Amikor Che Guevara találkozott Di Stéfanóval
1952. július 16-án a Real Madrid Alfredo Di Stéfano Millonariosával csapott össze a Nemesio Camacho El Campín stadionban, Kolumbiában. A blancók szerezték meg a vezetést Roque Olsen révén, azonban néhány perccel később robbant a lelátó, mikor a Szőke Nyíl kiegyenlített. A lelátókon tombolók között ott volt egy 25 éves argentin fiatalember, bizonyos Ernesto Guevara, azaz Che, ahogy manapság ismerjük.
A meccset megelőző hónapokban Guevara és barátja, Alberto Granado az Independiente Sporting alkalmazásában álltak, mely klub a kolumbiai Leticia városában működött. Guevara és Granado meggyőzték az együttest, így edzőknek nevezték ki őket, akik a védekező formáción és az emberfogáson dolgoztak. Nem sokkal később már játékos-edzőkké váltak, Guevara asztmája miatt kapus volt, Granado pedig remek cseleivel kápráztatta el a közönséget.
Ezt követően, bogotai tartózkodásuk idején – egy argentin diákon, Julian Corbodán keresztül – lehetőségük nyílt arra, hogy találkozzanak Alfredo Di Stéfanóval, aki ekkor a helyi Millonarios csapatában rúgta a bőrt.
Guevara – aki a Rosario Central szurkolója volt – gyerekkora óta példaképének tekintette a későbbi madridi legendát, valamint Chueco Garciát.
Bogotában Di Stéfano egyik meccse után találkoztak, beszélgettek, a Szőke Nyíl pedig jegyeket is szerzett számukra egy későbbi mérkőzésére.
Guevara és Granado egyszer egy étteremben várakoztak egészen addig, míg hősük fel nem bukkant, ennyire rajongtak érte.
A többi már történelem: Di Stéfano csatlakozott a Real Madridhoz és halhatatlanná vált, Che Guevara pedig a kubai forradalom központi alakja lett.
Cassano: Ha a futballban van Isten, akkor őt Ronaldónak hívják
A brazil csatár egy alkalommal a feje tetejére állította a játékot, miután a félidőben a lecserélés veszélye fenyegette.
„1-0-s vesztésre álltunk hazai pályán” – mondta Cassano a Corriere dello Sportnak.
„Az öltözőben az edző azt mondta, hogy lehozza Ronnie-t és Van Nistelrooy-t küldi be helyette, de ekkor megszólalt Ronaldo, mondván, hogy ’nem, lehozol 15 perc után, ha nem lövök két gólt.’
„15 perccel később az állás 2-1 volt. Mindkét gólt Ronaldo szerezte.” (A MARCA idő közben megvizsgálta a történetet, és kiderítette, hogy ilyen nem történt a Real Madridban – a szerk. kieg.)
„Ha a futballban van Isten, akkor az Ronaldo.”
„Aztán rájöttem, hogy Messi fölötte áll.”
Amikor a két argentin kiválóság, Messi és Maradona közti folyamatos összehasonlításról kérdezték, az olasz támadó egyértelműen közölte álláspontját.
„Maradona olyat tett, amire előtte senki nem volt képes 4-5 éven keresztül, de Messi ugyanezt teszi, csak 15 éves távlatban” – így Cassano. „Messi 710 gólt szerzett 300 assziszt mellett. Ha ő játszik, a csapata máris 1-0-ra vezet.”
„Maradona rajongóinak el kell ismerniük [Messi tehetségét]; van valaki, aki jobb nála.”
Cannavaro és Casillas az Instagramon talált egymásra
Casillas a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnöki pozíciójára pályázik, és a korábbi olasz válogatott hátvéd – aki három éven át volt a csapattársa Madridban – hisz a sikerében.
„Te leszel a szövetség elnöke, én pedig a Real Madridot fogom edzeni” – viccelődött Cannavaro.
„Meglátjuk, melyikünk lesz elég bátor ahhoz, hogy elérje a kívánt pozíciót” – válaszolta erre a spanyol legenda.
„Gratulálnom kell Zizounak” – tette hozzá Cannavaro. „Ahogy az öltözőt kezelte, a klubot, a szurkolókat… nagyszerű. Különleges módon birkózott meg a helyzettel.”
„Nagyon hasznosnak találom, hogy Kínában edzősködöm, mert így tudom fejleszteni a saját rendszerem. Az emberek sok mindent kérdeznek a játékoskarrierem miatt. Most már magabiztos vagyok, és bízom a módszeremben. Készen állok arra, hogy visszatérjek Európába. De még meglátjuk, hogy mi lesz, mert a Guangzhou nagyon elégedett velem.”
„Te (Casillas) nem kedveled az egyszerű dolgokat, te a labdarúgó-szövetség elnöke szeretnél lenni.” – folytatta gondolatait az olasz világbajnok.
„Vannak új ötleteink, de a név nem nyeri meg a választásokat” – mondta erre San Iker. „A választások kemények, nekünk pedig össze kell gyűjtenünk a szavazatokat.”
A két veterán ezután azon vitázott, hogy melyikük vitrinje csillog szebben, kinek vannak értékesebb trófeái azokból az időkből, amikor még csapattársak is voltak a spanyol fővárosban. Cannavaro 2006 nyarán friss világbajnokként érkezett Madridba, Casillas erre felhozta, hogy olasz csapattársa egészen addig nem volt hajlandó elismerni az elért eredményeit, amíg fel nem emelte a legrangosabb serleget a futball történetében.
„Emlékszem, hogy amikor Spanyolország 2008-ban Európa-bajnok lett, még azt mondtad: ’Nem. még nem nyerted meg a legnagyobb és legrangosabb díjat a futball világában” – mondta Iker az élő videóban.
„Két évvel később [amikor Spanyolország a világ trónjára ült fel] az első két ember, akit felhívtam Roberto Carlos és Fabio Cannavaro volt, és azt mondtam neked: elértem a te szintedet, és túl is szárnyaltalak!”
Cannavaro azonban ragaszkodott saját elképzeléseihez és megemlítette volt csapattársának, hogy azért Aranylabdát még nem kapott. Az olasz hátvéd 2006-ban nyerte el a rangos díjat, amit abban az időben sokan megkérdőjeleztek.
„Igen, tudom” – válaszolta erre Casillas, majd viccesen folytatta: „De azért adták neked az Aranylabdát, mert csukva volt a szemük.”
Zidane, a kapusokkal suttogó
Madridi regnálása alatt mindig világossá tette, hogy ki az első számú hálóőr. Először Keylor Navas tölthette be ezt a tisztséget, most pedig Thibaut Courtios-t nem lehet kirobbantani a kezdőből.
Egyetlen alkalommal esett meg, hogy ez a döntés a levegőben lógott: Zidane visszatérésekor, a 2018-2019-es kiírás utolsó hónapjaiban. Nem tett fel mindent egy lapra, Navast és Courtois-t is rendszeresen játéklehetőséghez juttatta, egyszer sem tette egyértelművé, hogy kit lát szívesebben a kapuban. A francia szakember problémája – már ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről – nyáron megoldódott. Miután Navas számára egyértelművé vált, hogy belga kollégája lesz az állandó kezdő a bajnokságban és a BL-ben, úgy döntött, hogy a Paris Saint-Germain csapatához szerződik.
A kapuskérdés így eldőlt, Courtois pedig gond nélkül erősíthette meg pozícióját a kapuban, hiszen nem kellett azon aggódnia, hogy valaki helyettesíteni fogja őt. Edzője támogatásával a háta mögött a belga válogatott játékos a legjobb formáját nyújtotta, csapata pedig novembertől februárig nem talált legyőzőre. Zidane-nak azonban nem ez volt az első ilyen szituációja.
