de Rivera diktatúrájának – amelyet egyébként korábban maga is támogatott és finanszírozott, ahogyan később Franco felkelését is, amiről már beszéltünk. Mindig ugyanoda jutunk vissza. Néha nem értem, miért próbálják megtagadni a saját történelmüket, amelyet egyébként teljesen meg lehet érteni. Képzeljük el a helyzetet: katalán gyártulajdonos vagyok, vagy egyszerűen egy jómódú polgár. Körülnézek, és mindenhol anarchistákat látok. Egymillió anarchista Katalóniában. Nyilván félnek, és védekezni akarnak. Egyszer az egyetemen viccelődtem Cambóval kapcsolatban. Reggel felkel, belenéz a tükörbe, és azt mondja: “Visca Catalunya lliure!” – természetesen katalánul. Aztán bemegy a gyárába, és mindenhol CNT-zászlókat13 lát. Erre rögtön azt mondja: “Éljen Spanyolország és a spanyol hadsereg!”, mert úgy érzi, csak ez akadályozhatja meg az anarchista forradalmat. Este hazamegy, újra belenéz a tükörbe, és ismét azt mondja: “Visca Catalunya lliure!”. Ez az ellentmondás rendkívül erősen jelen volt az akkori Katalóniában. És ebből a szempontból a Barça maga is mélységesen ellentmondásos klub. Büszkén hivatkoznak például arra, hogy 1925-ben egy mérkőzésen a diktatúra megtiltotta az Els Segadors14 eléneklését. Ettől kezdve a Barcelona fokozatosan felismeri saját történelmi szerepét: a “szabad Katalónia” képviselőjeként definiálja magát a spanyol állammal szemben. Rendben, ők így mesélik el a történetüket, és így is élik meg. De ennek az egésznek sokkal összetettebb jelentése van. A Madrid viszont mindig távol tartotta magát a politikától, és ebben Bernabéu rendkívül intelligens volt. Megértette, hogy a Madridot távol kell tartani a politikai tértől. Más kérdés, hogy bizonyos gesztusokat megtett – például a Dayannak15 adományozott aranyérem, vagy az Izraellel való kapcsolatok megnyitása. De az már egy másik történet. Az alapelv az volt: a Madrid maradjon távol a politikától.
Az a bizonyos Dayannak adott érem – amelyet Bernabéu állítólag saját zakójáról vett le – a hírek szerint Francónak sem tetszett.
Természetesen feldühítette Francót. És ez az akkori Madrid egyik legérdekesebb vonása. Én magam is többször utaztam a metróval a Bernabéuba Cándido Méndezzel16, az UGT későbbi főtitkárával. Nagyon baloldali ember volt, és közben szenvedélyes madridista. Bernabéúnak pontosan ez tetszett: hogy a Madridban mindenki helyet kapott, függetlenül attól, hogyan gondolkodott politikailag. A Barcelonánál viszont úgy tűnik, ez nem feltétlenül működött így. Ugyanakkor szerintem van egy pont, ahol a Madrid és a Barcelona hasonló szerepet töltött be. A Barça mindig büszkén hangsúlyozza, hogy befogadta azokat a murciai, aragóniai, andalúziai vagy extremadurai embereket, akik Barcelonába költöztek. Szerintem a Madrid pontosan ugyanezt a szerepet játszotta. Csak erről kevesebbet beszélünk, és a társadalomtörténet sem foglalkozott vele eleget. Pedig alapvető kérdésről van szó: a futballklubok integrációs mechanizmusként működtek. Madrid és Barcelona egyaránt.
Csakhogy ők ezt mindig kiválóan kommunikálták, mi pedig nem. Újabb dolog, amit a Barça jobban “adott el”, mint a Madrid.
Mi valahogy soha nem tudtuk igazán elmesélni a saját történetünket. Talán nem is akartuk.
Arcadi Espada17 egyszer azt mondta nekem: a Madrid narratívája maga a győzelem. A Madrid története annyi, hogy nyer.
Ez szerintem túl leegyszerűsítő. A győzelmek mellett a klub más funkciókat is betöltött, és ezeket is el kellene mesélni. Például az integráció szerepét. Az a kis extremadurai fiú, aki a hatvanas években Madridba érkezett, vagy madridista lett, vagy atléticós – és ezen keresztül integrálódott az új közegébe. Az Atlético is betöltötte ezt a szerepet, de összességében mindez a madridi városi kultúrába való beilleszkedés eszköze volt. És itt fontos különbséget tenni. A katalánok gyakran “katalán kultúráról” beszélnek. Nem. Inkább Barcelona városi kultúrájáról és Madrid városi kultúrájáról van szó. Ezek jelentették az integráció valódi terepét. Úgy gondolom, hogy Spanyolországban a futballklubok rendkívül fontos társadalmi szerepet töltöttek be. Különösen a madridi klubok – és természetesen a Barça is. Az Athletic Bilbao például mindig jóval zártabb, exkluzívabb klub volt. Sokkal erősebben baszk identitású: baszk játékosokkal, baszk közönséggel. Félreértés ne essék: a spanyol futball óriási adóssággal tartozik az Athleticnek és a baszk utánpótlás-nevelésnek. Az Athleticnek örökké kiemelt helye lesz a spanyol futball történetében. De a nagy városi integrációt Madrid, Barcelona és az Atlético hajtotta végre.
