A történetet messziről indítom, már csak a múltidézés iránti kielégíthetetlen vágyam okán is. A tegnap esti mérkőzés apropója szolgáltatta kutakodásom kiindulópontját, melynek eredményeképpen most feltárhatok előtettek egy a Real Madrid történetében rejtőző, merő véletlen folytán előbukkanó párhuzamot, melynek egyik főszereplője Ronaldo (mármint a brazil, vagy – Mourinho szavaival élve – az igazi), míg a másik szintén Ronaldo (mármint a portugál). Hogy végül e történet egyik kulcsfigurája mégis miként lehet a fővárosi alakulat jelenlegi vezetőedzője, az a következő sorokból kiderül.
Glasgow, Hampden Park, 2002. május 15. A mérkőzés 45. percében, Zinedine Zidane hathatós közreműködésének köszönhetően megszületik a Bajnokok Ligája talán legszebb találata, amely – mint később láthattuk – a Real Madrid kilencedik trófeáját is eredményezte Európa legrangosabb kupasorozatának történetében. A 2002/2003-as szezonrajtra e serleg büszke birtokosaiként érkeznek a fővárosiak, s a kezdeti akadályokat a legjobbakra jellemző magabiztossággal veszik. Az Európai szuperkupa döntőjében 3-1-re múlják felül a Feyenoord együttesét, szeptemberben az első bajnoki fordulóban legyőzik az Espanyol gárdáját, a spanyol Király-kupában 1-8 arányban őrlik fel a San Sebastiánt, míg a Bajnokok Ligája csoportköreiben – többek között Guti remek teljesítményének és duplájának köszönhetően – 3-0-ra verik a Romát, majd hatgólos gálát rendeznek a Bernabéuban a Genk ellenében.
Madrid, Santiago Bernabéu, 2002. október 6. A Real Madrid az Alavés együttesét látja vendégül a spanyol bajnokság ötödik játéknapján. Az ellenfél sorsát már az első félidőben megpecsételi Zidane kezdő sípszót követő, villámgyors gólja, illetve Figo duplája. Az este mégsem az ő teljesítményük miatt lesz emlékezetes a madridisták számára. A teljes előszezont kihagyó, izomhúzódásából éppen csak felépülő és súlyproblémákkal küzdő fenomén, A FENOMÉN (szívem szerint csupa nagybetűvel) először foglalhat helyet a kispadon, majd a fiatal Portillo cseréjeként a 63. percben be is mutatkozhat a Bernabéu közönségének. Ezt nem is akárhogy teszi: alig egy percet tölt a pályán, amikor Roberto Carlos beadását gólra váltja. Az egyik pillanatban még Solarival az oldalán, a partvonal mentén hallgatja figyelmesen Vicente del Bosque utasításait, majd a következőben feliratkozik az eredményjelzőre. A publikum őrjöng. Tizennégy perccel később ismét. Sokan reménykedtek valami hasonlóban, de kevesen számítottak rá igazán. Zúg a „Ronaldo! Ronaldo!”
Madrid, 2003. február 19. (a Borussia Dortmund elleni Bajnokok Ligája csoportkör első párharcának napja). Diego Torres, az El País egyik szakújságírója védelmébe veszi Ronaldót, aki – véleménye szerint – joggal panaszkodik a vele kapcsolatban kialakult helyzetre. Vicente del Bosque, a Real Madrid akkori trénere ugyanis rendre lecserélte a brazil csatárt. Ronaldo első huszonhárom mérkőzésén összesen nyolc alkalommal töltött kilencven percet a pályán. Újságírói kérdésre a spanyol edző saját védelmében hivatkozik a bevezetőben is említett XIV. századi tanmesére, hozzátéve, hogy soha nem külső nyomásra hozza meg döntéseit: „Aki gyermekmeséket szeretne, az olvassa Lucanor gróf példabeszédeit. Megpróbálnak a panaszaikkal befolyásolni. Ha mindez hatással lenne rám, azt vereségként könyvelném el. Engedjék meg, hogy a lelkiismeretem szerint döntsek, s hogy eltekintsek az emberek tanácsaitól, pletykálkodásától.” Ronaldo örökös méltatlankodása az öltözői hangulatra is rányomja a bélyegét. Az utolsó csepp a pohárban az Atlético elleni városi derbi, amelyen a brazil mindösszesen 58 percet tölt a pályán, s amely párharc végül döntetlennel zárul. Mindezek