2016 nyarán a Real Madrid drámai körülmények között maradt le David de Geáról, így Keylor Nacas maradt ugyan Madridban, de közel sem érezhette biztosnak helyzetét. Ekkor került a képbe Zizou, aki maradéktalanul megbízott a Costa Rica-i hálóőr képességeiben, aki ki is lépett de Gea „árnyékából”, három BL-trófeához segítve a blancókat.
A francia szakember annyira hitt Navasban, hogy 2018 januárjában Kepa Arrizabalaga átigazolását is megakadályozta.
Miután a menedzser távozott pozíciójából, a klubnak lehetősége nyílt egy új kapust igazolni, és Courtois személyében sikerült is vetélytársat hozni Navas mellé. A belga gyenge formája komoly fejfájást okozott Julen Lopeteguinek, míg Santiago Solari alatt Navas háttérbe szorult kollégájával szemben.
Zidane mindössze megerősítette Courtois-t ebben a pozícióban, bizalma pedig azóta is töretlen az irányába.
Hogyan vált Raúl a spanyol futball ikonikus figurájává?
Az egyik legikonikusabb pillanat, amely Raúl nevéhez kötődik, amikor az ujjait az ajkához emelve csendesítette el a tomboló Camp Nou-t. Mindez 1999-ben történt, a közelmúlt történelmének egyik legforróbb hangulatú Clásicóján. Ilyen dühöt és elkeseredettséget a Mourinho-Guardiola korszakig nem láthattunk, ez az időszak elevenítette fel a régebbi párharcokat, amikor a Clásico még valami más volt. Mindig is jó volt, nagyszabású volt és feszült; de forrongó, erőszakos, gyűlölettel és dühvel fűszerezett? Ehhez bő egy évtizednek kellett eltelnie a Hierro/Rivaldo/Lucho/Redondo/Figo-éra után.
Abban a ’99-es októberi meccsben minden benne volt. Raúl nyitó találata (fejesét Ruud Hesp sem tudta megállítani, Michael Reiziger hatalmas védelmi hibáját használta ki a rövid kapufánál) és második gólja között (melyet a 89. percben szerzett és az egyenlítést jelentette a blancók számára). Láthattuk Rivaldót, akinek balos bombája a kapu felső részében kötött ki; Morientest, aki végignézte, ahogy sarkazása éppen, hogy elkerüli a kaput, majd szerzett egy meg nem adott gólt, holott Abelardo a saját lábában botlott meg; Reizigert, aki úgy gondolta, hogy stoplisa jó helyen lesz Savio lábszárán; Sergit, aki kézzel mentett a gólvonalról (büntetlenül); Figót, aki Geremit faképnél hagyva kilőtte a rövid sarkot ballal; Kluivertet, aki idő előtt mehetett zuhanyozni, miután nekiesett a játékvezetőnek, miközben az erőtlen Guardiola próbálta lenyugtatni; Redondót, aki Rivaldo arcába nyomott egyet, mire a brazil – a lehető legtöbbet kihozva a helyzetből – a földön fetrengett; Saviót, aki Luis Enriquével és Puyollal lökdösődött; Luis Figót, aki megbocsáthatatlanul elkaszálta Salgadót, pedig a labda a közelben sem volt. Sok hasonló durvaság történt – nem említve az oda-vissza a mindkét oldalon kialakuló gólszerzési lehetőségeket.
Valahogy az ilyen kemény események feledésbe merültek (ahogy kell), mert Raúl egyetlen pillanatban meg tudta mutatni, hogy milyen játékos is ő. Nem számított a szituáció, a csúcson lévő Raúl mindig megtalálta a lehetőséget, hogy a hátára vegye a csapatot. Akárhogy is nézzük, abban az emblematikus pillanatban a csapatnak nagyobb szüksége volt rá, mint bármikor máskor. Vegyük figyelembe, hogy az a szezon katasztrofális volt a Madrid számára hazai terepen (habár Európában taroltak). Egy olyan idény volt ez, amikor a nagyszerű egyéniségek, legendák vitték előre a csapatot a kulcspillanatokban – és ez is ilyen volt.
Roberto Carlos és Steve McManaman nem kerültek be a csapatba azon az estén, így Vicente del Bosque kénytelen volt felforgatni a csapatot. Ezért játszott Savio bizonytalanul a balhátvéd pozíciójában, míg Ivan Campo söprögetőként funkcionált (ezt mondjuk del Bosque előszeretettel alkalmazta nagy meccseken), elöl pedig Raúl, Morientes és Anelka rohamozott, mögöttük Redondóval és Geremivel. Raúl volt az egyetlen közülük, aki elég sokoldalú volt ahhoz, hogy összekötő kapocsként szolgáljon a csapatrészek között, míg a védekező felfogású játékosok elvégezték a piszkos munkát.
A dolgok azonban nem feltétlenül úgy alakultak a 2-2-es döntetlen alkalmával, ahogy azt a Real Madrid tervezte. Figo brillírozott azon az estén, mindenkin átjutott, aki szembekerült vele a szélen, és bár a Real jól játszott (Anelka annak ellenére, hogy nem talált be, remekül cselezett és mozgott labda nélkül, ráadásul a kapufát is eltalálta; Geremi sebessége sok gondot okozott a katalán játékosoknak, Redondo pedig bámulatosan gyűjtötte össze a labdákat), erős ellenszéllel kellett megküzdeniük. Amikor azonban Kluivert elhagyta a pályát, a csapat megtalálta a rést a pajzson, és Clarence Seedorf segítségével – aki csereként beállva kreativitást és stabilitást hozott a középpályára – sikerült kiegyenlíteni az utolsó pillanatokban Raúl révén.
Intelligencia, higgadtság, hidegvér, befejezések – a madridi támadó mindezt egyetlen pillanatba sűrítette bele. Hét másodperccel a találat előtt, amikor Redondo megszerezte a labdát Zendentől, Raúl máris helyezkedett – a Barcelona védői közé mozgott – és amikor Savio kiugratta, Abelardo már verve volt, és páholyból figyelhette, ahogy az ifjú titán átemeli Hesp fölött a labdát, és egy nagyon fontos mérkőzésen pontot ment a madridi alakulatnak.
Ezek a pillanatok végigkísérték Raúlt karrierje során. A Real Madrid gazdag történelme nem szenved hiányt legendás alakokból, de minden generációnak megvan a maga játékosa, akit a képernyőkön csodáltunk, és azon agyaltunk, vajon melyik bolygóról származnak. Ilyen labdarúgó nem születik minden nap, aki majd’ mindenkit felülmúl, és kitüntetett helyet érdemel a klub történetében. Raúl is egyike a halhatatlanoknak, még ha fénykora nem is tartott olyan sokáig, mint vártuk.
Az Atlético Madrid korábbi elnöke, Jesús Gil sosem volt népszerű figura. Amikor 1987-ben megválasztották, nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a médiával, a szurkolókkal, de még a játékosokkal is konfliktusba kerüljön. Elnöksége alatt tett rasszista megjegyzéseket futballistákra, hajléktalanokat inzultált a spanyol utcákon, a századforduló idején pedig megjárta a börtönt is. Megosztó személy volt, és amikor a futball vérkeringésébe került, katasztrofális döntéseket hozott – az egyik ilyen mély hatást gyakorolt Raúl karrierjére.
1992-ben Gil úgy gondolta, hogy az Atlético Madrid akadémiája káros a klub működési struktúráját tekintve. Az együttes igazi pénznyelő volt, és Gil véleménye szerint az akadémia nem érte meg a fenntartást. Hogy válhat a tehetségek kinevelése és a belőlük való profitálás a klubod pénzügyi problémáinak gyökerévé? Az elnök nem látta az értékét. És le is állította a működését.
Ez pont abban az időben történt, amikor egy tehetséges srác, akit 1990-ben a helyi San Cristóbal csapatából hozott el az Atléti, remekül szerepelt és rugdosta a gólokat a korosztályos csapatokban. Amikor Gil búcsút intett az ifjúsági részlegnek, ez a fiatalember a Real Madridhoz szerződött, és a spanyol futballtörténelem egyik legnagyobb alakjává nőtte ki magát.
