Hivatalos közlemény
Az igazságszolgáltatás a Real Madridnak adott igazat a Bernabéu koncertjeinek ügyében.
A Real Madrid C. F. tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy a Madridi Tartományi Bíróság 3. tanácsa a mai napon kézbesített határozatában teljes egészében helyt adott José Ángel Sánchez Periáñez és a Real Madrid Estadio S. L. fellebbezésének – amelyhez az ügyészség is csatlakozott – a Madridi 53-as számú vizsgálóbíróság által a 2034/2024-es előzetes eljárásban 2026. január 15-én hozott végzéssel szemben, amely az ügy gyorsított eljárásban történő folytatását rendelte el.
Az említett bírósági határozat világosan és egyértelműen megállapítja, hogy sem José Ángel Sánchez Periáñez, a klub vezérigazgatója és igazgatótanácsi tagja, sem a Real Madrid Estadio S. L. nem követett el semmilyen bűncselekményt a Santiago Bernabéu Stadionban rendezett koncertekkel kapcsolatban. A bíróság – mindkét fél kérelmének és az ügyészség egyetértésének megfelelően – elrendelte az ellenük folyó eljárás végleges megszüntetését, ezzel lezárva a büntetőeljárást.
A Tartományi Bíróság azt is megállapította, hogy a stadiont használó rendezvényszervező cégek felelősek a környezeti zaj kibocsátására vonatkozó decibelhatárok betartásáért, mivel ők szervezik, bonyolítják le és hajtják végre az egyes eseményeket. A bíróság hozzátette: egy általános környezetvédelmi közigazgatási szabály megsértése önmagában nem indokolja a büntetőjog alkalmazását.
A Real Madrid elégedettségét fejezi ki a bírósági döntés miatt, amely megerősíti, hogy az Asociación Vecinal de Perjudicados por el Bernabéu (Bernabéu Által Érintett Lakók Egyesülete) és további hat szomszéd által José Ángel Sánchez Periáñez és a Real Madrid Estadio S. L. ellen benyújtott feljelentés teljes mértékben megalapozatlan és nyomásgyakorló célokat szolgáló volt.
A Real Madrid ismételten megerősíti teljes bizalmát az igazságszolgáltatásban, és továbbra is együttműködik az illetékes hatóságokkal minden szükséges ügyben.
A Chamartín története
Ma van 80 éve annak, hogy a Real Madrid C. F. lejátszotta utolsó hivatalos mérkőzését a régi Chamartínban, amely 1923 és 1943 között volt a madridisták otthona. A blancók 2–0-ra győzték le az Alcoyanót kupamérkőzésen Barinaga és Pruden góljaival. Nézzünk a történelem lapjaira!
Az Otamendi testvérek – a Compañía Metropolitana de Madrid alapítói – ötletének köszönhetően 1923-ban megnyílt Madridban a Metropolitano Stadion. Olyan pályának szánták, ahol valamennyi madridi csapat játszhat. A Real Madrid azonban eltért ettől az elképzeléstől, és saját, kizárólagos stadiont akart. Minderre éppen akkor került sor, amikor a klubnak el kellett hagynia az O’Donnell pályát, mert a tulajdonos építkezni kívánt a területen.
Az 1923–1924-es idényre a Ciudad Lineal velodromját választották ideiglenes otthonként. A pálya füves volt, és Arturo Soria örökösei adták bérbe a fehér klubnak.
Abban az idényben a Real Madrid mérkőzéseire kijutni valóságos odüsszeiának számított, mert a pálya távol esett a városközponttól, és a közlekedési kapcsolatok is nehézkesek voltak. Először villamossal kellett eljutni Ventasig, majd ott átszállni egy másik, rendkívül lassú járatra, amely Ciudad Linealig közlekedett. A klub gyorsan megérezte ennek gazdasági következményeit a nézőszám és a jegybevételek csökkenésében, ezért felmerült egy saját stadion építésének gondolata Carlos López-Quesada ötlete nyomán, aki korábban maga is a csapat játékosa volt.
1923 végén a Real Madrid hat és fél évre bérelt – vételi opcióval – egy telket a Villa Rosa lóversenypályától 900 méterre. A területet a Chamartín de la Rosa út, az Alcobendas felé vezető országút, a Maudes út és az Alfredo Calderón utca határolta. Mérete mintegy 37.000 négyzetméter volt, ami lehetővé tette egy több mint 15.000 férőhelyes futballstadion építését, valamint további sportlétesítmények kialakítását is.
Az építkezéshez 500.000 pesetás hitelt kellett felvenni, amelyre López-Quesada, Pedro Parages klubelnök, valamint José de la Peña és Bernardo Menéndez vezetőségi tagok vállaltak garanciát. A stadion tervezésével és az építkezés irányításával José María Castellt bízták meg, aki 1913 és 1919 között maga is a Real Madrid játékosa volt.
A tervekben szerepelt:
- egy fedett főtribün 4000 ülőhellyel és a korszak legmodernebb kényelmi megoldásaival;
- nyolc teniszpálya, köztük egy lelátóval rendelkező centerpálya;
- futball- és jégkorong-edzőpályák;
- tornaterem;
- valamint egy olyan uszoda, amely úszó- és vízilabdaversenyek rendezésére is alkalmas.
Santiago Bernabéu ekkor már egyre fontosabb szerepet töltött be a klubban. Rábízták az egyesület csapatainak szervezését, és szorosan együtt dolgozott Jesús Aguirrével, aki az építkezés felügyelője volt, valamint Gomar gróffal, húgával Josefina Gomarral, Tomás Larával és Rafael Hernández Coronadóval, akik a klub többi sportszakosztályánál láttak el Bernabéuéhoz hasonló feladatokat.