után del Bosque váratlanul úgy határoz, hogy egymást követő öt mérkőzésen is fent hagyja az elégedetlenkedő csatárt. „Ha az utóbbi időben nem eszközöltem változtatást, az azért volt, mert egyrészt a körülmények nem indokolták, másrészt Ronaldo mind a Bilbao, mind az Espanyol ellen remek teljesítményt nyújtott.” Nem sokkal a sajtó faggatózása után, amikor már mindenki elhitte a spanyol trénernek, hogy a brazil etalont, a modernkori labdarúgók egyik mintapéldányát nem fogja többet idő előtt a padra küldeni, a Dortmund elleni Bajnokok Ligája csoportmérkőzés 74. percében mégis lehívta a pályáról. Ronaldónak, az 56. percben szerzett győztes találata ellenére pocsék mérkőzése volt. Megszokott helyén Raúl játszott, aki némi szerencsének is köszönhetően még az első félidőben kiegyenlített. A német védők szorításában és a spanyol hetes mögött nem sok babér termett a brazil számára. A Bernabéu közönsége Raúl és Guti nevének skandálásával igyekezett szorgalmazni a mielőbbi cserét, ennek ellenére Ronaldo semmi jelét nem mutatta sértettségnek. Azóta tudjuk, hogy érinthetetlenként tekintett önmagára, mégpedig azért, mert elmélete szerint a teljesítménye a párharcok utolsó pillanatáig javult. Mindemellett persze azt is tudjuk, hogy a gólpasszt azon a bizonyos estén Zinedine Zidane-tól kapta.
Dortmund, Westfalenstadion, 2003. február 25. (a Borussia Dortmund elleni Bajnokok Ligája csoportkör második összecsapásának napja). Játékosként Zinedine Zidane utolsó alkalommal találkozik a Dortmund együttesével, s bár nem ő lesz a mérkőzés főszereplője, hanem az a saját nevelésű Portillo, aki a 90. percben érkezik Pavón helyére, azért neki is jut – ismét – némi csillogás és rivaldafény. Jan Koller, akárcsak a madridi párharc alkalmával, korán, már a 23. percben megszerzi csapata számára a vezető találatot. A percek peregnek, a feszültség egyre csak nő. A mérkőzés végéhez közeledvén a fiatal spanyol társaival egyetemben izgatottan várja a végkifejletet, amikor del Bosque magához inti. „Hihetetlenül koncentrált voltam. Az edző azt kérte tőlem, hogy próbáljak labdát szerezni és eljuttatni azt Ronaldónak vagy Raúlnak.” Beállítását követően, a mérkőzés 92. percében azonban ő lesz az, aki a francia mágus középre érkező labdáját végül gólra váltja. „Az összes gólom közül, melyeket a Real Madrid színeiben szereztem, ez volt a legfontosabb.”
Az elmúlt tizenhárom és fél esztendő veszteségek, s boldog pillanatok egész sorát hozta magával. Alig négy évvel glasgowi gólja után, 2006. május 16. napján Zidane szögre akasztja a stoplist. Megható, könnyfakasztó búcsút vesz a Bernabéu hálás közönségétől. A következő naptári esztendőben Ronaldo még egy alkalommal, a Deportivo de La Coruna ellenében magára ölti madridi szerelését, februárban azonban már Milánóban lép pályára. Florentino Galaktikusai szétrebbennek, maguk mögött hagyják öltözői fülkéiket, s az űrt, melyet a jelenkor világsztárjai próbálnak betölteni. 2009-ben a megalomán iparmágnás leigazolja minden idők egyik legértékesebb labdarúgóját, Ronaldót. Ez alkalommal már a portugált, Cristianót. A rekordember – hasonlóan brazil névrokonához – első tétmérkőzésén, a bajnokság első fordulójában betalál a Deportivo de La Coruna hálójába. Ezt követően a gólszámláló felpörög, Ronaldo a Real Madrid és a Bajnokok Ligája legeredményesebb játékosa lesz, mind csapat, mind egyéni szinten begyűjti a létező trófeák és elismerések mindegyikét. Nem csoda tehát, hogy meccsről meccsre zúg a „Ronaldo! Ronaldo!” Mindeközben (beleértve a tegnapi összecsapást is) tétmérkőzésen hét alkalommal találkoztunk a Borussia Dortmund csapatával. A mérleg két győzelem, három vereség, illetve két döntetlen.