Folytatjuk…
- Juan March Ordinas a 20. század első felének egyik legbefolyásosabb spanyol pénzembere volt, akit gyakran „a Földközi-tenger kalózaként” emlegettek. Mallorcán született, vagyonát részben dohánycsempészetből és pénzügyi műveletekből alapozta meg, később pedig bankárként és iparmágnásként vált meghatározó figurává. A spanyol polgárháború idején kulcsszerepet játszott Franco oldalának finanszírozásában. A történészek jelentős része szerint ő biztosította a nacionalista felkelés egyik legfontosabb pénzügyi hátterét: pénzt adott a katonai összeesküvéshez, segített repülőgépek és logisztikai eszközök finanszírozásában, kapcsolatokat mozgósított külföldön, részt vett a felkelők nemzetközi támogatásának megszervezésében. ↩︎
- Francesc Cambó a 20. század eleji katalán konzervativizmus egyik legfontosabb alakja volt. A Lliga Regionalista nevű katalánista, polgári-konzervatív párt vezetőjeként a katalán autonómia és a katalán identitás erősítését támogatta, ugyanakkor alapvetően a spanyol állam keretein belül gondolkodott. A polgárháború idején anyagilag támogatta Franco oldalát. Ennek fő oka nem feltétlenül ideológiai azonosulás volt, hanem a forradalmi baloldaltól és különösen az anarchista mozgalomtól való félelem. ↩︎
- Carles Puigdemont katalán politikus és újságíró, a modern katalán függetlenségi mozgalom egyik legismertebb alakja. 2016 és 2017 között a katalán autonóm kormány (Generalitat) elnöke volt. Nemzetközileg főként azért vált ismertté, mert vezető szerepet játszott a 2017-es katalán függetlenségi népszavazás megszervezésében, amelyet a spanyol állam alkotmányellenesnek nyilvánított. ↩︎
- Katalónia egyik legrégebbi és legfontosabb politikai pártja. 1931-ben alapították, a második spanyol köztársaság kezdetének időszakában. Neve magyarul nagyjából: „Katalán Köztársasági Baloldal”. ↩︎
- EH Bildu egy baloldali, baszk nacionalista és részben függetlenségpárti politikai koalíció Spanyolországban, elsősorban a Baszkföldön és Navarrában aktív. ↩︎
- Ramón Serrano Suñer a Franco-rendszer korai időszakának egyik legbefolyásosabb alakja volt. Franco sógoraként – emiatt kapta az „el cuñadísimo” („a nagy sógor”) gúnynevet – a polgárháború után gyakorlatilag a rezsim második embereként működött az 1939 és 1942 közötti években. Erősen autoriter, falangista és részben fasiszta orientációjú politikus volt, aki belügyminiszterként, majd külügyminiszterként jelentős szerepet játszott a Franco-rendszer korai ideológiai és represszív berendezkedésében. ↩︎
- Carlos Padrós y Parages – akit a madridista közegben egyszerűen gyakran csak „Parages”-ként emlegetnek – a Real Madrid történetének egyik legfontosabb korai figurája volt. A Real Madrid korai történetében a Padrós/Parages család jelentősége hasonló ahhoz, mint amit később Bernabéu képviselt: identitásépítés, intézményes gondolkodás, a klub önállóságának védelme, és a madridi reprezentáció hangsúlyozása. ↩︎
- Adolfo Meléndez a Real Madrid egyik korai történelmi elnöke volt, aki több korszakban is fontos szerepet játszott a klub életében. Különösen jelentős az alapítás utáni első években, majd a spanyol polgárháborút követő újjászervezés idején. Ő volt az, aki 1908 és 1910 között először töltötte be az elnöki posztot, majd a háború után, 1939-ben ismét visszatért a klub élére egy rendkívül kaotikus időszakban ↩︎
- Rafael Sánchez-Guerra Hernández Coronado – a futballtörténeti szövegekben gyakran egyszerűen csak „Hernández Coronado” néven említve – a Real Madrid egyik legfontosabb, ugyanakkor kevésbé ismert vezetője volt a harmincas években. A polgárháború kitörésekor döntő szerepet játszott abban, amit Bahamonde „autoincautación”-nak nevez – vagyis a klub „önlefoglalásában”. Ez lényegében egy jogi-politikai manőver volt: a klub alkalmazottai és belső emberei formálisan „átvették” a klubot, hogy megakadályozzák, hogy milíciák vagy politikai szervezetek teljesen kisajátítsák a Chamartínt és a Real Madrid vagyonát. ↩︎
- Miguel Otamendi és José María Otamendi a 20. század eleji madridi modernizáció meghatározó alakjai voltak. A legismertebbek arról, hogy részt vettek a Compañía Metropolitana de Madrid létrehozásában és a madridi metró kiépítésében. ↩︎
- A Compañía Metropolitana de Madrid – teljes nevén Compañía Metropolitano Alfonso XIII – az a vállalat volt, amely a madridi metrórendszert létrehozta és üzemeltette a 20. század első felében. 1917-ben alapították, és 1919-ben nyitotta meg Madrid első metróvonalát. A projekt mögött jelentős pénzügyi és politikai támogatás állt: többek között XIII. Alfonz király, valamint erős baszk és madridi pénzügyi körök. A vállalat a korszak egyik legfontosabb infrastruktúra-fejlesztő társaságává vált. ↩︎