Két évvel azután, hogy ez a srác, nevezetesen Raúl csatlakozott a habfehérekhez, egy szezont a Real Madrid C-ben töltött (a sors iróniája, hogy ezt a csapatot is megszüntették), ahol hét mérkőzésen 16 gólt rámolt az ellenfelek hálójába. Remeklésének híre hamar eljutott az első csapat akkori edzőjéhez, Jorge Valdanóhoz, aki nem habozott: még ugyanebben az idényben a legjobbak közé invitálta a tehetséges támadót. Az első keretbe való bekerülése a lehető legszimbolikusabb módon történt, hiszen Emilio Butragueñótól vette át a stafétabotot, aki ugyancsak a Real Madrid legnagyobb alakjai közé sorolható. Butragueño karrierje már leszállóágban volt, és Raúl felbukkanása megnehezítette az El Buitre becenéven ismert játékosnak, hogy ismét a csapatba kerüljön. A következő szezonban már nem is tartozott a Madrid kötelékébe.
Raúl a kezébe vette a Butragueño által elejtett fáklyát, meggyújtotta, és vakító fénnyel vezette a csapatot úgy, ahogyan akadémiáról felkerült játékos még nem volt képes. Úgy lépett be a klub életébe, mintha legendának született volna. Már a kezdetektől fogva – 1994-ben debütált a Zaragoza ellen – bizonyította, hogy mennyire energikus. Rövidesen mindenki megtapasztalhatta, hogy milyen játékos is ő valójában.
Gyerekként érkezett, és jelenlétével olyan hatást gyakorolt a játékra, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Egyik első megmozdulása azon a bizonyos estén a La Romaredában egy bámulatos labdakezelés volt, Hierro rendkívül nehéz labdáját édesgette magához. A fiatal játékos elő labdaérintésével, jobb lábbal megszelidítette a játékszert (az első érintés talán legnagyobb erényei közé tartozott), majd ugyanezzel a mozdulattal továbbította a bogyót Ivan Zamorano felé, és nyílegyenesen a Zaragoza védelmi vonalai közé futott. Zamorano aztán kiugratta az ifjú titánt, akinek végül nem sikerült góllal megkoronázni az akciót.
Nem sokkal később ismét a hazaiak védelme mögé került, elhúzta a kapus mellett, azonban nem tudott az üres kapuba találni. A kapus kicselezése később védjegyévé vált – a rossz befejezések viszont nem.
Harmadjára is sikerült labda nélküli mozgásával helyzetbe hoznia magát, lövését azonban hárította a Zaragoza hálóőre.
A második félidőben is volt rontott kísérlete, ajtó-ablak ziccert rontott, és csapata 3-2-s vereséget szenvedett.
Ennek ellenére volt valami izgalmas azokban az elbaltázott helyzetekben, még ha a befejezését ért kritikák jogosak is voltak. Azok a lehetőségek az intelligenciájának köszönhetők, és egyértelmű volt, hogy mekkora játékos lehet, hiszen ügyességét rendszeresen meg tudta villantani. Befejező volt, igazi lesipuskás támadó, aki szakadatlanul robotolt. Ha a munkamorált kombinálod az intelligenciával, tulajdonképpen Raúlt kapod eredményül. Igazi rémálom volt az ellenfelek számára. Később Valdano elmondta, hogy a Zaragoza elleni meccs előtt, úton a La Romaredába Raúl így szólt hozzá: „Ha nyerni akarsz, küldj engem a pályára. Ha nem, akkor játsszon más.”
Azon a meccsen már láthattuk, hogy milyen játékos lesz a tehetséges csatárból: olyan, aki mindenáron küzdeni fog, a hátára veszi a csapatot, a harcok sűrűjébe vezeti és állandó fenyegetést jelent. Utolsó kihagyott ziccere után még kiosztott egy gólpasszt, miután egy bedobást követően a Zaragoza védelme mögé került, és első érintésből úgy adta be a labdát, hogy Zamorano már nem hibázhatott.
Összességében az az este a rossz befejezésekről, a nagyszerű megmozdulásokról és labda nélküli mozgásról, egy asszisztról és a konstans veszélyről szólt. Így debütált. Mindössze 17 éves volt – a legfiatalabb, aki addig magára húzhatta az első csapat szerelését. Ez a „taknyos kölyök” már az első meccsén hatalmas erősítés volt a támadóharmadban. Úgy tűnt, mintha évek óta ott játszana már. Végül ez az este volt a nyitánya egy hosszan tartó románcnak: Raúl nem csak a klub egyik játékosa lett, hanem ikon és szimbólum – a pályán és azon kívül is.
Az elpuskázott helyzetek rövidesen feledésbe merültek. A következő meccsén, egy paprikás hangulatú madridi derbin (ahol többek között Butragueño is kimaradt a keretből), Raúl kiharcolt egy büntetőt, Zamoranónak kiosztott egy szinte ugyanolyan gólpasszt, mint a Zaragoza ellen, majd megszerezte első gólját, ezzel a káprázatos befejezéssel.
Jesús Gil elismerte, hogy Raúl volt az ő mumusa. Ennek valóban volt alapja, hiszen El Siete 15 alkalommal vette be a matracosok hálóját (néha egészen elképesztő módon), ennél többet csak Cristiano Ronaldo és Alfrédo Di Stéfano szerzett a városi rivális ellen. A Barcelona ellen is ugyanennyi találatot ért el (valamikor nem is akármilyen módon) – őt csak a fentebb említett két legenda, valamint Lionel Messi előzi meg a Clásicók góllövőlistáján. Aki az első meccse alapján ítélte meg Raúl befejezőkézségét, igencsak hamar búcsút is inthetett kétségeinek. Nem érdekelte a helyzet nehézsége, kérdés nélkül, kíméletlenül kihasználta a helyzeteit, emellett pedig második csatárként és összekötőként is kiemelkedően teljesített. Legjobb formáját Fernando Morientes és Ronaldo mellett mutatta 1999. és 2003. között; a gólszerzés feladata tehát olyan játékosok között oszlott meg, akik abból éltek, hogy kíméletlenek voltak az ellenfél kapuja előtt.
Ez tette naggyá Raúlt – sokkal több volt, mint egyszerű csatár. Véleményem szerint amúgy nem is volt az. Ő egy kapocs volt, aki összehangolta a csapatot. Alkotó volt. Mobilis. Amikor arra volt szükség, góllövővé vált. Ha a bal szélen kellett jól teljesíteni, megtette. Sok olyan mérkőzés volt, amikor nagyon mélyen kellett játszania, hiszen egyszerre szerepelt Zidane, Figo, Ronaldo és ő. A csapatnak gólra van szüksége? Szólj Raúlnak. Nyomást kell gyakorolni az ellenfélre? Csak hívd őt. A srácoknak arra van szüksége, hogy valaki a középpályáról mélységi labdákat osztogasson? Bízd csak rá. Ezért volt ő különleges. Ő nem valami volt – ő volt minden. Ezt Hierro fogalmazta meg a legjobban: „Nem egyvalamiben volt 10/10-es, hanem mindenben 8.5/10-es.”
Ezzel is lehet azonban vitatkozni. Egy tízes volt az saját toplistámon, egy olyan összevetésben, amelyet nem lehet statisztikákkal mérni. Tízes volt abban a tekintetben, hogy a lelkét is a pályán hagyta minden mérkőzésen, mindig mindent beleadott. Ezt mindig is garantálta neked. Ha formában volt, ha nem – még akkor is, mikor háttérbe szorult, mindent beleadott, amire egy ember csak képes lehet.
