Gy. András

Sami Khedira az utcai terepjárója mellett ácsorog, kezében az iPhone-ja, még egy utolsó üzenetet bepötyög rajta: édesapját nyugtatta meg épp, hogy minden a legnagyobb rendben. A Juventus stadionja előtt járunk. Már kora reggel megtette azt a 150 kilométert, ami Torinót és Milánót választja el egymástól, hogy egy orvos specialista kezelésének vesse alá magát. Újabb izomprobléma, megint a vádli. Semmi komoly, mindenesetre ezek sem fájdalommentes napok.

„Nem 120%-os…”, állapítja meg hamisítatlan futballistaszemmel. Tulajdonképpen tudna játszani, mondja, ám inkább a testére hallgat, és nem szégyell egy kis pihenőt tartani. November vége van, de a mai egy késő nyári délutánnak is beillene. Süt a nap, langyos a levegő, a parkolóőrök egy szál pólóban lézengenek az autók körül. A Juve játékos alig néhány perce érkezett meg a stadionhoz. Levette a napszemüvegét az első kézfogás kedvéért, majd bemutatkozott. A német válogatott középpályás illemtudóan zsebre teszi a telefonját, a következő órákban pedig alig-alig veszi elő újra. Szerény ruhát visel. Sötét színek, egyszerű szabás, semmi kirívó. Legtöbb focistatársával ellentétben messze áll tőle a hivalkodás. Egyedül a rózsaarany Rolex tűnik fel, amikor megcsillan rajta a napfény. Ez a srác így utcai öltözetben egészen másképp fest, mint a tévében, kifejezetten vékony, nem igazán emlékeztet arra az erőtől duzzadó, harcra termett bikára, akit a zöld gyepen alakít.

Szokatlan figurája ő egy olyan környezetnek, amely úgy hat, mintha a hip-hop szakma valamiféle alosztálya volna: vaskos Lambo, vaskos fejhallgató, vaskos ajkak – és szegényes megnyilvánulások. Khedira más.

Most szeretne végigvezetni bennünket a stadion katakombáin. Büszkének tűnik, akár egy kisfiú – eszményi az illúzió, hogy a milliókkal megfizetett vendégmunkás itt, és csakis itt labdába rúghat. Vagy nem is csak illúzió? Az ember akaratlanul is ezt gondolja, hisz az egykori stuttgarti játékos ezt a benyomást kelti. A falakon a klub korábbi játékosairól készült földöntúli fotók láthatók: Dino Zoff, Roberto Baggio, Zinedine Zidane is feltűnik az öltözők felé vezető úton. Khedira egyértelmű magyarázatot is tud adni arra, hogy miért itt van, és nem máshol: a csapat szervezettsége egyértelműen jobb, átgondoltabb, mint például Madridban, ahol az előző nyárig dolgozott. Minden játékosnak egyénileg meghatározott étrendje van, folyamatosan mérik a teljesítményt, gyakran kell a mérlegre állni.

A csapat néha már este összejön, ha másnap reggel edzés van, így nincsenek hosszú esti kimenők, amik elvonnák a figyelmet. Speciális étrend, tradíciók, tejsavszint. Ezek valahogy nem passzolnak össze, Khedira számára viszont annál inkább. A futball régóta tudomány, de mindig szüksége van újabb legendákra. Így kerül végül minden a helyére. Ő pedig köztük akar lenni. Ki hinné, hogy a karrierje kis híján idejekorán befejeződött: már 18 éves korában véget érhetett volna egy történet, ami szinte még el sem kezdődött.

Sami már a VfB Stuttgart utánpótláscsapataiban is kapitányként szerepelt. Aztán amikor elérkezett az ideje annak, hogy a profik közé lépjen, megsérült a térde. Kétszer operálták, később ismét felküzdötte magát, de továbbra is fájdalmak gyötörték. Nem javult, szinte alig tudott futni a fájdalomtól. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy hagyja abba a játékot, mert a térdét már nem tudják olyan állapotba hozni, hogy az alkalmas legyen a profi sportra. Más orvosokat keresett. Most, tíz évvel később még mindig érzelmesen beszél erről az időszakról. „Nem tudtam elfogadni az első diagnózist, egyszerűen nem akartam elhinni. Mindennek vége lett volna?” Nem lett. Ez a korai trauma viszont alázatossá, hálássá tette őt.