- A Banco Urquijo a 20. század első felének egyik legfontosabb spanyol befektetési és iparfinanszírozó bankja volt. 1870-ben alapították, és különösen a baszk–madridi pénzügyi elit érdekköreihez kapcsolódott. ↩︎
- Confederación Nacional del Trabajo, röviden CNT, a spanyol történelem egyik legerősebb anarchista-szindikalista munkásszervezete volt. A harmincas évekre gyakorlatilag tömegszervezetté vált: sztrájkokat szervezett, gyárfoglalásokban vett részt, forradalmi munkásmozgalmat képviselt, és sok konzervatív katalán iparos szemében valódi egzisztenciális fenyegetést jelentett. ↩︎
- Az Els Segadors („Az aratók”) Katalónia hivatalos himnusza. A dal eredete a 17. századig, az úgynevezett Aratók háborújáig (Guerra dels Segadors, 1640–1652) nyúlik vissza, amikor katalán felkelők fellázadtak a spanyol monarchia központosító politikája ellen. A himnusz modern változatát a 19. század végén, a katalán nemzeti újjászületés (Renaixença) idején formálták meg, és fokozatosan a katalán nacionalizmus egyik legfontosabb szimbólumává vált. ↩︎
- Moshe Dayan izraeli katonai és politikai vezető volt, a 20. századi izraeli történelem egyik legismertebb alakja. Az interjúban említett epizód arra utal, hogy Santiago Bernabéu a Real Madrid tiszteletbeli aranyjelvényét adományozta Dayannak. Ez diplomáciai és politikai gesztusnak számított egy olyan korszakban, amikor Franco Spanyolországa hivatalosan nem ápolt nyílt kapcsolatokat Izraellel. ↩︎
- Cándido Méndez spanyol szakszervezeti politikus, aki 1994 és 2016 között az UGT (Unión General de Trabajadores) főtitkára volt. Az UGT Spanyolország egyik legnagyobb, történelmileg a spanyol szocialista mozgalomhoz kötődő szakszervezete. ↩︎
- Arcadi Espada katalán származású spanyol újságíró, esszéista és publicista, a kortárs spanyol közéleti viták egyik legismertebb és legmegosztóbb alakja. ↩︎
Hivatalos közlemény
A klub hivatalos tájékoztatása a tegnap indult fegyelmi eljárások kapcsán.
A Real Madrid C.F. közleményben tudatja, hogy a tegnap Federico Valverde és Aurélien Tchouaméni ellen indított fegyelmi eljárást kiváltó eseményeket követően a két játékos ma megjelent az ügy vizsgálatát vezető személy előtt.
A meghallgatás során mindketten teljes megbánásukat fejezték ki a történtek miatt, és bocsánatot kértek egymástól.
Emellett elnézést kértek a klubtól, csapattársaiktól, a szakmai stábtól és a szurkolóktól is, továbbá jelezték, hogy elfogadják a Real Madrid által megfelelőnek ítélt büntetést.
Mindezekre tekintettel a Real Madrid úgy döntött, hogy játékosonként ötszázezer eurós pénzbírságot szab ki rájuk, ezzel pedig lezártnak tekinti a belső fegyelmi eljárásokat.
Rekviem egy példás madridistáért
Álvaro Arbeloa azok közé tartozik, akikért nem a harsányságuk, státuszuk, tehetségük, látványos játékuk, vagy trófáik miatt rajongok. A madridizmusát, a karakterét szeretem. Régimódi figura, akinél a madridizmus fegyelemre, hűségre, önfeláldozásra és tartásra épül. Nem magyarázza a Real Madridot, hanem szolgálja.
Az életben vannak kategóriák, vannak minőségek. A Madrid egyetemes klub, minden más klubnál többet nyert, ezért természetes, hogy a világ bármely szegletében milliók szurkolnak a csapatnak – sokféle ember, sokszínű háttérrel. Pusztán a számok törvénye miatt is léteznek tehát mindenféle madridisták. Vannak jóképűek és csúnyák, magasak és alacsonyak, kövérek és soványak, intelligensek és ostobák. És vannak becsületes, tisztességes madridisták is – egyre kevesebben ugyan –, illetve akadnak olyanok, akikből teljesen hiányzik a méltóság. Utóbbiakból van több, mert az emberi természetre, akárcsak a gyomnövényekre, igaz, hogy a silányabb gyorsabban szaporodik.
A tisztességes madridisták lassan úgy maradnak magukra, mint Görgey Világos után. Címek és elismerés nélkül egy olyan világban, amelyet mémek, algoritmusok és a képernyők előtt megélt kollektív ostobaság ural.
Az életben vannak társadalmi osztályok, mind különböznek, de létezik tartás is. Ez utóbbi, akárcsak a szerencse, vagy megadatik valakinek, vagy nem. Nehezen körülírható tulajdonság: a jellemből fakad. Az ember vagy együtt születik vele, vagy soha nem lesz az övé. Lehet valakinek páratlan trófeagyűjteménye, ha közben egy egyszerű pojáca. A tisztesség velünk született erény, a dicsőség viszont – ahogy azt a régiek pontosan tudták – szeszélyes utcalány. Véletlenszerűen választja ki kegyeltjeit, kiszámíthatatlanul és következetlenül, akár egy kamasz. Ezek volnának világunk legősibb szabályai.