Bár a stadion hivatalos neve „Campo del Real Madrid F.C.” lett, a köznyelvben továbbra is Chamartínként emlegették. Elvetették a „Parque de Sports del Real Madrid” elnevezés lehetőségét is.
Az építkezés gyors ütemben haladt. Bár eredetileg áprilisi átadással számoltak, a stadiont végül májusban avatták fel. Az 1924-ben sokak által őrült, megalomán vállalkozásnak tartott projekt ekkor vált valósággá, és óriási lépést jelentett a klub jövője felé – egy olyan jövő felé, amelyet mindig is hosszú távú, vízióalapú gondolkodás jellemzett.
Az avatásra rangos ellenfelet kerestek, végül a Newcastle Unitedet hívták meg. Az angol csapat a Spanyol Labdarúgó-szövetség meghívására érkezett az országba, hogy két felkészülési mérkőzést játsszon az olimpiai játékokra készülő spanyol válogatott ellen. A Real Madrid elleni, 1924. május 17-i találkozó éppen e két válogatott mérkőzés közé esett.
A „szarkák” akkoriban rendkívül tekintélyes klubnak számítottak Angliában, ráadásul két héttel korábban megnyerték az FA-kupát a Wembleyben az Aston Villa ellen. A csapatban olyan játékosok szerepeltek, mint az angol válogatott védő Charlie Spencer, a balszélső Stan Seymour vagy a skót Neil Harris és Billy Cowan.
Az ‘El Liberal’ korabeli újság részletesen bemutatta a chamartíni stadion létesítményeit. A mérkőzés előtti eseményeket José María Castell ünneplése uralta, akit a grandiózus projekt megalkotójaként méltattak. A kezdőrúgást Don Juan infáns végezte el.
A 22.000 férőhelyes stadion lelátói zsúfolásig megteltek. Emellett a híres „szabók lelátója” – egy földből emelt domb, ahonnan fizetés nélkül is rá lehetett látni a pályára – szintén tele volt nézőkkel.
A Real Madrid így állt fel:
Martínez; Manzanedo, Escobal; Contreras (Merino a 45. percben), Mengotti, Mejía; Muñagorri, Valderrama, Monjardín, Félix Pérez és Del Campo.
A Newcastle kezdője:
Frazer; Curry, Hunter; MacKenzie, Wilf Low, Gibson; Jimmy Low (Spencer a 45. percben), Clark, Thompson, McDonald és Mitchell.
Az ‘El Imparcial’ beszámolója szerint az első gólt Gibson szerezte egy védhetetlen, felső sarokba tartó lövéssel. Az első félidőben az angol profik domináltak, ám Mejías, Escobal és Martínez – Manzanedo támogatásával – kiválóan védekeztek.
Egy Muñagorri-féle betörés után büntetőt ítéltek a Real Madridnak, amit az angolok hevesen vitattak. Monjardín azonban sportszerűségből szándékosan mellé rúgta a labdát, amit az ellenfél játékosai és a közönség is megtapsolt.
A második félidőben a Madrid fordított. Félix Pérez – akit a tudósítás „csodálatos játékosnak” nevezett – két gyors gólt szerzett, miután bemutatta „utánozhatatlan cselezőkészségét”. A harmadik gólt Muñagorri jegyezte egy beadás után, amelynél az angol kapus szerencsétlenül saját kapujába ütötte a labdát.
A hajrában a Newcastle még szépített McDonald révén – a beszámoló szerint lesgyanús helyzetből.
A találkozó 3–2-es madridi győzelemmel zárult. Az angolokat lenyűgözte Escobal teljesítménye, Félix Pérez játékáért pedig egyenesen rajongtak. Emellett felfedezték Del Campót, akit rendkívül gyors szélsőként jellemeztek, valamint Martínezt, akit biztos kezű, higgadt, „szinte brit” kapusnak neveztek.
Monjardín büntetőnél tanúsított sportszerűségéről az angolok azt mondták:
„Ez az első eset, hogy egy ellenfél ilyen lovagiasságot tanúsított.”
Aznap este az új stadion éttermében bankettet rendeztek, amelyen mindkét klub vezetői és játékosai, a szövetség képviselői, valamint újságírók is részt vettek.
Három évvel később, 1927-ben a klub végleg megvásárolta a területet 642.000 pesetáért. A tranzakció révén a Real Madrid története első saját tulajdonú stadionjához jutott.
A klub csaknem 22 éven át játszott a régi Chamartínban, egészen 1946. május 15-ig, amikor búcsúmérkőzésen fogadta a CD Málagát.
A stadion története során:
- itt nyerte meg a Real Madrid az 1932-es és 1933-as bajnokságot;
- túlélte a polgárháborút, amely során súlyosan megrongálódott;
- és számos legendás mérkőzésnek adott otthont.
Itt született többek között:
- az Athletic Club és a Barcelona elleni 5–1-es győzelem 1929-ben és 1930-ban;
- a Real Unión elleni 9–0;
- a Castellón elleni 9–1;
- a Sabadell elleni 8–0;
- az 1935-ös, Barcelona elleni 8–2-es bajnoki siker;
- valamint az 1943-as kupamérkőzés híres 11–1-es eredménye is.
Hivatalos közlemény
A Real Madrid hivatalos tájékoztatás.
