Endrick: Levél az öcsémnek

A brazil tehetség a Players Tribune hasábjain tett közzé egy levelet, amelyet jelenleg 4 éves öccsének írt, és amelyben bemutatja családja történetét, azt, hogy milyen küzdelmes és áldozatos út vezetett el idág.

Kedves Noah!

Szeretlek. Ez az első és legfontosabb.

Az első naptól kezdve úgy érzem, hogy különleges kapcsolat van közöttünk. Ezt soha nem mondtam el neked, de a születéseddel megvártad, hogy lőjek egy gólt.

Ez így igaz, testvér. Egy fontos meccsen játszottam épp, mindössze 13 évesen, de még nem akartál világra jönni. Az idő csak ment és ment, anya és apa pedig csodálkoztak, hogy mire vársz még. Aztán apa kapott egy hívást telefonon egy barátjától, aki kint volt a meccsen.

„Douglas!! Douglas!! Endrick épp most talált be!!” – mondta.

Aztán ebben a szent pillanatban csak a te ordításodat lehetett hallani a szülőszobán.

Végre megérkeztél, hogy velem ünnepelj. Amikor odaértem a kórházba, adtam neked egy születésnapi ajándékot. Nem volt pénzem játékra, de elhoztam neked a torna aranylabdáját.

Látod? A családunkban nem a jólétbe születtünk bele, hanem a futballba.

Nem tudom, hogy mikor fogod olvasni ezt a levelet, de jelenleg négy éves vagy, az életünk pedig épp rohamléptekben változik meg. A következő hónapokban Spanyolországba megyek, hogy a Real Madrid játékosa legyek. Igen, azé a csapaté, amelyet a PlayStation-ön mindig kiválasztok, amikor figyeled, ahogy játszom. Tudom, hogy a világ meg akarja majd ismerni a családunk történetét. És ez egy őrült történet, testvér! Szóval ez az én lehetőségem arra, hogy elmeséljem neked úgy, ahogy valójában történt, anya és apa pedig itt vannak, hogy segítsenek.

Amint tudod, a családunkban minden a labda körül forog. Anya azt mondja, hogy amikor kisbaba voltam, soha nem akartam autókkal játszani, ahogy te. Ha ideadtak egy játékot, néhány másodpercig fogtam, majd visszatettem a dobozba. Mindig csak a „baw, baw, baw, baw” kellett.

Egy golyó, egy zokni, egy kosárlabda… Mindegy volt. Ha gömbölyű volt, vagy még akkor is, ha négyszet alakú, én rugdosni akartam. Amikor apa csapatától megkaptam a Brazuca vb-labdát, csak bámultam a színeit, olyan volt, mint egy festmény. Azzal aludtam! A vérünkben van, testvér.

Megkérdezheted anyát, hogy hogyan szoktam bemutatkozni az embereknek.

„Mi a neved, kölyök?”

„Endrick Felipe Moreira de Sousa, CSATÁR.”

Nevettek rajtam, tudod? Milyen cuki kiskölyök.

De testvér, én komolyan gondoltam.

Meg voltam győződve arról, hogy sikerül majd, anya pedig még mindig elsírja magát, amikor visszaemlékszik erre.

Mindig azt mondja, hogy a szavaknak ereje van.

Akkoriban nem egy puccos házban éltünk, mint most. Nem volt tele a hűtő joghurttal, amit olyan nagyon szeretsz. Egy Vila Guaíra nevű helyen éltünk, az életünk teljesen más volt. Fogsz hallani az életünkről másoktól a következő években, azt fogják mondani, hogy csupa fájdalom és szenvedés volt. De testvér, igazából csodálatos gyerekkorom volt, köszönhetően Istennek és mindannak a sok áldozatnak, amit anya és apa hoztak értem. És persze köszönhetően a futballnak is.