Míg mások karrierjük különböző emeleteiről mesélhetnek, addig Khedira a kórház emeleteiről, osztályairól. De ez akár előny is lehet, motiválhat. És így is történt: a törzspáciens túljutott a térdfájdalmakon, beverekedte magát a profik közé, majd 2007-ben megnyerte a Stuttgarttal a német bajnokságot. Az ezt követő három évben alapjátékosból igazi vezérré nőtte ki magát. A labdarúgók szerepe manapság hasonlít a sakkbábukéhoz, és habár a futball effajta megközelítése épp reneszánszát éli, az változatlanul egy fizikai játék. Pont Khedirának való: ő erős és robusztus, bátor, és a párbajoktól sem riad vissza. Ráadásul technikailag is képzett, egy védekező szerepű középpályáshoz képest pedig igen gólérzékeny is. Semminek sem a mestere – és épp ebben igazán mesteri: nélkülözhetetlenül fontos része egy csapatnak. De Khedira még ennél is több.

Khedira – akárcsak mondjuk Boateng vagy Gündogan – egy új Németország hírnöke, egy olyan Németországé, ahol többé nem Müllernek hívnak minden futballistát. Az édesapja diploma nélkül érkezett Tunéziából, s egyszerű munkásemberként vívta ki az érvényesülést egy acélgyárban. Édesanyja banki alkalmazottként nevelte fiait, Samit, Dennyt és Ranit. A Khedira család élete Fellbach-Öffingenben roppant egyszerű. És nagyon svábos. „A szüleim megismertették velem azokat az értékeket, amelyek fontosak az életben. Az apám a semmiből építette fel az életünket rengeteg szorgalommal és odaadással. Ez mindig a szemem előtt lebeg”, meséli Sami. A Caffé Mulassanóban ülünk. Frissen őrölt kávé illata járja a levegőt. A Juve-sztár saját maga hozza az asztalhoz az eszpresszóját. Mintha csak tudná, hogy ha mozgásban van, könnyebb elmenekülni a szelfire vágyó szurkolóhad elől. A remény hiábavalónak bizonyul.

Nem tartották őt mindig olyan nagyra, sőt egyesek egyszerűen csak a Löw-csapat legtúlértékeltebb tagjának vélték. Amikor a 2010-es világbajnokság után a Real Madridhoz igazolt, sokan rázták a fejüket. Minden tudás ellenére, amit a 23 éves játékos már akkor birtokolt: a szaksajtó úgy vélte, a spanyol óriásklub által kínált kihívás az ő számára nem egy, hanem két számmal is túlméretezett volt. Ma, öt évvel később Khedira egy étteremben ül Torino belvárosában, steaket eszik grillezett zöldségekkel, és mosolyogva mesél az átigazolásáról. A Real akkori trénere, a rettegett kolerikus, José Mourinho felfigyelt rá, és néhány nappal a világbajnokság után az irodájába hívta Madridban. A beszélgetés a játékos és az edző között mindössze három percig tartott. Mourinho megkérdezte, hogy akar-e a Real Madridban játszani. Khedira bólintott, Mourinho felállt, megveregette a játékos vállát, behívta a tanácsadókat a pénzügyi részletek letisztázásának céljából, majd eltűnt a folyosón. A sztáredző másképp gondolkodott, mint a kritikusok. Khedira végül alapember lett a csapatban.

„Madridban nagyon gyorsan megértem. Próbáltam a dolgokat tudatosan, komoly jelenléttel megélni, de minden nagyon gyorsan történt. Az ember ilyenkor gyakran elfelejti megélni a pillanatot. Mindig azt mondják, hogy magunknak kell rájönnünk, mit akarunk az élettől. Én pedig úgy gondolom, hogy ennek az eldöntéséhez idő és tapasztalat kell, no meg talán némi szenvedés is.”

Aztán Madridban is volt egy jeles cimborája: a doktor. 2013 novemberében egy Olaszország elleni válogatott meccsen a földön maradt – megsérült. Hol máshol: a térdén. Mindmáig fájdalmas arccal beszél erről. Közben már a lakásán vagyunk. A házigazda a hatalmas kanapéján ül, nem is, inkább elnyújtózik rajta, miközben mesél – mintha a kíntörténetei terítették volna ki. Újra. Szóval irány ismét Müller-Wohlfahrt, meg Boenisch, ezúttal keresztszalag-szakadás, egyetlen dolog azonban még nem volt a kisujjában: hét hónap alatt rendbe kellett jönni. Közelgett a világbajnokság. Abban a pillanatban épelméjű ember nem volt, aki hitt volna abban, hogy Khedira ott lehet majd a német legénység középpályáján – kivéve magát Khedirát. Másnap ott feküdt a műtőasztalon. Normál esetben ilyenkor előbb a belső oldalszalagot operálják meg, majd csak két hónapra rá a keresztszalagot. Nála azonban az orvosok kivételt tettek – afféle nemzeti öntudatból, kötelességből. Másképpen esély sem lenne rá, hogy szerepeljen a vb-n. Persze rekordidő alatt túl volt a rehabilitáción, májusban pedig már ott díszelgett a neve a Bajnokok Ligája döntőjében a Real Madrid kezdőcsapatában. Bő két órával később Bajnokok Ligája-győztesnek vallhatta magát.