A Real Madrid C. F. tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy ma délután 18:00 órakor klubelnökünk, Florentino Pérez a Real Madrid edzőközpontjának sajtótermében a vezetőségi ülés lezárását követően a média rendelkezésére áll, és sajtótájékoztatót tart.
Nyílt levél egy madridistától
Az alábbi írást a nézőpontok sokszínűségének jegyében közöljük. Bár több megállapításával személy szerint is egyetértek, fontosnak tartom, hogy a madridizmus jelenlegi állapotáról eltérő, akár vitára ingerlő vélemények is teret kapjanak.
“Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy – bár sokan mást gondolnak rólam, ami egyébként sosem különösebben érdekelt – én nem „bértollnok”, hanem madridista vagyok. Szomorú, hogy egy ilyen levelet szinte mentegetőzéssel kell kezdeni, mintha előre védekeznék. Mégis fontos ezt tisztázni, mert amit itt leírok, ugyanúgy leírnám bármelyik elnökről, aki ugyanúgy járt volna el, mint Florentino.
Minden vitatható. Lehet arról beszélni, hogy játékosokat kell-e cserélni, edzőt, vagy akár elnököt kell-e váltani. Ezek mind legitim kérdések, amennyiben gyakorlati, és nem pusztán elméleti alapon vetjük fel őket. És természetesen csak akkor, ha valóban a klub érdeke vezérli őket, nem pedig bosszú vagy személyes támadás.
Kezdjük az elnökkel. Florentino természetesen nem érinthetetlen. Nem ő a klub tulajdonosa. Éppen ezért a socióknak joguk és kötelességük számon kérni rajta a munkáját, és adott esetben megfosztani attól a kiváltságtól, hogy a Real Madrid elnöke legyen. A sportklubok működése – jó vagy rossz értelemben – meghatározott intézményi keretekre épül: közgyűlésre, igazgatótanácsra és elnökre. Amíg a törvény nem változik, a kérdés nem egyszerűen az, hogy maradjon-e Florentino, hanem az, hogy ki vezesse helyette a klubot. Lehet vitatni, hogy jó vagy rossz elnök-e, de azt nehéz lenne állítani, hogy ő volt a Real Madrid történetének legrosszabb vezetője. Éppen ezért a Florentino jövőjéről szóló vita csak akkor értelmes, ha az alternatívák is az asztalon vannak: ki lenne a kihívó, mik az érdemei, mi a programja? Csak így lehet felelősen eldönteni, jobb vagy rosszabb lenne-e a váltás. Florentino távozását követelni anélkül, hogy bárki megnevezné az alternatívát, nemcsak gyerekes és értelmetlen, hanem veszélyes is.
Az edző kérdésénél mindenekelőtt hálával tartozom Álvaro Arbeloának. Elsősorban azért, mert félidőben vállalta el a csapatot. Persze, a Real Madrid első csapatának kispadja minden edző álma, de ilyen körülmények között nem mindenki vállalja el. Ezt nem szabad természetesnek venni. Olyanok is voltak, akiket a madridisták nagy része csábított volna, mégsem vállalták. Zidane annak idején igen. Arbeloa szintén igen. Mert mindenekelőtt valódi madridisták. Nem olyanok, akik számára a Madrid pusztán kiváló megélhetés. És igen, profik. De a futballban még léteznek érzések, amelyek mindent felülírnak, és vannak emberek, akik hajlandóak a saját hírnevüket is kockára tenni a klubért, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. Minden edző tiszta projekttel, teljes felkészülési időszakkal és döntési szabadsággal szeretne érkezni. De a valóság nem mindig kínál ideális helyzetet, és nem mindenki fogadja el a második vagy harmadik legjobb megoldást úgy, ahogy Arbeloa tette idén.
A hálám azonban nem csak ezért szól. Hanem azért is, mert első naptól az utolsóig minden fronton megvédte a klubot. Mourinho távozása óta ő az egyetlen ember a klubban, aki nem fordította el a fejét a korrupció láttán, és nem azt mondta, amit a sajtó hallani akart. Ennek számára óriási személyes ára volt és lesz. Nem azért tette, mert kötelessége volt. Sok más szakember megfordult a klubnál, és inkább hallgatott a maffiával szemben – cserébe jobb bánásmódot kapott, és megőrizhette a „lovagias” imázsát, még akkor is, ha ez a klub érdekeinek rovására ment.
Sportszakmailag az eredmények végül nem igazolták Arbeloát, de a Bajnokok Ligájában – távol a hazai maffiától – a csapat versenyképes volt. Arbeloa megmutatta, hogy technikailag és taktikailag is képes bármelyik élcsapatot irányítani. A Manchester City ellen oda-vissza fölényesen jutott tovább a csapata, olyan teljesítménnyel, amely a Madrid legjobb korszakait idézte. A Bayern ellen is versenyben voltunk, különösen a visszavágón, és a párharc bárkinek a javára eldőlhetett volna. Hiányzott egy kis pontosság és némi szerencse. Nemzetközi szinten, a hazai korrupció árnyéka nélkül, Arbeloa idényére erős négyest lehetne adni, mert Madridban az ötös kizárólag BL-trófeával jár. A spanyol sorozatokban a Real Madrid ma már csak akkor nyerhet, ha az ellenfél összeomlik, vagy ha olyan fizikális és technikai fölényű keret áll össze, amely minden rendszerszintű hátrányt felülír. Rendkívül nehéz fenntartani az öltöző egységét, a bizalmat és a jó légkört – amelyek a jó futball alapjai -, amikor fordulóról fordulóra nő a különbség az éllovassal szemben olyan döntések miatt, amelyeket korábban, tudatosan, egy irodában hoztak meg. Ezt mondtam Florentino alatt, mondtam Calderón alatt is, és ugyanígy mondanám akkor is, ha maga XIV. Leó pápa lenne a Real Madrid elnöke. Ha Arbeloa megkapja egy külföldi klub teljes bizalmát, sikeres lesz. Megérdemelné.