Las Palmas, Estadio de Gran Canaría, 2016. szeptember 24. Visszakanyarodva a korábban említett párhuzamhoz, az ötödik bajnoki mérkőzés napján járunk. Vicente del Bosque szerepében Zinedine Zidane, (a brazil) Ronlado szerepében Ronaldo (a portugál). Az előzményeket mindannyian ismerjük: az Európa-bajnokság döntőjében Payet „ártalmatlan” belépőjének köszönhetően Cristiano Ronaldo részleges térdszalag-szakadást szenved, a játékot nem tudja folytatni. Miután a válogatott csapatkapitánya magasba emeli a kontinenstorna győztesének járó serleget, kezdetét veszi felépülésének lassú folyamata. Először szeptember 10-én fut ki a gyepre, s mindösszesen hat perc után fel is iratkozik az eredményjelzőre. Mély, megkönnyebbült sóhaj: a Tábornok visszatért. A fokozatosság elve alapján a francia tréner elővigyázatosságból azonban a 64. percben lehozza őt, elkerülve ezzel az újabb sérülés lehetőségét. Majd következik két mérkőzés, kétszer kilencven perc és teljes kiábrándultság, már ami a portugál teljesítményét illeti. Ilyen előzmények után elérkezik 24-e! A francia tréner meglépi azt, amit korábban senki: a mérkőzés 72. percében, madridi vezetésnél lecseréli Cristiano Ronaldót. Jó, az előbbi kijelentésem erős túlzás, hiszen volt már azért hasonlóra példa. Emlékezzünk csak Odegaard debütálására, vagy a fizikai kímélete miatt előre egyeztetett cseréire. Mindezek ellenére beláthatjuk, hogy a múlt hétvégén bekövetkezett, aminek talán már egy ideje be kellett volna következnie. Bebizonyosodott, hogy a portugál Ronaldo sem érinthetetlen, ahogy nem volt az az elődje sem. Láthatóan rosszul viselte Zidane döntését, a szokásos pacsizás alkalmával ezúttal a szemkontaktus és a mosoly is elmaradt. A sors fintora, hogy ahogyan egykoron a Fenomén lecserélését követően az Atlético Madridnak, úgy 24-én végül a Las Palmasnak is sikerült egyenlítenie. Mindkét mérkőzés 2-2-es döntetlennel zárult.
Tegyük a szívünkre a kezünket és csak egy pillanat erejéig legyünk őszinték önmagunkhoz: Ronaldo élete egyik legnagyobb csatájára készül, amelyet az idő és elhasznált, egyre erőtlenebb teste ellen kell megvívnia. Cristiano, aki egykoron a halhatatlanság délibábjával flörtölt, ezúttal véres ütközetre számíthat. Az évek számos erényétől megfosztották már, ugyanakkor még mindig maradt valami a tarsolyában, amivel, ha megfelelően sáfárkodik, ugyan nem a régi fényében, de egy új szerepkörben tündökölhet. Kétségtelenül ő a Real Madrid elmúlt negyed századának legnagyobb alakja, és mi mindannyian büszkék vagyunk rá. A jövőjét illetően nagy terveket szőtt, a nyáron úgy nyilatkozott, hogy 41 évesen, a Bernabéuból akar majd visszavonulni… Ahogy egykoron Alfredo Di Stéfano is, aki a kevés lehetőség és az edzővel megromlott kapcsolata miatt végül idő előtt távozott.
Dortmund, Signal Iduna Park, 2016. szeptember 27. Ahogy az lenni szokott, a pletykára éhes újságírók egyből az edző és a világsztár megromlott viszonyát, Ronaldo Florentinónak küldött panaszos sms-ét, egy korszak dicstelen végét vizionálták. Persze a portugál sem hazudtolta meg önmagát és a 16. percben beba**ta a hosszúba. Szépségtapasznak jó lesz. Na mindegy, ebben a kérdésben döntsön mindenki a maga belátása szerint, a magam részéről egyetértek a franciával: „Én nem őrültem meg, Ronaldo pedig egy értelmes ember.”
Konklúzióval nem készültem. Idézhetném a történelem könyvek lapjain rögzített hegeli dialektika egyik alapvetését, mely szerint a történelem ismétli önmagát, de a fenti párhuzammal összefüggésben inkább csak arra hívnám fel a kedves olvasó figyelmét – ha már eljutott idáig –, hogy emlékezzen. Emlékezzünk mindannyian, hogy életben tartsuk a Real Madrid által képviselt eszmeiséget, a XX. század legmeghatározóbb klubjának örökségét.