A madridizmus számtalan formája között – akár a Gangesz homokszemei – létezik Arbeloáé és Casillasé. Két egymással szemben álló madridizmus. Az egyik annak az embernek a madridizmusa, aki akkor is teljesíti kötelességét, amikor abból sem dicsőség, sem haszon nem származik. A másik pedig… A másik maga az ‘ötödik hadoszlop’. Újramelegített delbosqueizmus, dohos szekrények molyszaga, amely időről időre felüti fejét a Real Madrid környezetében, főként a válságok és átmeneti korszakok idején. Szűkmarkú, önfelmentő, satnya madridizmus, amiből semmi nem épül. Olyan, mint a barát, aki soha nem segít, vagy a kés, amely nem vág: ha eltűnik is, a kutyának nem fog hiányozni.
Arbeloa januárban átvett egy menthetetlen káoszt, néhány hétre mégis elhitette velem, hogy ebből a csapatból még lehet valami. Arbeloa – El Greco nyúlánk alakját idéző vonásaival, kasztíliai józanságával és mindenekelőtt feltétel nélküli klubszeretetével – olyan felelősséget vállalt magára, amely nem az övé volt. Előlépett, amikor mások egyet visszaléptek vagy hátat fordítottak. Régi vágású, sziklaszilárd madridizmusa nem engedte, hogy félrenézzen, még akkor sem, amikor pontosan tudta – ahogy mindenki más is –, hogy jó eséllyel ő lesz az, aki végül viseli a bukás minden következményét. A tehetetlensége végül azt a célt szolgálta, hogy mindenki számára bizonyossá vált ennek az egész projektnek az életképtelensége. Ott állt a kisiklott vonat mellett, és szinte mormolta: „Látjátok? Ebből kellet főzni.”
Erről jut eszembe a ‘bizarro’ szó. A spanyolban régen rendkívüli bátorságot, daliásságot jelentett – azt a reménytelenül idealista, vakmerő becsületet, amely a hagyományos madridizmus mélyén mindig ott lüktetett.
Régen a háborúkban kitüntetéssel jutalmazták a vakmerő bátorságot. Ezek voltak az ‘őrültek’ érdemrendjei – azoké az embereké, akikkel tele vannak a temetők. Mégis ők azok, akik megnyerik a háborúkat. Arbeloa persze nem nyert háborút, de elhintette magját valaminek, ami talán erkölcsi értelemben véve fontosabb, mint a sportszakmai siker. Ott volt, ahol lennie kellett, és megtette, ami tőle tellett. És amit engedtek neki. Róla jóval többet lehet elmondani, mint azokról, akik ugyan szerves részei, előidézői voltak az első csapat strukturális kudarcának, mégis sértetlenül elsétálhatnak. Lehet, hogy ő is a hátsó ajtón távozik majd, ahogy előtte sokan mások, azonban ezt emelt fővel teheti, mert az ő madridizmusa abból a szellemiségből táplálkozik, amely a Real Madridot a világ legnagyobb klubjává tette.
Ilyen Capello madridizmusa. Vagy Mourinho madridizmusa. Olyan madridizmus, amelyre lehet építeni; amely lefekteti és megszilárdítja az alapokat, hogy más később felhúzhasson rá valami ragyogót. A siker a fehér mez, a címer iránti feltétel nélküli szeretetből születik, abból pedig a büszkeség fakad. És ez a büszkeség az a fuvallat, ami a Madridot mindig visszatereli a helyes útra, bármilyen messzire sodorta is előtte a vihar.
Csakhogy a ‘bizarro’ szó ma – angol behatásnak köszönhetően – már inkább “groteszket” vagy “bizarrt” jelent. Valami, ami Hieronymus Bosch festményeiről köszön vissza, vagy amit Dante képzelhetett a Pokol valamely bugyráról. Casillas madridizmusa ebben az értelemben méltó az újkori jelentéstartalomhoz. Bizarr, mert szégyenletes – ahogy a cigány szleng mondja: ‘lache’. Talán senki nem herdált el akkora szimbolikus és kulturális örökséget, mint Iker. Kevesen jutottak olyan magasra, hogy végül ennyire mélyre süllyedjenek.
Piqué Sancho Panzája, aki – egy Temus díszletben, amely mára a spanyol futball egykori legendáinak természetes közege lett – nem tudta megállni, hogy ne ejtse el a maga kis galambürülékét az X-en – az egykori Twitteren –, amikor a La Cartujában véglegessé vált a Madrid szezonbeli összeomlása. Ő továbbra is teszi majd a dolgát: influenszerkedik, talán továbbra is pénzt vesz fel az alapítványtól, és valószínűleg Florentino ellenfeleinek keze alá játszik majd, most, hogy mozgalmas év elé néz.
Arbeloa nem tudta megfordítani egy eleve hibásan felépített projekt sorsát – egy olyan projektét, amely talán már a megszületése pillanatában kudarcra volt ítélve. A spártai azonban egyetlen Camavinga-botlásra volt a Bajnokok Ligája elődöntőjétől. Nem hagyta el a helyét a falrésnél – Szókratész szerint ugyanis az erényes ember nem hátrál meg akkor sem, amikor már mindenki más menekülne. Nem kifogásokat keresett, hanem vállalta a feladatot. Amit pedig maga után hagy: a Real Madrid elmúlt két évének legjobb percei, és néhány akadémista, akik előtt nyitva áll a jövő kapuja. Nem sok. De valami. És mindenképpen több, mint egy Instagram-like.