Szerintem még ezt sem mondtam neked, de amikor annyi idős voltam, mint te most, az utca, ahol laktunk, egy dombon volt. Ott fociztunk a környékbeli srácokkal, részben annak is köszönhető, hogy olyan jók voltunk, hogy ha a labda legurult a dombon, akkor aki kihagyta a helyzetet, annak kellett lerohannia érte egészen az alsó favelláig. Szóval ha lecseleztél valakit, de kihagytad a helyzetet, akkor még gyorsabban kellett rohannod a labdáért, mielőtt elért az utca végére.

Nagyon fárasztó volt, de az utca szabályai egyértelműek voltak.

Kihagyod? Futsz.

Nagyon hiányzik az az időszak, amikor csak egy kiskölyök voltam, a futball pedig csak egy játék volt, amikor leültünk a barátokkal egy jót beszélgetni… „Resenha”, ahogy mi hívtuk. Nagyon jó lett volna veled együtt megélni ezeket a napokat, testvér.

Amikor erre az időszakra gondolok, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Szép emlékek, amelyek már soha nem történnek meg újra, tudod?

Még a rossz emlékek is édesek tudnak lenni néha.

Amikor felnősz, fogsz hallani egy bizonyos kanapés beszélgetésről. Már most is beszédtéma ez Brazíliában, de a legtöbben tévednek ezzel kapcsolatban. Azt mondják, hogy olyan szegények voltunk, hogy nem volt ételünk, de ez nem igaz. Nem ismerik anyát, tudod? Mindig azt mondja az embereknek, hogy „én olyan nő vagyok, aki nem hagyja étel nélkül a gyerekeit”.

Ami igaz a sztoriból, az az, hogy aznap láttam sírni apát. 10 éves gyerek voltam, szerintem akkor értettem meg először, hogy a helyzet nehéz.

Az asztalunkon mindig megvolt, amire szükségünk volt.

De soha nem volt meg minden, amit akartunk.

Érted a különbséget?

Mindig a legszükségesebbet kapartuk össze. Apa azt mondja, hogy leültem mellé a kanapéra és azt mondtam neki, hogy ne aggódjon, futballista lesz belőlem és ki fogom húzni magunkat ebből a helyzetből.

Azt megelőzően csak egy gyerek voltam, a futball pedig csak egy játék volt.

Azóta a futball a jobb élet eléréséhez vezető úttá vált.

Néhány héttel később elmentem São Paulóba, a Palmeiras akadémiájára. Itt állítottam magam elé az első célomat: jobb helyzetet teremteni a családunknak.

A célok fontos részét képezik az életemnek. Így beszélek Istennel. Amikor elmentem a Palmeirasba, tudtam, hogy legalább kettő vagy három alkalommal fogok étkezni naponta az iskolában és edzéseken. Sajnos anyának ez nem volt ilyen egyszerű…

Ő hátrahagyta az addigi életét, hogy támogassa az álmomat São Paulóban. A klubnak csak számomra volt helye, de azt mondta, hogy kizárt dolog, hogy nélküle menjek. Apa otthon maradt dolgozni, pénzt küldött nekünk, anya pedig beköltözött velem egy kis házba, ahol néhány csapattársammal laktunk. Mindenki egy fedél alatt. De amikor mi elmentünk edzeni, senkivel nem tudott beszélni. Nem volt TV vagy internet a házban, úgyhogy megfogta a Bibliáját, kiment a parkba, leült és Istennel beszélgetett. Egy széken kívül semmi más helye nem volt abban a házban. Oda tette a táskáját, amikor pedig lefeküdtünk, ő egy kis matracon aludt a földön.

Tudom, hogy nehéz elképzelni számodra, hogy anya a földön alszik, de ez az igazság. Ez történt valójában.

Anya néha szó szerint számolgatta az utolsó apróinkat. Apa küldött nekünk pénzt, de ez még azelőtt volt, hogy nem lehetett azonnal pénzt küldeni, így 1-2 napig is eltartott, mire átért az összeg. A jó napokon, amikor megjött a pénz, anya kolbászt főzött a többi srácnak is. De legtöbbször, amikor alig volt elég pénzünk arra is, hogy magunknak is legyen elég étel, akkor mindig rosszul érezte magát attól, hogy főzött, a többiek pedig érezték az illatokat a házban és kérdezték, hogy nekik is jut-e…  Mit mondhatott volna? Semmi nem maradt.

