Zs. Csaba

Már sötét van, amikor kedd este megérkezek a városba. Az idő szeles, szakad az eső. Az Amelie vihar utózöngéje meglehetősen dramatikussá varázsolta a repülőutat Madridból, pláne úgy, hogy egy kis propelleres géppel utaztam, amire a beszállás is csak a hátsó ajtón keresztül volt lehetséges. Egy órát a madridi Barajas repülőtér kifutópályáján töltöttünk, amíg vártuk, hogy a vihar elvonuljon észak irányába. Mialatt San Sebastián irányába repültünk, át a Vizcayai-öbölön, a száguldó hullámok láttán elgondolkodtam, hogy vajon visszafordulunk-e. A gép hevesen billegett egyik oldalról a másikra, siklás helyett meglehetősen erőszakosan közelített a leszállópálya irányába, amely csak az utolsó pillanatban vált láthatóvá. Olyan volt, mintha Godzilla játszadozna velünk, a mélységből felemelkedve.

„Néha ilyen az idő” – mondja Alonso a magasba tekintve, 24 órával később, amikor az égbolt még mindig ijesztően néz ki. Ez a pillanat emlékeztet arra, hogy San Sebastián egy kicsit különbözik a többi várostól. Korábban már voltak problémáik a turistákkal, akik letiporták a várost, így a helyi aggodalmakat meg lehet érteni. Ha valaki meglátja, hogy milyen ez a városi édenkert, hogy néz ki, elillannak a kétségek. Nem meglepő, hogy ilyen mértékben védik, hiszen egy ilyen környezetet nem könnyű kiépíteni. San Sebastián repülőtere valójában Hondarribiában van, amit csak Madridból vagy Barcelonából lehet repülővel elérni. A bilbaói repülőtér nagyobb, mégis kevesebb a repülő jár arra is, mint Spanyolország többi régiójába. Bilbao viszont mindössze egyetlen óra San Sebastiánból busszal.  

Van valami titokzatos San Sebastiánban, hiszen a tenger és a hegyek között rejtőzik, mégis minőségi az elhelyezkedése. A forgalmasabb utcák mentén felfestett szlogenek miatt mindenki számára világossá válik a város politikai és kultúrai preferenciarendszere: van, ami a függetlenségről szól, míg olyanok is akadnak, amelyek egyértelművé teszik, hogy San Sebastián nem spanyol vagy francia, hanem baszk város. Ennek ellenére megmarad természetes nyitottsága, őszintesége. A levegőben érezhető só, vagy az öbölben ütköző hullámok ordítása mind bizonyítja, hogy ez egy olyan kis rejtett világ, ami messze túlmutat ennek a különleges helynek a határain. Alberto Gorriz szülővárosa valójában egy átjáró Franciaországba, valamint a 25 mérföldre található Irunba.

Van azért némi érdesség is San Sebastiánban, részben a város elhelyezkedése miatt, ami Írország nyugati partjára emlékeztet civilizálatlansága és élénk zöld színei miatt. Ugyanakkor vannak nagy épületei, parkjai, és lassú, ám precíz az emberek életvitele – egy kicsit olyan, mint Alonso játéka. A megfelelő egyensúlyt talán akkor lehet megtalálni, amikor az ember látja az idősebb helyiek büszke megjelenését, akik szembetűnően jó egészségnek örvendenek. Ugyanazon az utcán viszont ugyanúgy megtalálható a legdivatosabb áruház, ahol cípőktől kedve a pékárun át mindent megkap az ember.

A találkozónk előtti éjszaka WhatsApp segítségével irányított engem egy Ganbara nevű pincho bárba, ahol helyi különlegességeket, például grillezett gombát és tojássárgáját ehetnek a látogatók. San Sebastiánban egyébként több a Michelin-csillagos étterem, mint Európa bármely más városában. Az eső még mindig csapkodott, a helyieket azonban ez nem zavarta, az élet ugyanúgy zajlott, mint bármikor máskor.