Az önpusztítás küszöbén
Sok minden kavarog az ember fejében, érthető is. Némely gondolatok morbidak, mások viccesek, alább inkább az aggodalmasabbak.
Elkerülhetetlenné vált a Real Madrid önpusztításáról beszélni. Keserű pirula ez, de le kell nyelni. Felelősségből. A múlt miatt. A jövő érdekében. Ne számítsunk gyökeres változásra, ha a klub vezetése nem reagál. A tüzet nem lehet úgy oltani, hogy közben félrenézünk. És nem csupán belülről lángol minden: a madridizmus maga is polgárháborús lövészárkokba rendeződött, a közösségi média pedig benzint locsol a tűzre. A légkör fullasztó.
A Real Madridnak világítótoronynak kellene lennie abban az erkölcsi posványban, amit ma a spanyol labdarúgás jelent. Ehelyett a klub körül most minden zajos, szivárgó és omladozó. Össze kell zárni, lakatot az ajtókra. Mindent hermetikusan. Akár egy fekete lyuk, amelyből addig semmi nem távozhat, amíg újra nem lesz mondanivalója a világnak. Egyetlen szivárogtatást sem szabad legitimálni. Könnyen lehet, hogy a most elmulasztott radikális beavatkozás ára hosszú évek középszerűsége lesz. Első számú feladat megtalálni és leleplezni azt – vagy azokat –, akik gyűlölettel fizetnek annak a klubnak, amely mindent megadott nekik. Ezt a klub nem felejtheti el.
Valverde és Tchouaméni ügye csupán az utolsó csepp volt egy túlcsorduló pohárban. Kívülről minden arra utal, hogy a második, egymást követő, széteső idény súlya végleg ráomlott az öltözőre, miközben belső hajtóvadászat indult a szivárogtatók után. Feszültség a vereségek miatt, és még inkább azért, ahogyan ezek megszülettek. Annak nyomasztó érzése, hogy nem elég legyőzni az ellenfelet, közben minden mérkőzésen egy korrupt rendszerrel és annak készséges végrehajtóival is meg kell küzdeni. És persze ott a lázadás két edző ellen, akik minden eszközzel próbáltak rendet teremteni egy éretlen, széthulló, felelősséget kerülő öltözőben. Ha Bernabéu ezt látná…
Valószínűleg gyorsan felismerné a kiutat ebből a káoszból, ebből az öltözői és intézményi hanyatlásból. Florentino Péreznek talán csak egyetlen kérdést kellene feltennie magának: mit tett volna Don Santiago? Mert ezt a romhalmazt kizárólag azon az alapon lehet újra felépíteni, amelyet ő hagyott örökül. A szurkolók kibírnának négy-öt évet trófeák nélkül is. Kibírtak harminckét évet BEK/BL-trófea nélkül. Kibírták a Quinta del Buitre meddő európai tavaszait. Kibírják ma is a Negreira-ügy óta felgyülemlett dühöt az RFEF-fel és a LaLigával szemben, annak minden mocskával együtt. A madridizmus hozzászokott az irigységhez, a gyűlölethez, a gúnyhoz és az igazságtalansághoz. Mintha eleve erre teremtették volna: hogy a romok között is felismerje a nagyság lehetőségét.
A klubnak vezetőt kell találnia ehhez az újrakezdéshez. Klopp, Ancelotti, Mourinho vagy Arbeloa – szinte mindegy. De annak az embernek teljes hatalmat kell adni. Jogot arra, hogy egyenként ültesse le a játékosokat, minden mellébeszélés nélkül. Hogy a szemükbe nézzen, és megpróbálja meglátni, maradt-e még bennük bármi. Néhányan átmennek majd ezen a próbán. A többieknek menniük kell. Névtől, státusztól, fizetéstől függetlenül. Madridizmusra van szükség. Tartásra. Karakterre. Olyan emberekre az öltözőben, akik vezérekként képesek viselkedni, még akkor is, ha végül csupán két sérült középhátvéd és négy akadémista marad a keretben. A pénzről pedig hallgatni kell. Mert minden intézmény egyazon egyszerű törvényre épül: eredmény nélkül nincs jutalom. Ha Vinícius hosszabbítani akar, asztalon a szerződés – fizetésemelés nélkül. A címek majd újranyitják ezt a beszélgetést. Addig: vagy elfogadja, vagy nem.
Az egyik központi vita természetesen a franchise-játékos körül forog. Csak egy maradhat. A Galácticos 2.0 bukása a szemünk előtt zajlik. Ha választanom kellene Vinícius és Mbappé között, kétely nélkül Vinit választanám. Személyes gyengeségem ez. Talán Tomás Guasch miatt. Talán azért, mert szeretem a brazil dacos természetét, a harciasságát, azt, hogy vér kering az ereiben, és hogy a tehetségéhez szinte ‘gránitszilárdságú’ akarat társul.
Ma mindenki úgy beszél, mintha pontosan tudná a megoldást. Mintha mindenki biztos lenne abban, mi zajlik az öltözőben, kik a jók és kik a rosszak ebben a történetben. Valójában nagyon kevesen látnak tisztán. Ami most kell, az felelősség, szakmaiság és sebészi precizitás. Ennek az őrületnek véget kell vetni. A madridizmus nem ezt érdemli. Éveket lehet túlélni címek nélkül, játék nélkül, akár a sárban dagonyázva is. De ezt a fullasztó széthullást aligha.
