Mire emlékszel az 1981-es BEK-döntőről? Gondolod, ha Cunningham és te 100%-os állapotban lettetek volna, megnyeritek azt a meccset?
Vessünk egy pillantást az akkori csapat körüli történésekre, a klub elképzeléseire. Az 1977-es, katasztrofálisan sikerült szezont követően Bernabéu leigazolta Quique Wolffot, Juanitót és velük együtt engem is. 1978-ban, 1979-ben és 1980-ban bajnokságot nyertünk, 1979-ben a Király-kupa döntősei, valamint a BEK elődöntősei voltunk. Vagyis volt három jó évünk, azonban 1979 végén távozott a csapatból Juan Sol, Quique Wolff és Henning Jensen, majd a rákövetkező évben Pirri, a csapatkapitány Mexikóba igazolt, míg Roberto Martínez szintén elment. Igaz, hogy ő már nem volt a kezdő csapat tagja, de személyiségének köszönhetően nagy hatással volt az öltözőre.
Gyakorlatilag három év alatt elveszítettük a csapatunk felét, de a komolyabb problémát mégis az jelentette, hogy a helyükre nem érkeztek hasonló kaliberű játékosok. A meghatározó játékosok távozásán kívül tovább súlyosbította a helyzetet Bernabéu 1978-as halála. Az őt követő Luis de Carlos nem volt hajlandó a klub pénzéhez nyúlni. Egyszóval Cunningham és a magam sérülésére nem hivatkozhatok mentő körülményként, hiszen a csapat összességében komoly erőfeszítéseket tett a döntőbe jutásért.
Nemrégiben megnéztem az 1977-es El Clásicót. Azon a mérkőzésen tevékeny részt vállaltál abban, hogy a Madrid nyerni tudott a Camp Nou-ban. Megdöbbentő volt látni, hogy mennyire jól megértettétek egymást Del Bosquéval. Mondanál néhány szót a vele való kapcsolatodról, illetőleg a csapatban betöltött szerepedről?
Az 1977/78-as szezonban gyakran szerepeltünk Wolffal és Del Bosquéval a középpályán. Quique, akárcsak én, akkor érkezett a fővárosba, a beilleszkedésünk szempontjából fontos volt, hogy olyan tapasztalt játékosok legyenek mellettünk, mint Pirri, Goyo, vagy Del Bosque. Vicentének hiányzott a sebessége, de remekül látott a pályán, kiváló volt a technikája és elég érett volt ahhoz, hogy felmérje az erősségeit és gyengeségeit. Mindezek mellett hihetetlenül intelligens és emberséges volt. A sportszakmai felkészültség és a szociális érzék ilyen kombinációja elősegítheti, vagy épp gátolhatja két ember együttműködését. Ami kettőnket illet, tökéletesen megértettük egymást, s amikor a középpályán ilyen összhang uralkodik, nehéz hibát véteni. Annak a szezonnak egy bajnoki cím lett a vége, jómagam pedig 13 találatig jutottam.
Te voltál Bernabéu egyik utolsóként szerződtetett játékosa. Emlékszel vele kapcsolatban valamire? Van valamilyen történeted róla?
Először is meglepetésként ért, hogy személyesen tekintette meg a Borussia Mönchengladbach – Dinamo Kijev meccset annak érdekében, hogy meggyőződhessen a szerződtetésem szükségességéről. Aztán amikor a Real Madrid játékosa lettem, megdöbbenten és lenyűgözve szemléltem, milyen tisztelet és szeretet övezi a személyét. És bár addigra nagyon megviselte hosszantartó betegsége, mégis rengeteg időt töltött a klub intézményeiben. Amikor találkoztunk, rendre németül köszöntött. Elmondása szerint a háború alatt ragadt rá néhány német kifejezés. Egy nap, amikor épp távozott a Calle de Castellana-i komplexumból, összefutott édesapámmal, megölelte őt, és megköszönte neki, hogy elengedett a Real Madridhoz.
Milyen poszton játszottál? Védekező középpályás? Söprögető? Létezik még egyáltalán a te pozíciód?
A pálya közepén kezdtem játszani, de Pirri távozásával rövid időn belül a söprögető pozíciójában találtam magam. Imádtam a középpályát a sok passz, labdaérintés és folyamatos szerepvállalás miatt, de legalább ennyire szerettem a söprögető pozícióból adódó felelősségvállalást is. Azt, hogy a középpálya hogyan működött, mindig az aktuális játékfelfogás és taktika alakította. Szoros emberfogás esetén közvetlenül ott védekezel, ahol az ellenfeled a labdát birtokolja, s amint megszerzed a játékszert, abból a pozícióból indítod is a támadást. Az én egykori pozíciómat a mai modern labdarúgás a védekező középpályások közé sorolja (6), míg támadóbb felfogás esetén a támadó középpályások közé (10). Akkoriban mindhárom középpályás a 8-as pozícióban játszott.
Melyik jelenlegi játékos hasonlítható hozzád leginkább?
Szerintem a különböző korszakok közötti összehasonlítás felesleges és értelmetlen. Én nagyon fiatalon kezdtem a futballt, az utcán tanultam az alapokat, majd tizennyolc évesen már egy profi klubnál játszottam. Ma a klubok lényegesen fiatalabb tehetségeket keresnek. Legtöbbjüket kiszakítják a szülői házból, akadémiákra költöztetik őket és labdarúgáson kívül matematikát, földrajzot, sőt még nyelveket is tanítanak nekik. Ez egy merőben eltérő koncepció, ami természetesen a jellem, személyiség fejlődésére is másképp hat. A mai srácok kétségtelenül koraérettebbek, de ez nem jelenti azt, hogy jobbak is, mint mi voltunk. A klubok korai bevonódása függővé teszi a fiatalokat, és olyan problémákat idézhet elő, amelyek befolyásolják a döntéshozatalt és felelősségvállalást.