Úgy tűnik azonban, hogy Arbeloa nem marad. Valószínűleg Mourinho érkezik majd helyette – egy másik „uno di noi”. Igen, én szeretném Mourinhót, ahogyan januárban Arbeloát is akartam. De egy dolgot világosan kell látni: a Real Madrid Spanyolországban csak akkor fog trófeákat nyerni, ha a Barcelona összeomlik, vagy egy sorsfordító bolygóegyüttállás történik. Jön majd Mourinho, jönnek az igazolások, visszatér a remény a szurkolókhoz. Aztán elérkezik az első bajnoki mérkőzés a Levante, Mallorca, Rayo vagy Osasuna ellen, és ugyanúgy ott lesz a spanyol korrupció hendikepje. Az a hendikep, amely egy-egy meccset még megenged nyerni, de 38 fordulón keresztül lehetetlenné teszi a valódi versenyt. Lehet Mourinho alatt egységesebb a csapat, lehetnek a játékosok szorosabb közösségben, de így sem lesz elég. Az első meccsen Mourinho még visszafogja magát. A másodikon kevésbé. A harmadikra már újra önmaga lesz – és így is kell lennie. A sajtó pedig elvégzi a maga feladatát: megmagyarázza a nézőnek, hogy amit a saját szemével látott, az valójában nem úgy történt. Hogy ami tegnap büntető volt a Barcelonának, az ma nem az a Madridnak. Hogy ami tegnap piros lapot ért Lamine Yamal ellenfelének, az ma „a játék része”, és Vinícius panaszkodik túl sokat. Bárki pontosan tudja ezt, aki az elmúlt húsz évben nem behunyt szemmel létezett.
Mindezek ellenére a Madrid kötelessége továbbra is az, hogy megpróbálja. Mert csak így marad esélye arra a sorozatra, amely legalább nem tűnik rendszerszinten korruptnak: a Bajnokok Ligájára. És itt visszaérünk ugyanoda: ha a Madridot a bajnokságban leszakítják – márpedig gondoskodnak róla, hogy ez történjen -, akkor mindent a BL-re kell feltenni. Vagy megnyered, vagy bukásként értékelik az idényt. A hazai trófeák ugyanis elfedik a nemzetközi kudarcokat. Ha pedig a rendszer neked kedvez, könnyű megszerezni ezt a fájdalomcsillapítót. A riválisnak viszont szinte lehetetlen.
És akkor eljutunk a játékosokhoz. Minden szerződés alatt álló futballista a klub vagyona, tehát valamilyen módon hasznosítani kell őket. Nem szoktam automatikusan elfogadni a többségi véleményt – emiatt neveznek sokan „bértollnoknak” -, de az ellenkezőjét sem mondom csak azért, hogy szembemenjek az árral. Szerintem idén elsősorban a támadójáték mondott csődöt, még inkább, mint a védelem. Ez nem kizárólag a csatárok hibája: az egész támadási rendszer akadozott a védelemtől a támadósorig. Nem bűnbakokat kell keresni, hanem megoldásokat.
Felmerült a kérdés: Viníciust kell eladni, Mbappét, mindkettőt vagy egyiket sem? Én világosan fogalmazok: ha a Madrid jelentős gazdasági veszteség nélkül meg tudna válni Mbappétól, meg kellene tennie. A hozzáállása – a számai ellenére – nem volt megfelelő sem a pályán, sem azon kívül. Ehhez jön még, hogy vele egyszerűen nem működött gördülékenyen a támadójáték sem két-, sem háromcsatáros rendszerben. Így egyre kevesebb érv marad a maradása mellett. A fizetése felszabadítása rengeteg lehetőséget nyitna meg.
Vinícius helyzete más. Kevesebbet adott támadásban, mint korábban, de több okból is inkább megtartanám. Először is: már bizonyította Madridban, mire képes. Gólt szerezni, gólpasszt adni és letámadni olyan intenzitással, ahogy kevesen tudnak. Más klubban mutatott teljesítmény engem nem érdekel, Madridban igen. A lecserélése miatti dühkitörést sem dramatizálnám túl: a futball régi szabálya szerint jobb az a játékos, aki dühös, amiért nem játszhat végig minden percet. Nem biztos, hogy teljesen egyetértek ezzel, de láttam már morgolódni lecseréléskor Cristianót, Ronaldót, Messit, Mijatovićot és még sok más klasszist is.
A középpályán a balhéktól függetlenül sem szabadna még egyszer ugyanazzal a négyessel nekifutni: Tchouaméni, Valverde, Güler, Bellingham. A jelenlegi helyzetben Valverde távozása középtávon akár pozitív is lehetne, még ha ezzel komoly fizikai dinamizmust veszítene is a csapat. Tchouaméni pedig néha Pogbára emlékeztet: egyik nap világklasszisnak tűnik, másik nap teljesen átlagosnak. Nagyon függ attól, hogyan játszik a csapat. Ha a Madrid magasan letámad – ami Mbappéval nehezen összeegyeztethető -, Tchouaméni megsokszorozza magát. Ha a csapat visszahúzódik, nincs meg benne az a fordulékonyság és gyorsaság, hogy minden rést lezárjon. Bellingham esetében bizonytalan vagyok: újságírói nyelven azt mondanám, piacra tenném, de csak visszautasíthatatlan ajánlat esetén adnám el. Más rendszerben továbbra is hasznos lehet, ezt már bizonyította. Ha marad, kellene mellé még egy kreatívabb profilú középpályás, inkább Güler-típusú, mint Tchouaméni-féle. Nico Paz visszahozatala alapvetésnek tűnik.