A legutóbbi hetek médiacirkusza után nehéz elképzelni, hogy Mbappé helyzete változatlan maradhat. Függetlenül attól, hogy elképesztő futballista, és attól is, hogy gyerekkora óta madridista. Intézményi szempontból nehéz olyan történelmi precedenst találni, amely ekkora megosztottságot idézett volna elő az öltözőben és a szurkolók között. Sajátjai és ellenfelei egyaránt rá mutogatnak. Azok a fényképek… az a Stephen King-regényből elővillanó mosoly a pusztulás és káosz közepette…
A sajtó úgy gyűlt a klub köré, mint keselyűk és hiénák a szavannán elhullott állat köré. Élvezettel marcangolják a napon rothadó húst. És közben ennek a történetnek az igazi főgonosza – a futball valódi ura – kivárja a megfelelő pillanatot, hogy bevigye a végső döfést. Nem fogjuk látni érkezni, de már előkészítették. Éppen most számolják ki, hogyan lehet a lehető legnagyobb sebet ejteni. Emberekből nincs hiány: újságok, rádióműsorok, televíziós viták és propagandaízű közvetítések egész sora áll készen. Elég lesz majd figyelni Martínez vasárnap esti eksztázisát, amikor az ellenséges földön végleg meginog a fehér óriás.
Egyre több történet kering. Az egyik szerint Carvajal, a csapatkapitány szivárogtat a médiának, hogy erősítse saját világbajnoki pozícióit a válogatottban, miközben Arbeloát hibáztatja a kevés játékperc miatt. A fiú, aki ott állt Valdebebas alapkőletételénél. Aki Di Stéfano társaságában szerepel azokon a képeken. Egy saját nevelésű játékos, aki húsz év után maga rombolná le saját örökségét? Nehéz elhinni. Ha igaz lenne, a Gento utáni egyetlen hatszoros BL-győztes saját magát írná ki abból a történetből, hogy egyszer a klub tiszteletbeli elnöke lehessen. Nehéz elképzelni, hogy valaki ennyire ostobán zárja le a pályafutását. Nehéz – bár nem lehetetlen. Majd kiderül.
Vizsgálat. Egyenként. Bárki is érkezzen rendet tenni, teljes felhatalmazást kell kapnia. És kell valaki, aki a klub arcaként kiáll, és végre elmondja az igazságot. Valverde és Tchouaméni parkolópálya. Jöjjön eladás, távozás. Annyi, amennyi szükséges, hogy megfékezzük a fertőzés terjedését. A többit majd elrendezi a sors.
Orvosi jelentés: Federico Valverde
A klub hivatalos tájékoztatása az uruguay-i játékos állapotával kapcsolatban.
A Real Madrid orvosi szolgálata által ma elvégzett vizsgálatok alapján játékosunknál, Fede Valverdénél koponya-agyrázkódással járó fejsérülést diagnosztizáltak.
Valverde jelenleg otthonában tartózkodik, állapota kielégítő. Az orvosi protokollnak megfelelően várhatóan 10–14 napos pihenőidő vár rá.
Hivatalos közlemény
A klub hivatalos tájékoztatása Tchouaméni és Valverde ügyében.
A Real Madrid C. F. ezúton tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy az első csapat mai edzésén történtek nyomán fegyelmi eljárást indított játékosai, Federico Valverde és Aurélien Tchouaméni ügyében.
A klub a belső vizsgálat lezárását követően, a megfelelő időben ismerteti majd az eljárások eredményét.
Cagliari és Thermopüla között
Salva Martín, aki a Real Madrid környezetét évek óta következetesen és éles hangon elemző publicista, írásaiban ritkán enged a közhelyeknek. Sajátos nézőpontból közelít a klub aktuális folyamataihoz, egyszerre használva történelmi párhuzamokat és kulturális utalásokat. Ezúttal a jelenlegi helyzetet a spártai példán és a modern futball visszásságain keresztül vizsgálja.
Mbappé mozgalmas hetét követően Vinícius remek játéka ismét muníciót adott azoknak, akik kifinomult érvekkel ugyan, de rendre a kritika felől közelítenek. Akik régóta állítják, hogy a két támadó nem fér meg egymás mellett, együttműködésük szinte lehetetlen, minden egyes Vinícius-gólnál megerősítve látták saját igazukat: a brazil csak akkor igazán felszabadult és hatékony, ha nincs mellette klasszikus kilences. És ott vannak azok is, akik szerint Mbappé soha nem illett ebbe a közegbe – számukra minden nélküle aratott győzelem újabb bizonyíték.
Kevésbé jártak jól viszont azok, akik Viníciust vették célba a gesztusai vagy az első félidőben kapott sárga lapja miatt: a Cornellában megszerzett három pont után nem maradt mibe kapaszkodniuk. Mondhatjuk: üres kézzel távoztak.
Mbappé olaszországi kiruccanása kapcsán több dolog vált világossá, és akad, amit legfeljebb sejteni lehet. Az időzítés aligha volt ideális: egy másik országban mutatkozni nem a legszerencsésebb pillanatban történt.