A többi már történelem: elutazott a Nationalelffel Brazíliába, hogy ott is a csúcsra érjen, és világbajnoki címet ünnepelhessen. Mondani sem kell, hogy azt sem csak úgy szép nyugodtan, zökkenőmentesen. Az első meccseken még a padról szállt be, ám egyre több játékidőt érdemelt ki, mígnem a franciák elleni 1-0-ra megnyert negyeddöntőn és a házigazdák ellen vívott történelmi 7-1-es elődöntőn már főszerepet játszott, és a legjobb teljesítmények közt volt az övé. És aki esetleg nem találta volna ki: a világbajnoki döntő előtti napon… Vádlisérülés. Sprintelés közben semmi fájdalom, könnyed kocogáskor viszont elviselhetetlen érzés. Órákig tartó kezelés. Megint csak Müller-Wohlfahrt és a szokásos, mindez élete legfontosabb mérkőzése előtt. Másnap reggel, a finálé napján minden rendben. Majd jön a bemelegítés. Nincs mit tenni, az a vádli fáj. A meccs véget is ér. Legalábbis Khedira számára.

A torna jellegzetes figurája Schweinsteiger lehetne, aki vérző arccal sem volt hajlandó elhagyni a pályát – Khedira helyén. Ám főhősünk van annyira intelligens, van annyira csapatember, hogy ha egyszer nem 100%-os, akkor belátja, hogy nincs hasznára a csapatnak, és inkább pályára sem lép. A szerénység mintapéldája. Hamisítatlan Khedira-tett.

Hogy mindig is két lábbal a földön járt, és bizonyos esetekben a hajthatatlansága – ezeknek köszönheti, hogy Stuttgartból indulva, Madridon át Torinóig vezetett az út, az elérhető legfényesebb sikerekkel tarkítva. Most pedig itt beszélgetünk a lakásán, ahol olyan szívélyesen fogadott, pont bennünket, újságírókat, a futballisták legrettegettebb ellenségeit (általában előbb pacsiznának az aktuális ellenféllel, mint velünk) – azt hiszem, csak most ismertem meg valamennyire is ezt az embert. Itt mindennek megvan a maga helye, semmi sincs szerteszét. Már-már múzeumi a rendezettség. Nemhiába: a svábságát még világsztárként sem tudja levetkőzni az ember. Vajon megszületett már a megállapodás a szomszédokkal, hogy a következő héten ki a soros rendfelelős a közös helyiségekben? (Sváb társasházi szokás – a szerz. kieg.) Ekkor a kép megint árnyaltabb lett egy fokkal. A sarokban állt ugyanis egy kicsi pingpongasztal, mellette ütőkkel és magazinokkal. A sokadik kihívásra végül igent mondtam. 11 pontig. Hamar vége, 11-4 Khedirának. Egyetlen pontot sem ajándékozott ide, amikor pedig némi szerencsével játszotta meg a labdát az asztal szélén, így elérve pontot, csak annyit mondott: „Bocsi…” Ja, meg utána azért volt egy ökölrázás is. Az élsportolók már csak ilyenek: 24 órás szolgálatban vannak, és akkor sem hajlandóak veszíteni, hogyha pusztán a szórakozás kedvéért zajlik a játék. Valljuk be, nem is lehetne másképp, különben kidobhatná a profizmusát az ablakon. Az ebédlőben – akárcsak a Juve-katakombákban – méretes kép lóg a falon. Azt a bizonyos 2014 júliusi riói éjszakát ábrázolja, amelyiken Németország világbajnok lett. Ugyanazt az éjszakát, amelyiken Khedira egy percet sem játszhatott. Legtöbbünk talán – figyelmen kívül hagyva, hogy vannak esetek, amikor a lemondás vezet bennünket mégis sikerre – nem szívesen emlékezne vissza egy olyan eseményre, amihez valójában hozzá sem tehette a magáét. Khedira viszont, az intelligens csapatember, teljes jogú világbajnoknak érzi magát. Megérdemli.

A kérdésre, hogy láthatnánk-e a ház többi részét is, elutasítást kaptunk. Nappali, ebédlő, ez még rendben van, a háttérben meghúzódó három szoba azonban titkokat rejt. Még Khedira is hagyhat zárva ajtókat, ha egyszer azoknak zárva kell lenniük.