Hierro mindenesetre ezt dicséretnek szánta, és nem is tévedett. Raúl nagyon sokat tett a klubért. Az év korábbi szakaszában, amikor Karim Benzema viszonya megromlott a szurkolókkal, a szimpatizánsok Om Arvind videóján csámcsogtak, amin a francia támadó mozgását és labda nélküli „éleslátását” kritizálta, különös tekintettel a nyomásgyakorlásra. A Facebook-oldalon valaki dühösen jegyezte meg, hogy „Raúlt sosem látod védekezni”.
Ez egyáltalán nem igaz. A maga idejében El Siete igenis segített a társaknak a piszkos munkában. Sosem állt le. Olyan ez, mintha megígérte volna az ördögnek, hogy amíg a királyi gárda mezét húzza magára, addig minden másodpercet kihasznál a pályán. Vigyázat, újabb méltatás: ő volt minden, amit a Real Madrid szeretett volna látni benne.
Erre nagyszerű példa Steve McManaman egyik legszebb gólja. A Camp Nouban történt, a BL elődöntőjében 2002-ben. A ráadásban Raúl megszerezte a labdát, miközben a Barca próbálta kihozni hátulról. Az ő igyekezete kellett ahhoz, hogy a habfehér együttes megszerezze második gólját azon a meccsen (korábban csodás beadással tálalt Zidane elé).
Még egyszer: Raúl nem csatár volt. Egyik legtermékenyebb időszakában, az 1999-2000-es szezonban gyakran játszott bal szélsőként, míg Nicolas Anelka és Fernando Morientes személyében két befejező is játszott előtte. Az idény hajrájában a Bayern elleni BL-elődöntők alkalmával, és a párizsi fináléban a Valencia ellen, mindhárman a pályán voltak; Madrid Angyala ekkor a középpályán játszott Redondo és McManaman mellett, a del Bosque által preferált ötös védőfal előtt. Erre az emberek általában nem emlékeznek, ha Raúl örökségéről van szó. A gólok kerülnek előtérbe, pedig igazi alkotó volt a középpályán is.
Történetünk főhőse rengeteg nagyszerű játékossal osztozott egy öltözőn a Realnál. A lista 1994-től: Bam Bam, Laudrup, Hierro, Buitre, Chendo, Sanchís, Illgner, Seedorf, Redondo, Roberto Carlos, Casillas, Morientes, Salgado, Figo, Zizou, Guti, Makélélé, Macca, Cambiasso, Beckham, Ronaldo, Owen, Walter Samuel, Robinho, Cassano, Canna, Marcelo, Van Nistelrooy, Heinze, Pepe, Ramos, Sneijder, Robben, Pipita, Van der Vaart, Julien Faubert, Kaká, Cristiano Ronaldo, Benzema, Xabi; és a sort rengeteg játékossal lehetne folytatni.
Erről (vagy bármelyik másik) a listáról Raúl két játékossal alakított ki olyan kapcsolatot, mely kiállta az idők próbáját: Morientesszel és Figóval.
Minden nagy játékos olyan társakkal van körülvéve, akik segítenek neki meghatározni azt a bizonyos örökséget. Raúl számára ők ketten voltak ezek a társak. Sok tekintetben együtt kell éreznünk A Mórral, aki annyi időt töltött El Siete árnyékában, hogy „feláldozhatóvá” vált. Valószínűleg több gólt szerzett volna és fényesebb jövő állt volna előtte, ha nem érkezik meg ez a bizonyos fiatalember. Ez képezheti vita tárgyát, de minek? Ketten együtt virágoztak a madridi támadósorban, remekül összeillettek, és mindketten nagyszerű befejezőnek bizonyultak. Ezalatt az idő alatt Figo megérkezett a csapathoz, együtt szerepelt Raúllal, majd a hátsó ajtón át távozott az Interhez, de madridi időszaka alatt halálos párost alkotott a fiatal spanyollal. Figo előkészített, Raúl pedig mindent gólra váltott. A portugál szélső annyira nagyra értékelte társát, aki mindent megtett annak érdekében, hogy minél jobb játékosnak könyveljék el (ez oda-vissza működött), hogy a következő kijelentést tette: „Úgy gondolom, ő a legnagyobb játékos, aki valaha is játszotta ezt a játékot. Felmegy a pályára és ámulatba ejt. Egyszerűen hihetetlen.”
Várjunk, hogy micsoda?!
Ez egy őrült állítás. Figo egy rakat olyan játékossal szerepelt együtt, akik rajta vannak Raúl listáján is, de az övén ott van Ronaldo (még a Barcában rúgták együtt a bőrt), Rivaldo, Pep, Hagi, Stoichkov, Lucho, Blanc, Puyol, Xavi és Rui Costa. És Luis Figo mégis ŐT említi – az ember, akiről Ronaldo azt mondta, hogy ő a legjobb, akivel valaha játszott, mert „tisztában kell lennem azzal, hogy Figo tett naggyá a Barcelonában”.
Az ilyen állítások, mint a Figóé, eléggé vadnak tűnnek – de egyfajta képet adnak arról, hogy milyen is volt Raúl játékosként. Amúgy nem csak a portugál klasszis mondott ilyeneket. Sir Alex Ferguson híres kijelentése szerint (melyet azután tett, hogy Madrid Angyala egy duplával intézte el a Manchester Unitedet a Bl-negyeddöntők első felvonásán) „a Real nagy játékosokat vásárol Figo, Zidane vagy Ronaldo személyében, de véleményem szerint a világ legjobbja Raúl”. Jorge Valdano úgy gondolta, hogy „ő korunk Di Stéfanója”; Pep Guardiola pedig állítja, hogy „ő a spanyol futballtörténelem legfontosabb játékosa”.
Figo érkezése a Bernabéuba sokat jelentett Raúl számára. Morientesszel remekül megértették egymást, ami a támadást illeti – nagyszerű összjátékok és állandó labda nélküli mozgások jellemezték a duót. Figóval azonban új dimenzió nyílt meg előtte, amelyben tündökölhetett – egy fenyegető veszély a szélen, aki bárkit elküldött egy csellel, majd tökéletesen küldte a labdát Raúl elé, aki szakértő volt a beadások értékesítésében, még ha nem is volt égimeszelő.
A Real Madrid nem lenne ugyanaz Raúl nélkül. Persze nagyszerű játékosokat mindig lehet igazolni és nagyszerű játékosok mindig fognak érkezni. Ha nem ő, akkor valaki más biztosan érkezett volna, olyasmi, mint ő. Az az igazság, hogy az ilyen futballisták olyan ritkák, hogy amikor a csapatba kerülnek, rájuk akaszkodsz és nem engeded el őket soha többé. Bármelyik menedzser leigazolta volna Raúlt a saját együttesébe – elit klubok és mások is. Két gárda volt, amely a játékos fénykorában megpróbálta őt megszerezni, „flörtöltek” vele a médián keresztül és kijelentették, hogy ha lehetőségük nyílna rá, azonnal a soraikban tudnák. Ez a két klub a Sir Alex Ferguson vezette Manchester United és az Ottmar Hitzfeld által dirigált Bayern München volt. Gondolkodjunk el ezen – Raúl oda mehetett volna, ahová akar, bármelyik csapatba Európában és ő lett volna a falkavezér. Ennyire kegyetlenül jó volt.
Most komolyan, ki jöhetett volna szóba, ha nincs Raúl? Mielőtt a csapathoz került, évtizedeket vártunk egy ilyen játékosra; és hosszú ideig vártunk az utódjára is, aki végül Cristiano Ronaldo lett (igen, együtt is játszottak, de Raúl akkor már messze volt karrierje csúcsától). Ahhoz, hogy megérthessük, mennyire ritkaságszámba mentek az ilyen játékosok, elég megnézni a Real történelmének három legmeghatározóbb egyéniségét: Alfredo Di Stéfanót, Raúlt és Cristianót. Ők hárman több, mint 70 évet fednek le a klub történetében. Csak osszuk el ezt a hetvenet hárommal… Világklasszis játékosok, nagyszerű játékosok, legendák – jönnek és mennek. Azok, akik már egy ennél is magasabb szintet képviselnek, nem csak beírták magukat a habfehér történelemkönyvbe, hanem ők voltak a szerzői is, új fejezeteket nyitottak, és olyan magasságokba emelték az együttest, amelyre más nem volt képes.