Ugyanakkor az sem újdonság, hogy egy játékos a szabadidejében a labdarúgáson kívül mással foglalkozik – volt idő, amikor a sevillai Feria legalább ennyire természetes része volt az öltözői életnek. Ami azonban megváltozott a korábbiakhoz képest, az a kitettség: ma egy telefon elég ahhoz, hogy bármi azonnal nyilvánossá váljon.
A zajon túl azonban érdemes tisztán látni: a szezon nem Cagliari kikötőjében dőlt el. A problémák jóval közelebb vannak – egy irodában kezdődnek, a sportszakmai tervezésben folytatódnak, és végül abban a tükörben érnek véget, amelybe a játékosoknak kellene belenézniük. Ami pedig a reakciókat illeti: nem nehéz észrevenni bennük az irigység egy jókora adagját.
Nem kell különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy mindezt összekapcsoljuk azzal a furcsa, szinte varietéműsorra emlékeztető állapottal, amelybe a Real Madrid került.
De térjünk vissza a lényeghez. Andrew Bayliss a Spárta című könyvében a legendás harcos városállam hanyatlását egyetlen mondatban foglalja össze: „a spártaiak megszűntek félelmetesnek lenni”. Egyszerű, mégis kíméletlen megállapítás. A sikereknek ára volt: csökkent a népesség, eltűntek az elit harcosok. Ehhez társult a gőg, amellyel a meghódított népekre tekintettek – innen pedig már egyenes út vezetett a hanyatláshoz.
A párhuzam kézenfekvő. Ambíció és büszkeség nélkül ma egyetlen csapat sem félelmetes, és bárki képes szembenézni vele – sőt, le is győzni, ahogy azt az idei szezon bőséggel bizonyította. A közelmúlt meghatározó játékosai már nincsenek velünk, a jelenlegi keret egyre inkább a hiúság csapdájába sétál – ez az egyik legbiztosabb út az öltözőn belüli feszültségekhez. Elég megnézni, kikhez igazodnak ma a kulcsfigurák, és az összkép azonnal kirajzolódik.
Az Espanyol elleni győzelem legfeljebb az első lépés volt. Na, nem a diadal irányába, inkább egy Thermopülaihoz hasonló helyzet felé, ahol elsősorban a méltó helytállás a tét. A következő állomás a Camp Nou lesz. Nem szabad egyetlen centimétert sem feladni – mert ha a győzelem nem is biztos, legalább ne váljanak méltatlanná a saját múltjukhoz.
A TikTok-korszak
Frédéric Hermel, az AS újságírójának “Egy mérkőzés, mint a TikTok-korszak szimbóluma” címet viselő véleménycikke elgondolkodtatta, részben nosztalgikus kalandozásra hívta Antonio Barbarroját.
Néhány nappal ezelőtt Hermel – akiről az ember olykor hajlamos azt gondolni, olyan, mint egy megállt óra, amely napjában kétszer azért a pontos időt mutatja – mondott valami figyelemre méltót a PSG–Bayern BL-elődöntő első mérkőzése (5–4) kapcsán.
“Szuperlatívuszok versenye zajlik, sokan odáig merészkednek, hogy ezt a Bajnokok Ligája-elődöntőt a sportág történetének panteonjába emeljék. Nagyon egyedül érzem magam – pedig általában derűs és optimista vagyok. Mert szerény véleményem szerint ez a találkozó taktikai, sőt még technikai szempontból is kifejezetten gyenge színvonalú volt.”
Szerinte ez a találkozó korunk, a TikTok-korszak iskolapéldája: “minden ingernek gyorsnak és intenzívnek kell lennie, miközben a lassítás, az elmélyülés tiltott”. Ebben aligha téved.
Az ‘intenzitás’ – a modern futball egyik eufemizmusa – ma az egyik legkényelmesebb hívószó: retorikai eszköz, amely sokmindent elfed. Gyakran nem több, mint kemény belépők, határok feszegetése, az a fajta pályán szerzett dörzsöltség – helyenként alattomos, provokatív viselkedés –, amit régen, a dél-amerikai futballban cancherismónak neveztek. Persze, jelentheti azt is, hogy valaki rengeteget fut, ide-oda, megállás nélkül. De vajon ez lenne a futball? Futni önmagában nem erény – csak akkor, ha célja van. Idekívánkozik a Pirelli egyik híres reklámszlogenje: “Mit ér az erő, ha nem uralod?” És az ‘intenzitás’? Vajon az önmagában lehet a cél?
Hermel emlékeztetett rá, hogy “ebben a sportágban van kapus, védelem, középpálya és támadósor” is. Egy olyan korszakban azonban, amely túlzott hódolattal adózik a zsivaly és a látvány előtt, egy 5–4-es eredmény egy ilyen súlyú párharc első mérkőzésén inkább zavarba ejtő, mint felemelő. Azt jelzi ugyanis, hogy a játékelemek közül valójában csak a támadás létezik – ráadásul abból is egy grund-féle, amely sokkal inkább az amatőr futball világát idézi, mintsem a legrangosabb versenysorozatokét.