Alonso csapata viszont nem tudott füvön edzeni másnap, az előző napi, valamint az éjszakai esőmennyiség miatt. San Sebastián Amara állomásától nagyjából 25 percnyi séta vezet a Zubietába, amit különböző külvárosi részek tarkítanak. A Lasarta felé vezető kavicsos parkon átvágva azonban csak a patakokban csordogáló víz hangja, valamint a bárányok csengőjének dallama hallatszott. Ez akár a Lake District is lehetne.

Megérdezem Alonsót, hogy vajon miért vágyott David Moyes arra, hogy valaha is elhagyja ezt a helyet. Ő csak mosolyog, tudja, hogy Moyest végül elbocsátották – Toshackkal ellentétben ő nem teljesen tudta átvenni a helyi szokásokat. Moyes az elegáns Marina Cristinában bérelte lakosztályát, az Urumea folyó partján, a futball okozta feladataiból pedig mindössze egyszer próbált meg kiszakadni. A Real Sociedad családja nem vádolhatta azzal az edzőt, hogy nem volt szorgalmas, de nem tudta elsajátítani a nyelvet, emiatt távolságtartónak, sőt sokszor arrogánsnak tekintették.

Alonso emlékeztet arra, hogy az Everton és a Manchester United korábbi menedzsere mindössze egyetlen évet töltött San Sebastiánban, és hogy a spanyol (vagy baszk) nyelvtudása idővel azért jobbá is válhatott volna. De ugyanakkor ott van az üzenet, az elképzelés… Ha egy menedzser nem tudja meggyőzni a játékosait a saját tervéről, akkor mégis mennyi esélye van?

Xabi hangsúlyozza, hogy nem Moyesról beszél, amikor általánosságban emlegeti ezt a témát: az első mindig a terv. „Sokat kell követelned a játékosaidtól, de ha csak zsarnokoskodsz, akkor hamar elveszíted őket. Egy menedzsernek ki kell vívnia a játékosai bizalmát. Amikor tiéd a kollektíva bizalma, akkor követelhetsz többet és többet, kérhetsz taktikai és fizikai értelemben vett fejlődést a játékosaidtól. Az edzők néha megérkeznek más kluboktól, ahol sikeresek voltak, és ennek következtében azonnal követelnek. Azt hiszik, hogy a máshol elért eredményeik elnyerik majd az új játékosaik tiszteletét, és elegendőek ahhoz, hogy olyan játékosokkal szemben is követelményeket állítsanak, akikkel korábban még nem is találkoztak.”

„A játékosok meg fogják próbálni lenyűgözni az új edzőt, ez természetes, de valójában mindig figyelnek. Ők az ítélőbírók. Tudni akarják, hogy az edzőnek vannak-e elképzelései, látni akarják, hogy a menedzser mindig gondolkodik, hogy mindig az ellenfelek előtt jár egy lépéssel. Ha az edző képes emberi kapcsolatokat is kialakítani saját maga és a játékosai között, akkor a munkája sokkal könnyebbé válik. Ha azonban ez nem sikerül neki, akkor közép- és hosszú távon is nagyon megnehezedik a dolga.”

Víctor Valdés hamar megtapasztalta ezt a Barcelona utánpótlás-edzőjeként az idény kezdetekor, amikor az első edzései közül többet is úgy tartott meg, hogy napszemüveget viselt. Talán triviálisnak tűnik, mégis rossz benyomást keltett nagyon sok emberben. Valdés megdöbbent, amikor a Barcelona B meghívta az U19-es csapat néhány játékosát az edzésekre vagy a mérkőzésekre, és úgy tűnt, hogy sosem sikerült megértenie milyen felelősségei vannak utánpótlás-edzőként. Annak ellenére sem, hogy játékosként 22 évet töltött el a katalánoknál. Mindössze három hónapba telt, és el is jött a menesztésének ideje.