Gyakran beszélünk ezekről a játékosokról és azokról az eszmei értékekről, amelyeket magukkal hoztak. Mind tisztában vagyunk azzal, hogy a Szőke Nyíl, Madrid Angyala és CR7 mit tett a pályán – ezek nyilvánvalóak, hiszen mind láthattuk. De vannak olyan dolgok is, amelyeket nem lehet mérni, és ezek mutatják meg az igazi szuperhősöket, akik formálták a klubot. Vegyük például Cristianót – az embert, aki mindent megvalósított, amit csak lehetséges (és bizonyos szempontból Raúl mutatóit jelentéktelenné tette, ami teljességgel lehetetlennek tűnt 10 évvel ezelőtt). Megvan körülötte az az aura, amely alapján tudod, hogy a hátára veszi a csapatot akkor is, ha csak egyetlen apró villanásra van szükség, amely felejthetetlen pillanatokat fog jelenteni. Ezek a pillanatok tették Cristianót pótolhatatlanná.
Raúlban megvolt az a bizonyos „tesó, megoldom” féle higgadtság. A debütálásán tiszta ziccereiből egyet sem tudott értékesíteni, de ez nem keserítette el, inkább megmutatta, hogy a helyzetek kihasználása hogyan válik egy játékos legfőbb ismertetőjegyévé. Ennek bizonyítására a következő nagy derbi kínált lehetőséget az Atlético ellen. A Camp Nou ikonikus csendesítése csak egyike azoknak az alkalmaknak, amikor úgy tűnt, Raúl nyugodt a feszült helyzetben. Ezt később a csapattársai és ellenfelei is állították – egy olyan játékos, aki mindig higgadtnak tűnik függetlenül attól, hogy a környezet milyen körülötte. Amikor Guardiola volt a Barca csapatkapitánya, egy alkalommal így nyilatkozott róla: „Nagyon-nagyon kevés futballista van a világon, aki képes uralkodni magán akkor is, ha a körülmények ellene vannak… Raúl egyike ezen keveseknek. És a kapu előtt kíméletlen, senki sem használja ki úgy a helyzeteit, ahogy ő.” Jorge Valdano szerint „az önuralma olyan, mintha három életet élt volna”; Santi Cañizares – aki ellen a párizsi Bl-döntőben gólt szerzett – úgy gondolta, hogy „őt nem lehetett megijeszteni… Egy szempillantás alatt képes volt szembenézni az ellenfelekkel és bebőrözni őket. Nem volt benne szégyenérzet.”
Guardiola említette, hogy Raúl képes volt uralkodni magán egészen képtelen szituációkban is. A támadó intelligenciáját is kiemelte – még egy tulajdonság, amiről Raúl híres volt. „Ha néző lennék, ő lenne a tökéletes játékos számomra, mert nincs irritálóbb az olyanoknál, akik cseleznek, amikor passzolni kéne, és passzolnak, amikor labdát kéne vezetniük, akik elengedik a labdát, mikor éppen hozzá kéne, hogy érjenek… Szerencsére Raúl megmutatja nekünk, mit hogyan is kéne csinálni.”
Sok szempontból Raúlt az egyszerűsége tette különlegessé. Egy egyszerű passzt a lehető legkevesebb érintéssel hajtott végre annak érdekében, hogy tökéletesen kivitelezze, amit eltervezett. Ha a lehetőség adott volt, nem habozott – eljuttatta a labdát oda, ahova akarta, majd egy másik irányba futott, hogy segítse csapatát. Állandóan mozgott. Gyorsan gondolkodott. Előre gondolkodott. Éppen ezért nem az a fajta volt, aki sokszor elveszíti a játékszert, és még akkor is sikerült kiszabadulnia a védők szorításából, ha azok a nyakán lihegtek.
Az egyszerűségét azonban nem szabad összekeverni a kiszámíthatósággal. Minél közelebb került a tizenhatoshoz, annál kiszámíthatatlanabbá vált. Ezt a védők nagyon utálták. A kapusok is csak tippelhettek, hogy mi fog történni. Ha lehetőséget látott a gólszerzésre, millió módon képes volt eljuttatni a labdát a hálóba. Képes volt 1 vagy akár 4 védő mellett is elcsavarni, vagy váratlan helyzetből átemelni a kapust, vagy első érintésből kilőni a felső sarkot. „A tizenhatoson belül úgy improvizált, mint senki más” – mondta Cañizares. „Vannak csatárok, akik csak egy akkordot ismernek. Őket könnyedén hatástalanítják a kapusok. Raúlt azonban nem lehetett semlegesíteni. Annyi alternatívája volt a helyzetek kihasználására, hogy igazi rémálom volt a hálóőrök számára.”
Ember, azok az átemelések. Még egy olyan tulajdonsága, amit Hierro elfelejtett megemlíteni, pedig 10/10-es volt ebben is. Mesterien csinálta, soha, senkinél nem láttam még ilyet. Imádta, és ha csak egy kicsike lehetősége is volt rá, inkább zavarba hozta a kapust egy átemeléssel, mint hogy kibombázza a felső sarkot. Felejthetetlen pillanatok ezek…
15 évvel azután, hogy Raúl megkezdte karrierjét a Real Madridban, Florentino Pérezre ismét rájött a pénzszórási hajlam. A támadó körül addig is hulltak az eurómilliók, de nem ilyen méretekben. Pérez első regnálása alatt Figo, Zidane, Ronaldo és Beckham is Madridba költözött – öt év leforgása alatt. Florentino második elnöksége során, 2009-ben négy nagy név érkezett egyetlen nyár alatt Raúl mellé, köztük egy bizonyos Cristiano Ronaldo.
Akkor még nem tudhattuk, hogy Cristiano minden létező madridi rekordot meg fog dönteni, és újakat fog felállítani. Raúl számain nem csak eggyel-kettővel tett túl, hanem utolérte, majd teljesen „semmissé” tette őket. Őrület. Most csak ülhetünk és azt gondolhatjuk, „na jó, de Raúl nem volt igazi csatár…" stb, de tudjátok mit? Cristiano sem az.
És a dolgok innentől válnak furcsává. Bármennyire is nagyszerű volt Raúl, CR7 valami olyat mutatott nekünk, amit sosem láthattunk azelőtt, új szintre emelve a nagyszerűség fogalmát. Megérkezett elődje királyságába, egy saját trónt építve elfoglalta azt, és azóta is ott ül a csúcson. Amit tett és tesz, az egyszerűen hihetetlen. Már azt sem tudjuk, hogyan mérjük Cristiano nagyságát, annyira természetesen húz elő a kalapjából újabb és újabb varázslatokat. Szinte nem is érzékeljük.
Amikor El Siete 1999-ben és 2001-ben megnyerte a Pichichi-díjat 25, illetve 24 találattal, úgy gondoltuk, „wow, nagyszerű játékos”. És mennyire, hogy az volt! Butragueño 1991-ben mindössze 19 góllal nyerte meg! Ezek a számok már eltörpülnek Ronaldo gólkirályi számai mellett, különösen a 2015-ös mutatói megdöbbentőek, élükökön 48 találattal. Egyedül Messi volt képes valaha is hasonlót produkálni. Ami igazán őrületessé teszi ezt: Cristianónak ez nem egy kiemelkedő szezon volt, évről évre így teljesít. 2000-ben Raúl vezette a BL góllövőlistáját 10 hálóba gurított labdával. Igazán szép mutató. Íme Ronaldo számai az elmúlt öt idényből, kronológiai sorrendben: 13, 17, 10, 16 és 15 [a szöveg 2018. márciusában íródott – szerk. kieg.]. Hihetetlen. Nem szeretem összehasonlítgatni a legendákat. Ezeket nem azért írom, hogy rossz fényt vessek Raúlra, akire Cristiano mérhetetlen tisztelettel tekintett. A lényeg, hogy amit Messi és Ronaldo tesz, az teljesen eltorzítja a nagyságról alkotott képzeteinket, és ők ketten megmutatják, hogy a történelem legnagyobbjai mennyire voltak jók vagy rosszak.