A védelemben én nem hosszabbítanék Carvajallal. Nem látszik, hogy kapitányként különösebb hatása lett volna az öltözőre. Alexander-Arnold gyenge idényt futott, de megérdemelne még egy esélyt. Militaóra és Mendyre nem lehet stabilan építeni, Rüdigerből is egyre kevesebb maradt, így sürgős erősítésekre van szükség. Huijsen ebben a környezetben épphogy átment. Carreras teljesítménye visszaesett, és a nyilatkozatai sem méltók egy Real Madrid-játékoshoz. Az ára miatt maradni fog, de valakinek helyre kellene tennie. Asencio és Fran García megfelelő kiegészítő emberek lehetnek rotációra vagy vészhelyzetekre. A védelembe sürgősen középhátvéd és jobb oldali védő kell. A végén még Coentrãót és Carvalhót fogjuk visszasírni.
Végezetül: a madridizmus akkor a legerősebb, amikor egységes. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek Florentino, Mourinho vagy a klubvezetés mögé kell beállnia. Azt jelenti, hogy nem segítjük az ellenséget, nem bagatellizáljuk a spanyol futball rendszerszintű korrupcióját, és nem fulladunk bele a játékosok körüli törzsi háborúkba. Természetesen el kell várni a megfelelő hozzáállást a futballistáktól, pályán és pályán kívül egyaránt. Én továbbra sem gondolom, hogy ez a keret annyira gyenge lenne, mint amilyennek sokan beállítják. De az is egyértelmű, hogy sok minden nem működött úgy, ahogy kellett volna. Minél előbb korrigálják ezeket, annál jobb.
És mégis ugyanoda jutunk vissza: semmit sem ér jól dolgozni, ha közben a korrupció érintetlen marad. Ez Florentino elnökségének legnagyobb hiányossága. Nem azért, mert a korrupcióért a sértett felet kellene hibáztatni, hanem azért, mert a Real Madrid erejét nem használta fel elég keményen akkor, amikor kellett volna. Hosszú idő alatt minden vezető követ el hibákat. Szerintem ez Florentino korszakának legnagyobb hibája. Remélem, ma már bánja, hogy diplomáciával próbálta rendezni a helyzetet, és hogy a sporttörténelem legkorruptabb klubjával együtt próbálta „megjavítani” az európai futballt. Ha az elkövetkező hónapokban UEFA- vagy FIFA-szankció születik, akkor talán értelmet nyer ez a hosszú várakozás. Ha nem, akkor klubként és szurkolótáborként is kudarcot vallottunk, mert rajtunk is múlt volna, hogy nagyobb nyomást gyakoroljunk.
Végül egy tanács a madridistáknak: semmi sem véletlen. A belső támadások, amelyek önkritikának álcázzák magukat, sokszor nem azok. Rengetegen madridistának mutatják magukat, miközben kizárólag a saját érdekeik mozgatják őket. Amikor jól mennek a dolgok, hallgatnak. Amikor rosszul, előbújnak az árnyékból, hogy tovább növeljék a káoszt, a feszültséget és megrázzák a fát, hátha az ölükbe hullik valami. Az önkritikáról nem szabad lemondani – de ne vegyük kézpénznek azok populista szólamait, akik valójában csak saját magukat szolgálják.
Hala Madrid.”
@Ice_Landic
Orvosi jelentés: Ferland Mendy
A klub hivatalos tájékoztatása a játékos sikeres műtétjét követően.
A Real Madrid játékosát, Ferland Mendyt ma a klub orvosi stábjának felügyelete mellett sikeresen megoperálták a jobb lábának egyenes combizmát érintő sérülése miatt.
Mendy a következő napokban kezdi meg rehabilitációs munkáját.
Mourinho nem a megoldás
Bevallom, megkönnyebbültem, amikor Hernández Hernández lefújta a mérkőzést. Nem lett belőle kiütés. A Barcelona most az egyszer visszavett a tempóból, félgőzzel is legyőzte a Real Madridot. Ezzel gyakorlatilag véget ért a szezon, és véget ért annak illúziója is, hogy még láthatunk egy reménysugarat, egy jelet. Helyette tudomásul kellett vennem, hogy a Real Madrid 2026-os rémálomidénye teljes egészében beteljesedett. Ez már a második év ugyanazzal a kerettel, amely papíron Európa futballját is uralhatta volna, a pályán viszont sokszor még a bajnoki mezőny alsó harmadához tartozó ellenfelek ellen is csak vonszolta magát.
Ahogyan a szeretet valódi ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny, úgy ez a csapat is makacsul abba az irányba taszítja a szurkolóit, ahol már nem düh van, hanem fásultság, eltávolodás és lemondás. Ez a legveszélyesebb állapot egy klub életében, különösen akkor, ha a vezetőség hallgat, miközben médiavihar közelít a keret, a stadion, az alapszabály, a vezetők és az elnök felé. Ez a csend most nem erőt sugároz, és nem is nyugtat meg senkit. Inkább bizonytalanságot jelez. Nem látszik mögötte terv, ezért aggasztó. Ha pedig a teljes stratégia kimerül abban, hogy visszahoznak egy pályája alkonyán járó Mourinhót, akiben talán még mindig ott a tűz, de már nem ugyanazzal az erővel, mint korábban, akkor a helyzet valóban lesújtó. Hónapok óta az érdektelenség felé sodródunk. Ha a futball lelkiállapot, akkor elképzelhető, hogy még mindig nem értük el a mélypontot, mert a hangulat már most is történelmi mélységben van.