Zubieta rendkívüli elhelyezkedése ellenére a Real Sociedad létesítményei meglehetősen szerények: szinte az összes fal fehérre van festve, a padló pedig egységesen laminált. A B csapat a főlétesítménytől némileg elkülönülve játssza hazai mérkőzéseit, átlagosan 800 néző előtt.

Alonso szerepe az egyik legkiemeltebb fontossággal bíró munkakör, hiszen egy olyan klub utánpótlásában tevékenykedik, mely politikája szerint csak baszk felmenőkkel rendelkező játékosok léphetnek pályára az első csapatban, kiegészülve egészen csekély számú külföldivel. Ha Alonso elbukik, akkor az igen fontos lánc megszakadhat. A játékosai egyéni fejlődése előrébb áll a prioritások ranglistáján, mint maga a B csapat előrelépése. Xabi és játékosai jelenleg a spanyol harmadosztályban szerepelnek, mely különböző régiókra van osztva. „Az akadémia kell hogy legyen az első csapat öltözője” -ecseteli, ujját a közöttünk lévő asztalra nyomva.

Mielőtt átvette volna a csapatot, Ander Barrenetxea, Aihen Muñoz és Roberto López is az első csapatának keretébe lépett elő, ami lényegében nehezebbé tette a dolgát. „De van egy terv, egy elv, amelyhez nincs szükség a bevonódásomra. Jó játékosaink vannak az U19-es csapatban, akik helyettesíthetik az előrébb lépőket. Ennek így kell működnie.”

A Sociedadnak gazdag tradíciói vannak a kreatív középpályások, valamint az erős középső védők kinevelését illetően, „de nem túl sok szélső terem az akadémián”. Elmondása szerint ez azért lehetséges, mert a szélső játékos általában sodródnak a mérkőzés iramával, míg a San Sebastián-i emberek sokkal jobban szeretik, ha a piszkos munkát kell elvégezniük. Ez az ipar és a rezisztencia régiója. „Az itteni emberek mentalitása alapján a hely az első, az egyén csak a második. Ez hasonló az itteni futballban is: a csapat az első, a játékos csak a második. A játékosok nagyon felelősségteljesek.”

Szerda délután volt, Alonso éppen befejezte a videóelemzést a Real Sociedad ifjú futballistáival. A találkozónkat megelőző vasárnap kikaptak a Cultural Leonesa otthonában, ráadásul 3-0 arányban. A találkozót követő hétvégén viszont 3-1-es sikert könyvelhettek el az UD Salamanca elleni hazai meccsen, amivel újra visszakerültek a 4. helyre, ami rájátszást jelent. Alonso szerint a játékosok többet tanulnak egy ilyen vereségből (amit Leónban 7000 ember nézett végig), mint a könnyű győzelmekből, mert „az ilyen mérkőzések hangulata sokkal közelebb áll az első osztályéhoz”.

Spanyolországban az akadémiák rendszere egyet jelent a professzionalizmussal, és Alonso hiszi, hogy ez működik is. Egy olyan méretű országban, mint Spanyolország, gazdaságilag nem lenne megvalósítható és megtérülő országot átölelő bajnokságokat indítani a másodosztály alatt. A regionális elválasztás egyben azt is jelenti, hogy az olyan B csapatoknak, mint az övé is, van helye, van tere. Az ennél még jobban korlátozott, még szűkebb elválasztás pedig már azt eredményezné, hogy a divízió túl kicsi lenne, az egyes csapatok túlságosan gyakran találkoznának egymással, ami egyet jelent az unalommal. Az összehasonlítás kedvéért: Angliában például sokkal több profi klub van, pedig az ország területe sokkal kisebb, mint Spanyolországé.

 „Tényleg nagy előnynek tartom, hogy a játékosok 19-20 évesen már felnőtt, kemény férfiak ellen játszhatnak a saját korosztályuk helyett. Ez az utolsó lépés a profivá válás útján. Az erősebb, tapasztaltabb játékosok ellen szerzett tapasztalat nélkül csak azt tanulhatod meg, hogy miként játssz tehetséges játékosok ellen, de ez csak egyetlen része a játéknak.”