(Érdekesség: Ha a Laliga történelmének gólkirályait nézzük, senki sem tudta azt produkálni, mint CR vagy Messi. Azonban van egyetlen kivétel 1989-1990-ből: Hugo Sánchez a maga 38 találatával. Igazi földönkívüli volt.)
Raúl mutatói elhalványulnak ugyan a portugál és az argentin teljesítménye mellett, de ezeknek a számoknak nem kellene csorbítaniuk az ő nagyságát. El kell ismerni, hogy a sporttudomány fejlődése és a táplálkozás által jobb atléták születnek, és az emberi test teljesítőképessége egyre növekszik – azonban ez nem jelenti azt, hogy a régebbi korok legendáit kevésbé kell megbecsülni és tisztelni, hiszen ők is különleges tetteket vittek véghez. Raúl igazi „szörnyeteg” volt, aki rengeteg módon tudta befolyásolni a mérkőzések alakulását. Nem az a probléma, hogy fénykorában nem tartozott a legjobb játékosok közé a világon – 2001-ben neki kellett volna nyernie az Aranylabdát, azonban tévesen Michael Owennek ítélték oda, pedig Raúl folyamatosan nagyon jó volt, és egy szezon erejéig a legjobb támadó a földkerekségen. Raúllal az volt a gond, hogy a dicsőséges korszak rövid ideig tartott. Szüksége lett volna erre a tartósságra, és emellett még valamire: egy fodrászra.
Franz Beckenbauer így nyilatkozott róla: „Raúl az egyik legjobb Európában. Ő a Real Madrid lelke. Olyan, mint nekünk Matthäus: nélkülözhetetlen, szörnyű hajviselettel.”
Az a furcsa, hogy ez az idézet 2000-ből származik – három és fél évvel azelőttről, hogy Madrid Angyala hosszúra engedte a haját. Talán ez volt a legjobb viselet számára:
Egyszerű. Raúlos.
Beckenbauer előre megjósolta a támadó hanyatlását. Az emberek általában szkeptikusan fogadják az erre vonatkozó statisztikámat, de íme, a korreláció a hajstílus és Raúl teljesítménye között:
Rövid hajjal
1998-1999: 29 gól
1999-2000: 29 gól
2000-2001: 32 gól
2001-2002: 29 gól
2002-2003: 25 gól
Abban a szezonban, amikor fürtjei kezdtek meghosszabbodni
2003-2004: 20 gól
Hosszú hajjal
2004-2005: 13 gól
2005-2006: 7 gól
2006-2007: 12 gól
2003-ban, amikor El Siete a legszebb emlékekkel ajándékozott meg minket, lehurrogtak volna, ha azt mondod, hogy itt ért véget karrierje csúcsa. Még csak 25 volt ekkor, és oly sok mindennel szolgálhatott volna még. Nem volt semmi kézzel fogható dolog, amit láthattunk volna, hogy később erre fogjuk a hanyatlást. Nem lassult le vagy vált ügyetlenebbé. Egyszerűen… nem volt önmaga.
Talán a környezet játszott ebben szerepet. 2004-ben szembesültünk először azzal, hogy Zidane, Figo és Roberto Carlos már nem fiatalok. Az egész gárda rosszul teljesített (valójában éveken keresztül, azonban Ronaldo és Iker Casillas a hátukra vették a csapatot támadásban és védekezésben egyaránt), a középpálya hírből sem ismerte a stabilitás fogalmát, a védelem nem létezett, az ellenfelek pedig mind sikerre éhesek voltak. Egy birodalom bukását láthattuk – formán kívüli játékosok és hanyatló legendák együttesét, megfelelő edző és identitás nélkül.
Amilyen hirtelen bukott le Raúl csillaga, ugyanúgy bukkant fel még egy kis időre: 2007 és 2009 között 23, illetve 24 gólt szerzett. Szemre is sokkal tetszetősebb játékot mutatott – egy az egy ellen is kimagasló volt, a BL-ben is elismerésre méltó számokat hozott, és a testbeszéde is sokat javult. Vártunk erre, habár megtévesztő volt. Raúl olyan talány, amit sosem fogok tudni megfejteni. Egy különös hullámvasút volt az ő pályafutását követni. Szívből jövő fájdalommal mondom: néha azt kívánom, bárcsak szögre akasztotta volna a stoplist 2004-ben. Amikor látod a példaképedet így elbukni, az nagyon furcsa érzés. A gólszerzési átlagát tekintve abban a három szűk esztendőben érte el a limitet, és mi nem érthettük, mi történt vele.
Sok mindent elmondhatunk erről a nagyszerű emberről. Az a három év nem elég ahhoz, hogy ezt a csodálatos örökséget romba döntse. 16 esztendőn át szolgálta szeretett csapatát, és miközben félelmet keltett ellenfeleiben, kivívta tiszteletüket a pályán és azon kívül is. Útja során számtalan emlékkel gazdagított minket és halhatatlanná vált számunkra. Nem lehet nemet mondani arra, hogy ünnepeljük őt és áttekintsük páratlan karrierjét.
Redondo: Egy csillogó karrier hanyatlása
Fernando Redondo több, mint két évet töltött a partvonalon kívül, rehabilitációja pedig leginkább tortúrára hasonlított. Az argentin középpályás most visszatekint a megpróbáltatásokkal teli évekre.
Távozása a Real Madridtól
Redondo 2000-ben hagyta el a királyi gárdát, pontosan akkor, amikor Florentino Pérez került az elnöki székbe. A szurkolókat annyira felbolygatta távozásának híre, hogy még tüntetést is szerveztek annak érdekében, hogy a játékos ne szálljon fel arra a bizonyos milánói járatra.
„Florentino a kampánya során elkötelezte magát Figo megszerzése mellett; nagyon sok pénzbe került, a Milan pedig 18 millió eurót ajánlott értem. Ez rengeteg volt egy 31 éves játékosért. Közölték velem, hogy a klub el akarja fogadni az ajánlatot.”
A Milan színrelépése
A Rossoneri ajánlata Nyonban futott be, miközben a Milan és a játékos képviselői már a Santiago Bernabéuban találkoztak, a kapuknál pedig kétszáz szurkoló tüntetett azért, hogy Florentino Pérez ne adja el a közönség egyik kedvencét.
Az elnök egészen addig gátat szabott Redondo távozásának, míg maga a játékos nem lépett az ügyben, így téve nyilvánvalóvá, hogy a középpályás akart elmenni és nem a klub kényszerítette új munkahely keresésére.
„Volt egy olyan sejtésem, hogy el akarnak adni. A másik oldalról nézve azonban, a Milanról volt szó és Berlusconiról, aki azt mondta, hogy menjek oda.”
Az a bizonyos sérülés
„Megérkeztem Milánóba, az edzések rendszere teljesen más volt, sokkal több fizikai, erősítő munka volt benne. Nem szóltam egy szót se, már csak büszkeségből sem, de az izmaim nem bírták” – ismerte el Redondo később.
„A Milannál megesett, hogy edzés közben hirtelen sötétített üvegű autók jelentek meg, és egy helikopter… Berlusconi szállt le, üdvözölt minket, és egyfajta technikai eligazítást tartott.”
Mielőtt debütálhatott volna új csapatában, súlyos térdsérülést szenvedett.
„Elszakadt a keresztszalagom a jobb térdemben és két évig egy árva meccsen sem játszhattam. Így történt: elmentem a Milanba és két évig nem szerepelhettem a csapatban. Őrület.”