Nem gondolod, hogy az embereknek többet kellene beszélnie a te korszakod Real Madridjának középpályásairól? Úgy tűnik, hogy az az időszak túlságosan alulértékelt, s nem beszélnek róla eleget, amikor a klub történelmének legjobb csapatait emlegetik.
Gyorsan változó időket élünk. Egyrészt felfoghatatlan számomra, hogy valaki, aki egy napon profi labdarúgó akar lenni, nem ismeri a történelmet, nem tudja, ki volt di Stéfano, Puskás vagy Pelé. Másrészt abban nem látok semmi kivetni valót, hogy az emberek többsége kizárólag a legnagyobb csapatokra emlékszik. A Real Madridnál egy bajnoki cím megszerzése hétköznapi tettnek számít, így ha a legjobbakról akarunk diskurálni, bizonyosan a Bajnokok Ligája szolgáltat ehhez alapot. 1981-ben döntőt játszottunk a Liverpool ellen egy olyan játékoskerettel, amely tagjainak fele még válogatott sem volt. Számomra ez hatalmas siker lenne, azonban a közvélemény nem tart számon egy olyan csapatot, amely második lett a sorozatban.
Tudnál mesélni valamit Juanitóról, amit még nem hallhattunk?
Ami a technikai készségeit illeti, elmondhatom, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a világ legjobbjai között tartsák számon. Cseleivel rendre talpra állította a közönséget, sőt, a csapattársaktól is elvárta, hogy keressék egymást, bátran törjenek be az ellenfél területére. Annyira gyors volt, hogy szabályosan szinte lehetetlen volt megállítani. Tény, hogy időnként az is bosszantó volt, ha az összjáték helyett cselezésbe kezdett, majd a harmadik, elrontott csel után az egész csapat sprintelhetett hátra. Mégis azt gondolom, hogy ennél nagyobb problémát jelentett, hogy nem tudott úrrá lenni az érzelmein. Ezek az érzelmi kitörések ugyan nem tartottak néhány másodpercnél tovább, de annál többet ártottak a megítélésének.
Te, aki Camacho mellett játszottál, milyennek láttad utána Roberto Carlos-t vagy Marcelót?
1977 nyarán érkeztem egy akkor már kivételes képességű, remek formában lévő Camacho mellé. Le-föl száguldott a bal szélen, közvetlenül azután, hogy leszerelte ellenfelét, már váltott is át támadásba. Mindössze huszonkét esztendős volt, de egyértelmen alapembernek számított. Majd 1978 elején elszakadt a térdszalagja, akkoriban pedig a sportorvoslás gyakorlatilag nem létezett, úgy tűnt, hogy ez a sérülés véget vet a karrierjének. Felfoghatatlan, amit ennek az embernek el kellett szenvednie, hogy újra pályára léphessen. Operációk sora Spanyolországban és Franciaországban, rengeteg gyógyszer, rehabilitáció… De végül sikerült neki. A kérdésedre válaszul, Camachóhoz leginkább Gordillo hasonlított.
2003-ban, miután a Real Madrid vereséget szenvedett a Bajnokok Ligája elődöntőjében a Juventus ellen, úgy nyilatkoztál, hogy a csapat „nem volt elég tökös”. Roberto Carlos válasza annyi volt, hogy „Ki az a Stielike?” Emlékszel még erre? Beszéltél erről valaha Roberto Carlosszal?
Nézd, végsősoron nem mondott rólam semmi rosszat. Ma, ha nem becsmérled az edzőt, vagy nem kritizálsz élesen egy játékost, akkor az elmondottak nem számítanak. Úgy vélem, ha valóban nem ismert, az a klub történelme és a munkája iránti tiszteletlenségből fakadt. Ez olyan, mintha én nem tudnám ki az a Santamaría, Zoco, Grosso vagy Amancio.
Tartod még a kapcsolatot az egykori csapattársakkal?
Még kötődöm valamicskét a veterán csapathoz. Nemrég Algeciras-ban volt egy öregfiúk meccs, s mivel Málagában élek, természetesen kilátogattam a mérkőzésre. Remek érzés volt újra találkozni néhány korombeli játékossal, például San Joséval, Agustínnal és Martin Vázquezzel. Évtizedek óta nem láttuk egymást.
Mi a véleményed a jelenlegi Real Madridról? Tchouaméni helyettesítheti Casemirót? A csapatnak szüksége lenne Benzema helyettesítőjére?
Az emberek gyakorta megfeledkeznek arról, hogy egy játékos leigazolása nem egyszerűen arról szól, hogy kiemeljük a korábbi csapatából, hanem az új csapatához való alkalmazkodásról is. Egy friss igazolás csak akkor tud a képességeihez mérten teljesíteni, ha 100%-osan integrálódott, és érti a klub igényeit, elvárásait. A lehető leggyorsabban meg kell értenie a spanyolokat, a spanyol futballt, a helyi szokásokat. És ha már azt gondolnád, hogy sikerült a beilleszkedés, akkor jönnek a játékos szülei, vagy az ügynöke, akik képesek komoly gondokat okozni. Legtöbbször a szurkolók és sajnos a sajtó munkatársai sem akarják észrevenni, látni, hogy egy-egy teljesítmény mennyi egyéb tényezőtől függ. Figyelemmel arra, hogy az átigazolási szezonnak vége, felesleges bármilyen új emberről beszélni.