Érdemes az elején kezdeni, bár sokan sok helyütt, eltérő nézőpontból ugyan, de a lényeget tekintve, összefoglalták korábban.
Ancelotti már a 2024-es aranynyár után sem tudott megoldani olyan problémákat, amelyek a mostaniakhoz képest jóval egyszerűbbnek tűntek. Nem találta meg Rodrygo helyét a jobb oldalon. Nem tudta visszaadni Vinícius állandóságát, akit Ceferin döntése teljesen kizökkentett. Nem sikerült elérnie azt sem, hogy Mbappé valóban a csapat szerves részének hasson. Güler túl fiatalnak bizonyult ahhoz, hogy átvegye az irányítást, Modrić pedig már túl idősnek tűnt ehhez a szerephez. A sérülések is sújtották a keretet. Már akkor megjelentek az apátia, a kihagyások, a koncentrációvesztés első jelei. Ez még nem volt összevethető az idei állapottal, de a figyelmeztető jelek ott voltak. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mélyen védekezve várjuk az ellenfeleket, és ez néhány meccsen valahogy működött is. A komolyabb ellenfelek ellen azonban vagy kikaptunk, vagy döntetlent játszottunk. A Barcelona három egymás elleni mérkőzésen is megalázott minket, az Atlético pedig szintén közel járt ehhez. Nevettünk a Julián dupla érintése miatti reklamálásokon, de a bajnokságban csak két szegényes döntetlenre voltunk képesek egy nálunk jobban futballozó Atlético ellen. A negyeddöntőben pedig az Arsenal pusztán intenzitással, különösebb varázslat nélkül gázolt át rajtunk.
Ezután a klub Alonsóra tette fel a jövőt, de csak félig. A klub belekényszerítette a klubvilágbajnokságba, amely eredményben rosszul sikerült, bár játékban hozott néhány biztató elemet. A bajnokságot győzelmekkel kezdtük, új megoldásokat próbálgatva, ahogy ez edzőváltás után lenni szokott. A csapaton ugyanakkor látszott a hiányos felkészülés, amelyet Tebas versenynaptára kényszerített a klubra. Túlságosan magabiztosan mentünk a Metropolitanóba, és egy 5–2-es vereséggel távoztunk, amely még az Atléticót is meglepte. Később újra jöttek a győzelmek a bajnokságban és Európában, majd a Bernabéuban is jó meccset játszottunk a Barcelona ellen. Lezárhattuk volna, ehelyett saját magunknak tettük bonyolulttá. Novemberhez közeledve mégis vezettük a bajnokságot, öt ponttal a legnagyobb rivális előtt.
A szezon fordulópontja a 72. percben jött el. Viníciust lecserélték, ő pedig dühösen vonult le: „mindig én…” A következő napokban állítólag elhangzott tőle, hogy ha Alonso marad, ő nem hosszabbít. Ettől kezdve minden megváltozott. Nem egyszerű sértettségről volt szó egy csere miatt. Az öltöző egy része elkezdett Alonso ellen fordulni: a videóelemzései, a pontos utasításai, a pályán elvárt milliméteres helyezkedés, a magas letámadás követelménye mind ellenállást szült. A klub nem avatkozott közbe. Alonso nem kapott egyértelmű támogatást, Vinícius nem kapott büntetést. Itt kezdett kialakulni a mai helyzet. Alonso egyre távolabb került a kerettől, és fokozatosan elveszítette az irányítást. Megjelentek a játékosok önigazgatásának jelei. Három egymást követő bajnoki döntetlen jött: Rayo, Elche, Girona. A januári Szuperkupa tette fel a pontot az i-re: újabb vereség a Barcelona ellen, a tehetetlenség felejthetetlen képével.
Egy Florentino-hívás Viníciusnak talán elég lett volna ahhoz, hogy csillapítsa a feszültséget, bár a brazil makacsságát ismerve ez sem biztos. Alonso részéről sem érthető teljesen, miért nem hagyta ki a következő meccsen, hogy világossá tegye: az ilyen jeleneteknek ára van. Az edzőnek is volt felelőssége. Egy ilyen pozícióban a nehéz döntésekhez bátorság kell. Látnia kellett volna, hogy a helyzet kényes, és hogy egy fontos szerződéshosszabbítás közepén a klub vagyoni érdekei is veszélybe kerülhetnek. Vagy valakinek el kellett volna ezt magyaráznia neki. A klub rosszul kezelte. Alonso is rosszul kezelte. A fegyelmezetlenségre tekintéllyel kell válaszolni, nem félmegoldásokkal. Bernabéu szavaival élve, aki menni akar, annak ott az ajtó.
A teljes háttértörténetet soha nem fogjuk megismerni. Vinícius a hosszabbítása köré építette a saját belső világát, és Alonsót akadálynak látta. Az edző munkára kényszerítette Mbappé érdekében. Nyilvánosan soha nem panaszkodott, sőt azt is mondta, szeretné, ha a francia lenne a gólkirály. De a belső feszültség ettől még ott volt. Ebben az időszakban Valverde, és talán Bellingham is, Vinícius oldalára állt Alonsóval szemben. A franciák a másik táborba kerültek. Az öltöző kettészakadt.