A rehabilitáció tortúrája
Redondo 810 napig nem állhatott a Rossoneri szolgálatára.
A megpróbáltatások, amikre most visszatekintett, inkább tűntek kísérleteknek és kínzásoknak, mint egy futballista visszatérésének.
„A műtőbe vittek, feltették a lábam, majd egy érszorító segítségével vért vettek és gyógyszereket adtak be. A kockázat abban rejlett, hogy ha bármelyik a szívemre ment volna, akkor még egy problémával meg kellett volna küzdenem.”
„Elvittek Knokkéba, ami Észak-Belgium egyik üdülővárosa. De télen! Az Északi-tengerben kellett futnom, derékig érő vízben!”
Visszatérés a futball világába… és a Bernabéuba
2003-ban a spanyol fővárosba utazott a Milannal egy Bajnokok Ligája-találkozó erejéig.
A Bernabéuban olyan ováció fogadta, ami csak a legkedveltebb játékosokat, a klub legendás alakjait illeti meg.
A B-terv: Pierre-Emerick Aubameyang
Az Arsenal sztárja, Pierre-Emerick Aubameyang a Real Madrid egyik nyári célpontja. Zinédine Zidane, a királyi gárda mestere tájékoztatta a gabonit a klub vele kapcsolatos nyári terveiről. A támadó teljesítményét több topcsapat is figyelemmel követi, ráadásul szerződése utolsó évébe lép ezen a nyáron.
A 30 éves játékos újabb remek szezont tudhat magáénak az Arsenal színeiben, minden sorozatot figyelembe véve 20 alkalommal talált eddig az ellenfelek kapujába.
Zidane nyáron bővíteni szeretné opcióit a támadóharmadban, különösen Luka Jović csalódást keltő teljesítménye után: a szerb támadó mindössze két bajnoki találatot kapart össze debütálása óta.
Az észak-londoni együttes nehéz döntés előtt áll a játékos jövőjét illetően: vagy folytatják a szerződéshosszabbítási tárgyalásokat, ezzel kockáztatva azt, hogy a támadó ingyen távozik a klubtól, vagy a következő átigazolási időszakban megválnak a gaboni gólvágótól.
Azonban a Real Madridnak is vannak további célpontjai, köztük a Borussia Dortmund remek formában lévő csatára, Erling Håland, valamint Sadio Mané, a Liverpool sztárja. Zidane amolyan „B-tervként” számolna Aubameyanggal arra az esetre, ha nem sikerülne megszerezni a korábban felsorolt játékosok valamelyikét.
Nem csak a királyi gárda érdeklődik a támadó iránt, a Barcelona és a Manchester United is a kérők között szerepel.
Capello: Hiányzik a labdarúgás
„Sosem tapasztaltam még ehhez hasonlót eddigi életem során” – mondta az olasz szakember a koronavírussal szembeni intézkedésekkel kapcsolatban. „A napok így, futball nélkül nagyon-nagyon hosszúra nyúlnak.”
Capellónak is hiányzik a labdarúgás
A 73 éves mesterre jó szívvel gondolnak Madridban, hiszen két bajnoki címet is nyert a habfehér alakulattal ottani regnálása alatt. Most szülőföldjén tartózkodik, innen mondta el véleményét – egyéb dolgok mellett – Zidane jelenlegi együtteséről.
„Luganóban élek” – kezdte, majd hozzátette, hogy a helyiek, habár nem kötelezik őket otthonmaradásra, tiszteletben tartják a javasolt intézkedéseket és nem hagyják el lakhelyüket.
„Jól érzem magam, nyugodt vagyok, a feleségem mellett töltöm az időt… de nem tudok meccseket nézni” – világos emlékeztető arról, hogy miről is szólt az élete, de most ez a „lételem” úgy tűnt el, ahogy eddig még soha.
„Nem szoktunk hozzá ehhez” – nevetett. „A nap hosszú, NAGYON hosszú. De hálásnak kell lennem, hiszen senki sem betegedett meg a családomból. Ez egy nehéz helyzet lesz globális szinten is. Lombardiában, Bergamóban és Bresciában nagyon keményen sújtott le a betegség.”
Az Európa-bajnokság és a hazai ligák elhalasztásáról
A hőn áhított téma, a futball kapcsán Capello úgy véli, az EB elhalasztása helyes döntés volt.
„Nagyon jó ötlet. Nem tudjuk, mikor lesz ennek vége, így mindent a következő évre kell halasztanunk, mindent, mindent.”
Ebből a gondolatból kiindulva, a hazai kupákra is érvényes ez az elhatározás?
„Jelenleg lehetetlen megjósolni, hogy lejátsszák-e a meccseket, majd meglátjuk. Nem teheted meg, hogy mérkőzéseket rendezel, míg a csapatok betegek. Ott van a Valencia, az Espanyol, az Alavés… Nem lesz könnyű. Az ’50-es évek végén kezdtem futballozni, már a háború után, és ilyet még sosem tapasztaltam.”
Hogyan tudnak a menedzserek megbirkózni a szezon közben jelentkező szünettel?
„Ez lehetetlen feladat. Csak remélheted, hogy a játékosok profin viselkednek, és vigyáznak magukra, nem száll el velük a ló. Ha továbbra is úgy esznek, mint akkor, amikor még edzésben voltak, búcsút inthetsz nekik.”
„De manapság nincs olyan sztár, akinek ne lenne saját személyi edzője.”
LaLiga és Bajnokok Ligája
Hogy a volt madridi edző követi-e fél szemmel a spanyol futballt, az eddig sem lehetett kérdés, és ugyanez igaz az európai kalandozásokra is.
„Mindig figyelemmel kísérem a spanyol csapatokat. Meglepetés volt, hogy az Atlético legyőzte a Liverpoolt. Simeone feltüzelte őket a nagy meccsre. Semmiért sem lehet őt okolni. Nagyon tetszik, amit csinál. Csak azt tehetik meg, amire képesek. És Oblak személyében nála van a legjobb kapus is.”
És mi a véleménye korábbi klubjáról Madrid másik felén?
„Nos, nem nagyon tudok mit mondani. Néha problémákkal küzdenek, néha remekül játszanak.”
„A pályán vezetőkre van szükséged. A csapatnak kell egy referencia, valaki, akit követni lehet, aki megtestesíti a győzni akarást. Nekem ott volt Raúl, Hierro, Redondo… Bennük mindig megvolt ez a vágy.”
Cristiano és Messi értéke
Egy ilyen vezér már elhagyta Madridot egy olaszországi kihívásért. Cristiano Ronaldo hiánya Capello szerint is nagy veszteség, habár a portugál által hátrahagyott csapat teljes felforgatása nem feltétlenül jelent megoldást.
„Televíziós szakértőként mindig azt mondtam, hogy ha le akarod győzni a Realt, legalább két gólt kell szerezned, mert biztos lehetsz abban, hogy Ronaldo szerez még egyet. Ugyanez igaz a Barcelonára és Messire.”
„Fontos, hogy változások menjenek végbe, de csak ésszel. Olyan játékosokat kell igazolnod, akik megteremtik a különbséget, mert amikor a habfehér vagy a gránátvörös-kék mezt húzod magadra, az bizony nagy súllyal nyomja a vállad. Ha nem vagy elég jó, nem tudod megcsinálni, eltűnsz.”
„Ugyanez történt velem a Milannál, amikor a San Siróban kellett játszani. Voltak olyanok, akik azt hitték, hogy elég jók… aztán teljesen elvesztek.”
A fiatal madridi sztárok
A blancók átigazolási stratégiája az utóbbi években megváltozott, a jövő sztárjait igyekeznek magukhoz csábítani. Vinícius, Brahim, Rodrygo, Ødegaard… Egy újabb terület, amit az olasz szakember szerint megfelelően kell kezelni.