Igazából ez annyira fájt neki, hogy teljesen abbahagyta a főzést.

Emlékszem rá, hogy volt idő, amikor eléggé éhes voltam lefekvés előtt. Tudtam volna enni. Megkérdeztem, hogy van-e valamije, ő pedig mondta, hogy menjek aludni, az alvástól majd elmúlik az éhség.

Néha, amikor nagyon nagy szükségünk volt a pénzre, anya képes volt kölcsönkérni némi rizst vagy aprót. De testvér, egy napon elfogytak a szívességek… Nem volt pénze, nem volt senki, akihez fordulhatott volna.

Felhívta apát és azt mondta neki: „Douglas, éhes vagyok… Nem tudom, hogy mit tegyek.”

Apa küldött 50 realt, de az nem volt elérhető másnapig. Térdre rogyott és imádkozni kezdett Istenhez, hogy segítsen. Aztán levette a székről a táskáját, mindent kiszedett belőle, egészen az aljáig.

És talált 2 realt, testvér. Aprópénzt. Isten ajándéka volt.

Elment a kisboltba, vett némi kétnapos kenyeret. És ha most megkérdezed tőle, azt fogja mondani, hogy nagyon finom volt. Mindig azt mondja, hogy az éhség egy nagyon furcsa állapot, ilyenkor még a száraz kenyér is mennyeinek hat.

Hogy őszinte legyek, bárcsak ne kellene ezeket elmondanom neked, mivel az éhség nem jó dolog. Remélem, hogy soha nem kell megtapasztalnod azt, amit anyának. De ez is fontos része a történetünknek. Ha legközelebb látod őt, öleld meg és mondj köszönetet neki, mivel az ő áldozata nélkül nem lenne olyan életünk, mint amilyen ma van.

Igazából én is nemrég tudtam meg ezeknek a történeteknek a nagy részét, mivel anya mindig elrejtette a fájdalmát, hogy óvja az álmaimat. Soha nem láttam őt sírni. Mindig elment a mosdóba, hogy ne vegyem észre. Sokszor felhívta apát, elmondta neki, hogy nem bírja tovább, haza akart menni, de aztán hazaértem az edzésről, a barátaimmal elmeséltük az aznap történteket, a gólokat… Ő pedig látta a szememben a csillogást.

Maradt. Értem. Értünk.

Ilyen az anyánk, ő mindig megteszi, amit kell. Néha ő az őrmester, aki veszekszik és kiabál, aki kimondja a dolgokat, amiket hallanunk kell, de nem akarunk meghallani. Néha pedig megölel minket és megcsinálja nekünk a világ legfinomabb omlettjét. Mindegy, hogy mit tesz, emlékezz arra, hogy annak egyetlen egyszerű oka van. Mindig a legjobbat akarja nekünk.

Apa is sok áldozatot hozott. Néhány hónappal később ő is São Paulóba jött, hogy támogasson minket, elment a Palmeirashoz, hogy bármilyen munkát, de adjanak neki valamit. Egy helyük volt. A stadion takarítószemélyzetében. Gyerekként mindig arról álmodott, hogy bemehet az öltözőbe, szóval mosolyogva ment dolgozni. Három évig dolgozott ott, először a stadion körül szedték össze a szemetet, majd előléptették az első csapat öltözőjének takarítói közé. Elmondta a játékosoknak, hogy egy napon a fia is velük fog játszani.

Egyszer a csapat kapusa, Jailson felfigyelt arra, hogy apa egyre vékonyabb. Az étkezőben a takarítók és a stáb is a játékosokkal együtt evett, ő pedig látta, hogy apa csak levest eszik. Odament hozzá, átkarolta és így szólt: „Hé, Douglas, add ide a telefonodat, felhívom a feleségedet.”