Mourinho nem a megoldás. Még mindig van benne üzemanyag, de talán már nem 98-as oktánszámú, hanem 95-ös ólommentes, vagy akár dízel. Amint letesz az elnök elé egy listát hat kezdőjátékosról, akiket el akar küldeni, tudjuk, mi lesz a válasz. Megteszi majd, amit tud, aztán 2027 januárjában, vagy talán még előbb, menesztik. Mert Mourinho nem fog hallgatni, ha egy elkényeztetett játékos tiszteletlen vele. Képes lenne kiállni egy sajtótájékoztatóra egy olyan jegyzettel, amelyet senki sem szeretne látni: ki hízott meg, ki nem pihen eleget, ki nem bírja az edzésritmust. Vagy ő maga ad majd pofont valakinek, az antimadridizmus legnagyobb örömére, amely már most hiénavigyorral várja a következő jelenetet. Az is lehet, hogy valamelyik játékos csak túl későn érti meg: Mourinho komolyan gondolja, hogy aki öltözői ügyeket szivárogtat, az számára halott ember. Nem lesznek vakondokok. Vagy nem kerülnek elő, hogy elmeséljék.
Valverde és Tchouaméni pofonjai azt jelzik, hogy ez a háború nem ért véget, inkább most kezdődik. Ez nem apró összezördülés, nem vita egy nyitva hagyott sampon miatt. Ez egy széthullott, nehezen kezelhető, gyerekes egókkal teli, alig professzionális öltöző tünete. Szomorú és méltatlan lezárása Arbeloa időszakának. Sokak számára odabent a Real Madrid már csak logó, és az a hely, ahonnan a fizetés érkezik. Nincs valódi érzés, nincs szenvedély, a büszkeség pedig többnyire egyéni. A csoport szétesett, mindenki külön úton jár. Elég az arcokra nézni: Carreraséra a kispadon az utóbbi két meccsen, vagy Mbappééra, amikor a balhé napján autójával elhagyta az edzőközpontot. Rég nem látni olyan tekinteteket, amelyek az utolsó perc utolsó labdájáért folytatott küzdelemről beszélnének. Inkább milliomos hivatalnokokat látni, akik „elvégzik a munkájukat”. Én pedig szurkolóként, sokéves madridista múlttal, már pusztán ezekből az arcokból is levonom a magam következtetéseit. Igen, vannak játékosok, akiket már az arckifejezésük alapján eladnék. Bernabéu mindig többre tartotta a karaktert és a becsületet a puszta technikai tudásnál. Szerinte a nyomás alatti arc mutatja meg, van-e valakiben elég tartás a fehér mezhez. Láttuk ezeket az arcokat?
A galaktikus korszak nagy robajjal omlott össze. A ’Zidanes y Pavones’ modell középszerű eredményekbe fulladt. Ennek a mostani időszaknak is adnak majd nevet, mert úgy tűnik, a végső szakaszába lépett. Ez annak a stratégiának a kudarca, amely félkész, kamaszkorú futballprojektekbe fektetett. Ilyen játékosokat igazoltunk, ilyen keretünk lett. Fiatal tehetségekből építettünk csapatot, de magukra hagytuk őket valódi példaképek nélkül. Kire nézzen fel most Güler? Kire Mastantuono vagy Endrick? Mbappéra? Ő lenne a minta? Ez esetben nincs miről beszélni. Ez egy vezérek nélküli csapat, amely az első komoly válságban két klubhoz kötődő edző pályáját égette meg. Amit Alonsóval és Arbelóval tettek, arra nehéz felmentést találni.
Most, hogy a szezon romokban hever, leginkább elszámoltatni lenne kedvem. Kétségbeejtő látni, ahogy a madridizmus Valverde, Tchouaméni, Mbappé és Vinícius lövészárkaiba rendeződik. Valverde és Tchouaméni között a gyűlölet továbbra is ott lappang. Nem viselik el egymást. Felnőtt emberek nem esnek egymásnak semmiségek miatt. Azért esnek egymásnak, mert ártani akarnak a másiknak, mert megvetik, és nem bírják elviselni. Ez nem javítható. Mbappé 2–0-s állásnál otthonról, a tévét fotózva tett ki egy „Hala Madrid” videót. Sérülten el tudott menni néhány romantikus napra a párjával, de nem tudott a társaival Barcelonába repülni, hogy együtt viseljék el a keserűséget. Én nem akarok ilyen futballistát a Real Madridban.
Mbappénak érkeznie kellett, mert az elnök szavát adta neki. De amióta láttam Luis Enrique videóját, amelyben elkötelezettséget kér rajta számon, és a közösség vezetőjének etikájáról beszél neki, rosszul érzem magam. Mbappé Florentino egyik legsúlyosabb hibájává vált a Barcelona nyílt támogatása mellett azon a közgyűlésen, amely közben a bíró a sporttörténelem legsúlyosabb korrupciós ügyét vizsgálta. Túl sok és túl súlyos hiba gyűlt össze nagyon rövid idő alatt. A madridizmus repedezik. Még egy nagy hiba, és évekre kiterülünk.
Közben persze a Real Madridé a világ legjobb stadionja, egyszer talán megoldják a zajszennyezés, a parkolás és a sky bar problémáját is. Vannak terveink Valdebebas technológiai parkjának végtelen bevételtermelésére. Az UEFA-val szemben erős pozícióban vagyunk. De nyílt háborúban állunk a spanyol futball korrupt rendszerével, amely felmérhetetlen károkat okoz. A COPE műsorában szemérmetlenül hasonlították össze a Barcelona és a Real Madrid elmúlt húsz évének bajnoki címeit, miközben figyelmen kívül hagyták a sporttörténelem legsúlyosabb korrupciós ügyét. Siro Lópezt pedig végül elhallgattatták, amikor felvetette, hogy vajon Negreirának nem lehetett-e köze ahhoz, hogy a bajnoki arány 25/10-ről 36/29-re változott, éppen a játékvezetői alelnöknek folyósított kifizetések időszakában.