Az idegenben szerzett gólok szabályának eltörlése óta valóban kisebb a kockázata a kapott gólnak, és ez kitágította a párharcok kereteit. Korábban az első mérkőzések kockázatkerülőbbek, kevésbé látványosak voltak – a csapatok óvatosabban futballoztak, különösen hazai pályán. De valljuk be: az a futball komolyabb volt, érettebb. És mi az érettség ismérve? Az önmagunkkal és a játékkal összefüggő tudatosság. A mai futball ezzel szemben inkább kamaszos: könnyed, felszínes, helyenként kifejezetten infantilis. Jobban hasonlít egy cirkuszra, mint sportágra. Innen nézve különösen éles kontrasztot mutatnak a Real Madrid utóbbi, Európát uraló csapatai.
A madridista hagyományban a BEK/BL-győzelem kulcsszava a kontroll – vagyis a komolyság. Nem elsősorban a labdabirtoklásé volt a főszerep, annál inkább a mérkőzés tempójának, ritmusának uralásáé. Amikor a Madrid uralta a sorozatot, mindig egy alapvetően középpálya-központú csapat volt. Már a Hetedik idején is: Redondo, Karembeu és Seedorf hármasa mai szemmel a későbbi CMK előképének tűnik.
A számok beszédesek: a negyeddöntőben egy kapott gól, az elődöntőben és a döntőben egy sem – ráadásul mindezt az előző idény bajnoka és ezüstérmese ellen.
A Nyolcadik klasszikus példája a fent vázolt szemléletnek: Redondo körül Raúl és McManaman szabadabban mozgó belső középpályásként, mögöttük egy stabil, ötfős védelem líberóval. Négy kieséses mérkőzésen négy kapott gól, a döntőben egy sem. A Kilencediknél Makelele és Zidane alkotta a tengelyt, miközben a bal oldalon Solari, Roberto Carlos és Raúl együttese biztosította a fölényt és a labdabirtoklást egy alapvetően klasszikusnak számító 4–4–2-ben. Nem ez volt minden idők legmasszívabb védekező csapata, de nem is ez volt a lényege.
A probléma mélyebb gyökerű: a futball egészében véve infantilizálódott. A ‘tiktokerizmus’ – amely a kiemelt pillanatot a tartalom és a forma, a viralitást a lényeg elé helyezi – már nemcsak a közvetítésben, hanem magában a játékban is jelen van. Így jöhet létre egy ‘legendás’-nak mondott látványosság kilenc góllal, miközben a pályán olyan középpályások futballoznak, mint Vitinha, Fabián vagy Kimmich.
Minden túlzó, elnagyolt és harsány. A játékosok – különösen a sztárok – gyakran inkább a gólörömre játszanak, mint magára a gólra; gondolatban már az Instagram-sztorikat tervezik.
Azonban ahogy a demokrácia nem merül ki a szavazásban, úgy a futball sem a gólszerzésben. Az, hogy egy csapat nem kap gólt, vagy csak elvétve, egy hosszabb munkafolyamatot, egy játékkoncepciót tükröz. Egy bajnoki ambícióval rendelkező csapat egységként működik, és uralja a történések zömét – még akkor is, amikor szenved. Megállítani a játékot, amikor kell: ez is a tudás része. A ritmus tudatos kezelése – vagy akár kikényszerítése – az, amit a bikaviadal nyelvén templé-nek neveznek. A mai futballból éppen ez hiányzik.
Pedig a legjobb példák éppen azok a mérkőzések, amikor a Zidane-féle, sorozatban háromszoros BL-győztes Madrid szorult helyzetbe került: a 2017-es Atlético elleni elődöntő visszavágója, vagy a következő évben a Juventus elleni meccs, amikor az olaszok ledolgozták három gólos hátrányukat. A legkritikusabb pillanatokban olyan játékosok, mint Modrić, Casemiro, Kroos vagy Isco kézbevették az irányítást: a labda megtartásával csillapították a káoszt, és ezzel megfosztották az ellenfelet a lendülettől.
A ‘labdával védekezés’ talán idegenül cseng sok madridista fül számára, pedig valójában a Real Madrid európai sikereinek egyik kulcsa volt. Nem látványos, nem harsány, de hatékony: nem engeded át a játékot, te szabod meg a tempót, és így veszed ki az ellenfél kezéből az irányítást. Lehet, hogy kevésbé mutatós, mint a sokat emlegetett ‘rock and roll’ futball – amelyről egyébként sosem volt világos, mit is jelent pontosan –, de működik.
A kor szelleme azonban más irányba húz, mint a klub hagyománya. Legalábbis eltér attól, ami ezt a klubot a csúcson tartotta. Ha valódi megújulásra van szükség, akkor vissza kell nyúlni azokhoz az időkhöz, amikor – ahogy Loquillo énekli – “mi voltunk a legjobbak”.
Orvosi jelentés: Kylian Mbappé
A klub hivatalos tájékoztatása a játékos sérülése kapcsán.
A mai napon a Real Madrid orvosi stábja elvégezte a szükséges vizsgálatokat Kylian Mbappén, aki a bal lábának háromfejű combhajlító izomcsoportja semitendinosus izmának sérülését szenvedte el. Várhatóan az FC Barcelona elleni mérkőzésen már pályára léphet.
Orvosi jelentés: Éder Militão
A klub hivatalos tájékoztatása a játékos sérülése kapcsán.
A Real Madrid orvosi stábja által ma elvégzett vizsgálatok alapján játékosunknál, Éder Militãonál a bal combhajlító izomban (biceps femoris) izomsérülést állapítottak meg. A felépülés üteme a további megfigyelések függvénye.