Xabi a mai napig részt vesz az edzéseken, beáll a játékosai közé, hiszen így tudja mérni, hogy nem támaszt-e velük szemben irreális követelményeket. A legtöbb játékosa 19-20 esztendős. Alonso nem tud elég hálás lenni azért, hogy ő ebben a korban már nagyon jó játékosnak számított, hiszen rendkívül gyorsan fejlődött az első csapat elérését követően. „Meg kell találnod az egyensúlyt a képességek és az elvárások között.” – mondja.

Van néhány hiba – mint például a Leónban –, ami miatt Alonso saját magát hibáztatja. Lehet, hogy túl óvatos volt a taktikát illetően. „Új kihívást jelent, hogy edzőként kell megbirkóznom a vereséggel. Ilyenkor új, vagy jobb tervet kell találni, esetleg meggyőzőbben megvalósítani az eredetit. Újra, gyorsan hinned kell benne. Ha nincs hited, ha nem hiszel a taktikában, azt a játékosok észreveszik. Ha ez megtörténik, az újabb vereség valószínűsége is növekszik.”

Vannak más egykori játékosok is, akik szintén edzői pályára léptek és azt állítják, hogy a mérkőzések előtti pillanatokban, az öltözőben érzik leginkább kínosnak a helyzetüket – ilyenkor hiányzik nekik a futball, érzik, hogy most már limitáltak a képességeik. Xabi ezeket a pillanatokat arra használja, hogy élesítse a memóriáját.

„Megpróbálom előre kitalálni, hogy mi fog történni.” – magyarázza. „Az összes eshetőségre gondolok. Ha képesek végrehajtani bizonyos mozgásokat és kontrollálják, amit csinálunk, akkor ki kell találnom, hogy mikor váltsunk a B tervre. Ugyanakkor szükség van C tervre is, természetesen. Ezek apró változtatások. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom ezek mindegyikét elmagyarázni a játékosaimnak. Nem mondhatom, hogy van A, B és C terv, és emlékezzenek mindegyikre… ez nem tisztességes a játékosokkal szemben, hiszen túl sok információt kell egyszerre feldolgozniuk. Ha a B és C terven gondolkodnak, akkor talán nem tudnak eléggé összpontosítani az A-ra. Éppen ezért megpróbálok teljesen egyértelmű lenni az A tervet illetően, míg a B és C tervet csak saját magamban, valamint a stáb tagjaival tisztázom le. Olyan ez, mint egy sakkjátszma. A meccsnapok ezek szakaszában még mindig azt érzem, hogy élek.”

Alonso úgy gondolja, hogy ez a megközelítés is jól leírja, hogy miben változott a játék az elmúlt évtizedben.

„Kevésbé spontán, sokkal inkább taktikus.”

És ezáltal jobb is?

„Úgy is mondhatnánk, hogy egyre kifinomultabb. De ez izgalmasabbá vagy kiszámíthatóbbá teszi a játékot?”

Hisz benne, hogy a játék analizálása annyira fontossá vált, hogy megjósolhatatlan, ki fogja nyerni az egyes meccseket. Ha egy edző nem fordít annyi figyelmet erre a területre, mint az ellenfél, akkor szerencsejátékká válik a dolog. Guardiola Barcelonáját elismerésben részesíti, elmondása szerint „a legjobban edzett csapat”, amivel pályafutása során találkozott. A Liverpool játékosai tűzbe tennék a kezüket Kloppért, csakúgy, mint a 2004 és 2006 közötti Chelsea labdarúgói José Mourinhóért, ám ezek a csapatok is olyan taktikai instrukciókat követnek vagy követtek, amik szinte lehetetlenné teszik vagy tették ellenük a játékot.