„A feleségemet? Mit akarsz tőle?” – kérdezte apa.

„Nem, nem, csak azt akarom megkérdezni tőle, hogy mi történik veled. Soha nem eszel semmit. Jól vagy?” – mondta Jailson.

Apa túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy elmagyarázza a dolgot, úgyhogy Jailson felhívta anyát, aki elmesélte neki a történetünket. Elmondta, hogy apa gyerekként olyan csúnyán megégette a kezét egy sütögetés alkalmával, hogy majdnem el is veszítette azt. Erős gyógyszereket kapott a fertőzés elkerülésére, ami miatt gyengék lettek a fogai. Amikor a Palmeirasnál dolgozott, mindet elveszítette. Csak levest tudott enni.

Jailson pénzt gyűjtött a játékosoktól és meglepték apát egy olyan összeggel, amiből rendbe tudta hozatni a fogait. Isten csodálatosan működik, testvér.

Apa azt szokta mondani, hogy az az álma, hogy beleharaphasson egy almába.

Ma, Istennek hála bármit meg tud enni, amit csak akar.

Akkoriban a második célomat is elértem. Beköltöztünk egy lakásba, amely egy lottózó felett volt a Palmeiras stadionja mellett. Amikor kinéztem az ablakon, láthattam az álmomat minden reggel és minden este.

Csodálatos volt.

Várj, elfelejtettem neked apa teljes történetét elmesélni…

Anya a mi sziklánk, apa pedig a barátunk. Ez mindig így volt. De sokkal több dolog van még itt annál, mint amit már hallottál. Ha azt gondolod, hogy nekem nehéz volt, tévedsz. Apához képest én a paradicsomba születtem. Amikor ő gyerek volt, a nagyapánk nem volt mindig ott a család mellett. Az ő útja is a labdarúgás volt. Apa 15 évesen elhagyta az otthonát és Brazíliavárosból São Paulóba ment stoppal. Az út felét gyalog tette meg az autópályán! Gyalog! Ez hosszú út, testvér. Még meg sem mondta az anyukájának. Az egész úton a hátán cipelte az életét: egy pár csukát, két 2 literes palackot, az egyikben víz, a másikban italporból készült ital és néhány baguette. Az volt a terve, hogy a város összes klubjához elmegy próbajátékra. Egy hétbe telt neki, stoppal és gyalog.

Amikor végre megérkezett, nem volt pénze, nem volt hová mennie, szóval csak mászkált, bekopogott minden klubhoz, hogy mikor van próbajáték. Valaki a São Paulo FC-ből meglátta, hogy gondjai vannak, úgyhogy adott neki némi ételt. Az egyik leghidegebb éjszakán egy jótékonysági szervezetnél dolgozó hölgy meglátta, hogy egy parkban alszik egy fa alatt és elhívta egy szállásra. De olyan meleg volt a szálláson és több mint három éjszaka eltelt már azóta, hogy ágyban aludt volna, hogy végül elaludt és lekéste a Nacional AC másnapi próbajátékát.

El tudod képzelni, hogy milyen fáradt lehetett? El tudod képzelni, hogy egy hetet gyalogolsz az álmaidért, hogy eljuss egy próbajátékra… Majd lemaradsz róla?

Amikor elmesélte ezt, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

Volt egy másik este, amikor esett az eső, apának pedig nem volt hová mennie, úgyhogy elgyalogolt a Palmeiras stadionjához, ahol aztán a jegyértékesítő stand alatt aludt. Nem tudta valóra váltani az álmát, de mindent beleadott.

Amikor visszatért Brazíliavárosba, a megélhetésért játszott a várzeában. Tudod, hogy mi az, ugye? Ott nincs fizetés, testvér. Ez tiszta szenvedély. Egy kis „segítségért” játszanak, ha egyáltalán kapnak bármit. Apa a villanyszámláért vagy egy kis rizsért játszott. Amikor gyerek voltam, minden meccsre elmentem vele, a partvonal mellett játszottam egy labdával. Félidőben, amikor zene szólt és mindenki bulizott, fogadásokat kötött, kimentem a pályára és trükköket csináltam. (Gondolod, hogy még most is ezért éneklek magamban, amikor játszom egy meccsen?)