„Arra várunk, hogy robbanjanak. Amikor másodszor kerültem a Madridhoz, leigazoltuk Marcelót, Gagót és Higuaínt. Decemberben odajött hozzám az elnök és azt kérdezte: ’Miért nem játszatod őket, Fabio?’"
„’Azért, mert még gyerekek’ – válaszoltam. ’Még várni kell velük egy ideig. Ők jelentik a jövőt, később történelmet írhatnak.’ Egyedül Gago lógott ki lefelé a sorból, a másik kettő megtette a magáét. Tapasztalatra és karakterre volt szükségük.”
„Fiatalokat kell igazolnod és fokozatosan játszatnod őket, vigyázva rájuk. Most nem aggathatod rájuk a felelősséget.”
És ki az esélyesebb, a Manchester City vagy a Real Madrid, ha folytatódni fog a Bajnokok Ligája?
„Számomra ez most mindent megváltoztat. A szünet következtében nem lesz egyértelmű favorit. Nem tudjuk, hogy ha lejátsszák, milyen formában lesznek a csapatok. Nincsenek favoritok, senki sem tudhatja…”
A Real Madrid és Achraf Hakimi esete
Elég a számokat megnéznünk, hogy lássuk, Achraf Hakimi mekkora erősítést jelent a Dortmund számára kétéves kölcsönjátékának első éve alatt: a szélsőhátvéd eddig 5249 percet töltött pályán 65 mérkőzésen, 10 gólt szerzett és 17 gólpasszt osztott ki, ráadásul a magasba emelhette a Német Szuperkupát is.
Achraf letette a névjegyét Németországban
Nem csak ilyen téren nevezhető sikeresnek a vendégszereplés: a fiatal játékosra remek hatással van a dortmundi környezet, látványosan sokat fejlődött. Négy poszton is számolnak vele négy-, illetve ötvédős rendszerben egyaránt, és láthatóan elsimultak azok a durva „élek”, amelyek a 2017-18-as szezonban, az egyetlen madridi idényében mutatkoztak.
21 éves korára kinőtte eddigi hibáit és elsőrangú futballistává vált.
Látva kiváló teljesítményét, melyet Dortmundban nyújtott, a Real Madrid gőzerővel dolgozik azon, hogy a következő kiírásban ismét Spanyolországban rúgja a bőrt a marokkói. Azonban ez a vágy kétségeket is hordoz magában. A Bernabéuban gondolni kell arra is, hogy Hakimi egy percet sem vesztegethet a jelenlegi fejlődését tekintve – márpedig ez megtörténhet a spanyol fővárosban, hiszen Dani Carvajallal kell megküzdenie a játékpercekért.
Hakimi állandó lehetőségre vágyik – de Carvajallal is számolnia kell
A Real Madrid vezetőedzője, Zinédine Zidane remek kapcsolatot ápol a fiatal hátvéddel, 2017-ben ő győzte meg a maradásról is annak ellenére, hogy játékos már majdnem aláírta egyéves kölcsönszerződését az Alavés csapatával. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy jelenleg Dani Carvajal az első számú választás a jobbhátvéd pozícióját tekintve. Ez a tény vezetett ahhoz, hogy a 2018-ban 30 millió euróért megvásárolt Álvaro Odriozola januárban a Bayern München együtteséhez került kölcsönben.
Egy, az AS-nek adott interjújában Achraf egyértelművé tette álláspontját: „Nem fogok hazudni, természetesen ott akarok sikeres lenni [a Real Madridban]. Madridban nőttem fel, ez a klub az otthonom és ennél a klubnál szeretnék tovább fejlődni, azonban, ha ez nem történik meg, akkor máshol keresem majd a sikerhez vezető utat.” Amikor dortmundi szerződése lejár, a királyi gárda azzal a tudattal ül le vele tárgyalni, hogy a játékos prioritása az állandó játéklehetőség.
A Dortmund szívesen látná továbbra is soraiban az ifjú titánt – átmenetileg vagy végérvényesen is – az utóbbi időben azonban a vezetőség egyre pesszimistább az esélyeket illetően. Tisztában vannak azzal, hogy a játékost több nagy klub is figyeli Angliából és Olaszországból, akikkel ők nem versenyezhetnek.
A madridi szerződés sem tart örökké…
Van egy másik tényező is, amely szerepet játszik majd a Reallal való tárgyalások során: Hakimi szerződése 2021 nyarán lejár a klubbal. Három lehetséges megoldás van:
a) Zidane meggyőzi arról, hogy fontos láncszem lesz a gépezetben annak ellenére, hogy Carvajal is a csapat tagja
b) ismét kölcsönbe kerül, és új szerződést ír alá a királyi gárdával
c) jelentős összegért klubot vált, de a Real visszavásárlási opcióval rendelkezik majd.
Éder Militão bizonytalan madridi jövője
A Real Madrid csapata döntőt játszott a Benito Villamarínban, és elveszítette azt. Éder Militão is tisztában volt ezzel. Tudta azt is, hogy a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében a City 2-1-es győzelme során Sergio Ramos piros lapot kapott, így a visszavágón neki kell szerepelnie az spanyol pozíciójában.
„Nagy jövőt jósolok neki” – mondta Zidane a nyári szerzeményről még novemberben. „Való igaz, még nem játszott sokat, de ő a harmadik számú középhátvédünk, és számítok rá.”
A koronavírus felborította a szezon menetét, így Militão jövője sem olyan biztos már, mint ahogy azt eddig gondolhattuk. Kétségek keringenek a teljesítménye és a fejlődése körül.
Az a novemberi megjegyzés azt jelentette, hogy Nacho hátrébb került a rangsorban. A védelem jolly jokere minden lehetséges trófeát begyűjtött már habfehér színekben, teljesítménye pedig stabil volt ugyan, de semmilyen előrelépést nem fedezhettünk fel benne. Logikus lépésnek tűnt tehát, hogy brazil kollégája vegye át a harmadik számú középhátvéd szerepét.
A fiatal játékos nyáron 50 millió euró ellenében tette át a székhelyét Madridba, ami kockázatos vállalkozás volt nemcsak a klub, de Juni Calafat részéről is, aki az utóbbi években a nagy döntéseket hozza. Carvajal és Nacho betegsége miatt Militão biztos kezdő volt a Betis ellen, Zidane a jobbhátvéd pozíciójában szerepeltette. Ez ismerős terep volt már számára, hiszen a Portóban sokszor játszott ezen a poszton. A kétségeket azonban nem eloszlatta, hanem inkább felerősítette mutatott performanszával.
Nem használta ki a kínálkozó alkalmat
Ha a statisztikát vesszük alapul, Militão nem teljesített jól. 64 passzából 48 ért célba, 12 párharcából mindössze 5-t nyert meg, emellett hét labdaszerzés fűződik a nevéhez. Ez utóbbi adat pontosan a fele Varane mutatójának, a francia 14 alkalommal avatkozott sikeresen játékba. Militão három szabálytalanságot követett el, és szenvedett a sziporkázó Nabil Fekirrel szemben.
Az elmélet szerint ő játszott volna a BL-nyolcaddöntő visszavágóján Ramos pozíciójában, Nacho helyett. Több mint 300 perccel többet töltött már pályán, mint spanyol társa. Kétség sem férhet hozzá, hogy Ramos és Varane a két elsődleges választás, egyenként több mint 3000 játékperccel.
Militão ebben az idényben tevékeny részese volt a Real legszörnyűbb vereségeinek, köztük a PSG elleni kapitulációnak, de pályán volt a Mallorca elleni bajnoki, és a Real Sociedad elleni Király-kupa találkozó alkalmával is, és a Betis is felkerülhet erre a listára. Még gólt sem szerzett eddig (habár ugye nem ez a fő feladata), és egyelőre nem bizonyítja azt, amit a klub elvárna tőle: hogy Ramos hosszútávú helyettese legyen. Márpedig ezért került ide nyáron.