Alonso visszaemlékszik a Dortmund elleni meccsekre, amiket a Bayern München játékosaként vívott. „Szenvedtem.” – ismeri el. „Úgy tűnt, mintha Klopp egy börtönbe akarna zárni. Csapdába akart ejteni. Az ő Dortmundja arra várt, hogy elkaphasson a támadók és a középpályások között. Szervezett nyomásgyakorlást végeztek. Bekapcsolódtak a szélsőik is, de az ő szélsőik nem hagyományos értelemben vett szélsők. Befutnak a középső területekre is, megpróbálnak labdát szerezni tőled. Folyamatosan nyomás alatt játszottam. Imádtam a mérkőzéseket körülvevő hangulatot, de óriási kihívást jelentett a Dortmund legyőzése. Nem élveztem ellenük a játékot, mert az egész meccset nagyon intenzívvé tették. Majdnem megszakadtam.”

Xabi a Real Madridnál edzett együtt Fabinhóval, aki akkor még az utánpótláscsapat jobbhátvédje volt. A brazil azóta a Premier League egyik legerősebb középpályása, a Liverpool talán legbefolyásosabb külföldi játékosa Alonso és Mascherano óta.

„Mindig bekapcsolódik a játékba. Szerintem a megérzése a legnagyobb értéke. Időnként két-három lépés elég ahhoz, hogy megváltoztasd a csapattársaid mozgását, ez pedig meghatározhatja az egész mérkőzés kimenetelét anélkül, hogy bárki észrevenné. A nézők és a szurkolók általában csak a labdát követik, nem pedig a játékosokat. Ő nem a pillanat után reagál, hanem egy másodperccel korábban már érzi, tudja, hogy mi fog történni.” – fejti ki.

Alonso Madridban nézte végig, ahogy a Liverpool felült Európa trónjára: „A meccs nem volt olyan izgalmas, mint az isztanbuli, de érett teljesítményt, valamint egy olyan fontos győzelmet láthattunk, ami talán fontosabb, mint az isztanbuli volt, hiszen megalapozhatja a jövőt.” – hangsúlyozza. A Real Sociedadba való visszatérése óta viszont csak ritkán követi az első osztályú futballt. Az élete most más, megváltoztak a prioritásai.  

„A Burgos, a Salamanca, vagy a Calahorra mérkőzéseit nézem. Ha a Liverpoolnak BL-mérkőzése van, de mi hétvégén az Izarra ellen játszunk, akkor az Izarra utolsó meccséről nézek videót. Ennek így kell lennie. Ez egy olyan szint, amelyet hosszú-hosszú ideje nem követtem, így hamar alkalmazkodnom kell, ugyanakkor ezt természetesnek érzem. Ez az én világom. Sokkal inkább élek ebben a világban, mint egy olyanban, melyben a szerda estémet a TV előtt töltöm, figyelve, hogy hogyan játszik valamelyik régi csapatom.”

Vannak leckék, amiket már megtanult, ilyen például az, hogy el kell fogadnia, egy edző nem kontrollálhat mindig mindent – például a sérüléseket. Azt is megtanulta, hogy megértőbbnek kell lenni a játékosaival a hibáik miatt, amiket ebben a korban elkövetnek. Minden reggel 8:45-kor érkezik a Zubietába, és legkorábban délután 6-kor távozik. „Akár 10-ig is tudnék maradni, de láttam már más edzőket, akik ezt csinálják, de ez nem mindig segíti a játékosokat.”

Még mindig próbálja megtalálni az egyensúlyt, az állapotot, amellyel a leginkább fejlesztheti magát, bővítheti képességeit. „Meg kell tanulnod, hogy mikor sétálhatsz ki az ajtón, mikor gondolkozhatsz más dolgokon.”

Az irodája előtti folyosón válunk el egymástól. Még mindig az edzőfelszerelés van rajta, némi sárral a térdén. Lasarte útjain a bárok férfiakkal telve, a nők épp befejezik a munkájukat. Sötétedik, de visszatekintve a távolból a Zubieta fényei még mindig világítanak.

Az interjú első része itt olvasható!