Apa egy meccs után, amikor odajött hozzám, megkérdezte, hogy honnan van nálam Coca-Cola. Kérdezte, hogy nem vettem-e el valakitől.

„Nem, nem, eltaláltam a kapufát, Dudu pedig nyert 10 realt. Ő vette nekem a kólát, mivel segítettem neki nyerni. Ha újra eltalálom, vesz nekem sült húst.”

Ez volt az én trükköm! Anya azt mondja, mindig teljesen szürkén értem haza, miután olyan sokáig játszottam a porban. Tudod, hogy milyen poros a föld Brazíliában. Remélem, még emlékszel. Anya azt mondta, hogy meg kellett mosnia, mint egy kutyát. Amint tiszta lettem, már el is tűntem, mint a rakéta.

(Emlékszel mit mondtam? Beleszülettem a futballba.)

Az álmom nem csak az enyém volt, de apánk, a nagyapánk és az egész családunk álma is egyben.

Gondolod, hogy amikor apa a jegyértékesítő bódé alatt aludt a Palmeiras stadionjánál, álmodott arról, hogy a fia egyszer ott fog játszani?

Amikor 15 éves voltam és profi lettem a Palmeirasnál, őszintén mondom, hogy Istennek hála mindenem megvolt, amit az élettől akartam. Vehettem anyának egy házat, kiköltöztethettem a nagymamáimat Chaparralból, egy nagyon veszélyes helyről. Tudtam, hogy azután a bizonyos kanapés beszélgetés után elértem az első célomat: jobb életet teremteni a családomnak.

Micsoda pillanat!

És egyben micsoda megkönnyebbülés, testvér.

Akkoriban kisbaba voltál, teljesen más életet éltünk, az életünk pedig a következő években is jelentősen meg fog változni.

Néhány hónap múlva elmegyek Spanyolországba, te is jössz majd velem. Real Madrid… Ez volt a harmadik célom, de ez olyan cél volt, amelyet soha nem mertem leírni. 7 vagy 8 éves lehettem, nem volt telefonom vagy ilyesmi, szóval anya számítógépén néztem a Real Madrid meccseinek összefoglalóit. Tudom, hogy túl fiatal vagy, hogy emlékezz ezekre a nevekre, de teljesen megszállottja voltam a 2013-2014-es csapatnak Cristianóval, Modrić-csal, Benzemával. Számomra ez volt a kapu a klub történelméhez. A YouTube segítségével elkezdtem megismerkedni a galaktikusokkal, majd egyre mélyebbre mentem, Puskás, Di Stéfano… Bízz bennem, Madridban hamarosan sokat fogsz hallani ezekről az emberekről.

A YouTube-on bármit megtanulhatsz. Olyan, mint egy egyetem. Cristianót többet néztem, mint bárki mást. Nem csak a róla készült összeállításokat, hanem a kemény munkájáról szóló anyagokat, amit mások mondtak róla, a mentalitásáról. Tőle tanultam meg azt, hogy a kemény munka sokkal fontosabb, mint a tehetség.

Remélem, hogy egy napon találkozhatok vele. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem sikerült. De a fia követ Instagram-on, úgyhogy remélem, hogy mire te olvasod ezt a levelet, már volt lehetőségem kezet rázni vele. Ha Isten is úgy akarja, minden jól alakul majd a Real Madridnál, a karrieremmel, Cristiano pedig követ majd engem. Lehet, hogy téged és engem is! Hahaha!

Találkozni Cristianóval. Ez a negyedik célom.

Az ötödik célom az, hogy úgy fejeződjön be ez az idényem a Palmeirasszal, hogy megnyerjük a Paulistát.

A hatodik célom? Nos, erről van egy vicces sztorim. Amikor néhány hónappal ezelőtt először mentem el a Real Madridhoz, sok csodás dolog történt. Amikor találkoztunk Florentino Pérezzel, apa szemébe nézett és azt mondta: „A Real Madrid az egyetlen klub, amely úgy bánik majd Endrick-kel, mintha a fia lenne.”

Látnod kellett volna apa arcát, amikor ezt mondta. Rengeteget jelentett neki.

Találkoztam Bellinghammel, tudod, ő az, akivel mindig gólt szerzek PlayStation-ön. Mindenki Jude-nak hívja, szóval azt mondtam neki: „Hé, Jude, a következő gólomnál úgy ünneplek majd, mint te.” Amikor betaláltam, elküldtem neki a videót Instagramon, ő pedig megosztotta.

Még Ronaldótól, magától a fenoméntól is kaptam tanácsot. Az egész olyan volt, mintha egy álomban lennék. De amire a legjobban emlékszem, az az, amikor bementem az öltözőbe és Modrić beszélt hozzám. A 10-es meze fel volt akasztva, a mellette lévő székre mutatott és azt mondta: „9-es és 10-es. Ki tudja, lehet, hogy a következő idényben te ülsz majd mellettem.”

Ez igazán megérintette a szívemet. Azt gondoltam, hogy ember, ha Modrić hisz abban, hogy méltó vagyok a 9-es mez viseléséhez, akkor biztosan így van.

Még meg sem érkeztem Madridba, szóval nem tudom, hogy mi lesz, de remélem, hogy egy napon viselhetem a 9-es mezt a Real Madridban.

És a 7. cél? Szeretnék egy saját házat Madridban, egy irodával, ahol egy nagy táblára felírhatom az összes célomat! Hahaha! Anya még mindig nem engedné meg, hogy legyen egy nagy tábla a házában.

„Nincs hely, Endrick! Egyszerűen nincs hely!”

Tudod, hogy milyen. Tisztelnünk kell őt.

Egyébként volt még egy célom, de ennek nem adok sorszámot, mivel már elértem. Ez az volt, hogy te élhesd azt az életet, amit szeretnél, bármi is legyen az.

A családunk legalább három generáció óta üldözi a futballálmot. Megpróbáltuk megváltoztatni az életkörülményeinket. De te most már azt tehetsz, amit akarsz. Lehetsz orvos, ügyvéd, vagy mivel Spanyolországba költözünk, Nadal és Alcaraz hazájába, akár profi teniszező is. Már most hajtod a labdát, ahogy én is. Szóval futballista is lehetsz, ha akarsz. De nem kell, hogy az legyél. Istennek, anyának, apának és a futballnak hála már nem kell aggódnunk emiatt.

Ünneplés az édesapjával:

Csak élvezd az életedet úgy, ahogy akarod, testvér. Ez az én ajándékom.

Itt végződik a levél, a jövő pedig itt kezdődik. Látod, az emberek állandóan a Real Madridról, a válogatottról kérdeznek engem, és arról, hogy szerintem hogyan alakul majd a karrierem. De tudod, hogy mi az igazság?

Egyszerűen nem tudom.

Az életben nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Nem tudjuk, hogy egyáltalán lesz-e holnap. Csak annyit tehetünk, hogy hálát adunk az Istennek mindenért, amit adott.

Remélem, hogy most már érted, testvér. Az az élet, amit most élünk, nem a semmiből jött. Kemény munkával, rengeteg könny árán kiérdemeltük. Anya mindig azt mondja, hogy egyetlen hiba is tönkreteheti ezt, és igaza van.

Abban a pillanatban, amikor elfelejtjük, hogy honnan jöttünk, azt kockáztatjuk, hogy eltévelyedünk.

Ezért adom neked a családunk történetét ajándékba.

Anya száraz kenyeret eszik.

Apa a jegyértékesítő bódé alatt alszik.

Anya sír a fürdőben.

Apa sír a kanapén.

Ezt mindig tartsd a szívedben.

Szeretlek, testvér.

A szívem legmélyéről,

Endrick Felipe Moreira de Sousa, CSATÁR