Bizonyára nem leszek népszerű, de a magam részéről azt látom, hogy a madridisták egy része szerint nincs értelme újra és újra elővenni azokat a jeleneteket, amikor a Real Madrid ellenfélnek járó büntetők elmaradnak — például azt, hogy tegnap ismét vér folyt a rivális tizenhatosán belül, mégsem született ítélet. Szerintem erről igenis beszélni kell. Ahogyan beszélni kell a csapat gyenge játékáról, az öltöző problémáiról és a klubon belüli hibákról is. A kettő nem zárja ki egymást. Most azonban inkább egy másik kérdés foglalkoztat: kinek az érdeke az, hogy a madridizmus hallgasson ezekről az esetekről? Kik azok, akik azt szeretnék, hogy természetesnek vegyük, hogy Bellingham felszakadt szájjal, ájultan terül el és büntető nélkül marad? És főleg: kik építenek eleve arra, hogy a madridisták majd ismét az „úriemberségre” hivatkozva csendben maradnak? Mert egy ponton túl a hallgatás már nem elegancia, hanem kiszámítható engedelmesség.
Ellenségek veszik körül a klubot, miközben a játékosok továbbra is azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ, és megengedhetik maguknak, hogy külvárosi verekedésekkel és félgőzös teljesítményekkel bemocskolják a klub nevét. Egész évben a csapat sportszakmai problémái terelték el a figyelmet a korrupcióról és az UEFA-szankcióról. És most még ez is.
Naponta beszélnek jövőről, modernitásról, az Apple szemüvegeire épített immerzív meccsélményről, miközben az elnök továbbra is személyesen választ és küld el edzőket, ahogyan Don Santiago tette ötven éve. Nincs formális sportigazgatóságunk, és nincsenek olyan orvosi, rehabilitációs struktúráink sem, amelyek egy teljes szezonon át egészségesen tartanák a keretet. Ilyen körülmények között nem lehet Európa legnagyobbjaival versenyezni.
Biztos vagyok benne, hogy Florentinót mindez aggasztja. De eljött az idő a forgatókönyv átírására. Újra kell kezdeni. Nem azonnali címkényszerrel, hanem valódi újjáépítéssel. Professzionálisabbá kell tenni a klubot. Professzionálisabbá kell tenni a játékosokat is, különösen a fiatalok képzését, hogy megértsék, hová érkeztek és mit képviselnek. Sportszakmai értelemben romokban a klub. Ezért irányított bontásra van szükség abból, ami megmaradt. És új alapokra. Mourinho ebben segíthet, mert futballból élő, világos gondolkodású ember. De önmagában Mourinho nem a megoldás. Amikor távozott, majdnem ugyanazt mondta, amit évekkel később Zidane. Azóta sem változott semmi.
Pirri: Így éltem meg a Hatodikat
A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2019. május 11-én.
Furcsa, mert sokkal élénkebben emlékszem az Inter elleni elődöntőre, mint magára a Partizan elleni döntőre. A fináléról leginkább az maradt meg bennem, hogy a Partizan a második félidő elején Vasović góljával megszerezte a vezetést, mi pedig öt perc alatt fordítottunk két hatalmas góllal: előbb Amancio, majd Serena talált be, és ezzel megnyertük a mérkőzést.
Sokkal frissebben él bennem az Inter elleni elődöntő emléke. Ők voltak a sorozat nagy esélyesei, olyan világhírű játékosokkal, mint Facchetti, Luis Suárez, Corso, Mazzola vagy Peiró, és persze ott volt az edzőjük, Helenio Herrera is. A Partizan játékosait nem ismertük igazán, de tudtuk, hogy rendkívül nehéz ellenfelek, hiszen az elődöntőben George Best és Bobby Charlton Manchester Unitedjét búcsúztatták.
Minden párharc nehéz volt, de az Inter elleni elődöntő volt a legfontosabb. Két fantasztikus mérkőzést játszottunk. Az első meccsen, a Santiago Bernabéuban 1–0-ra nyertünk az én gólommal, egy kipattanó után. A kapusunk, Antonio Betancort megsérült, és mivel akkoriban még nem lehetett cserélni, a második félidő nagy részét izomhúzódással, gyakorlatilag sántítva játszotta végig.
A visszavágón Milánóban 1–1-et játszottunk. Amancio szerzett vezetést, majd Facchetti egyenlített. Nagyon nehéz mérkőzés volt, amelyen remekül futballoztunk, és a végéig kitartottunk Araquistainnal a kapuban. Emlékszem, Miguel Muñoz edző mindkét meccsen azt kérte tőlem, hogy fogjam Luis Suárezt. Folyton azt mondta: „Mindig legyen mellette, meg kell akadályozni, hogy ő szervezze az Inter játékát.”
Kemény időszak volt ez számunkra, a keret fiatal játékosai számára. Állandóan Di Stéfano korszakához hasonlítottak minket, ami lehetetlennek tűnt. A fiatalok közé tartoztam én is, Grosso, Velázquez vagy De Felipe. Szerencsére még velünk voltak olyan legendák, mint Puskás, Santamaría, Pachín vagy maga Gento, akik rengeteget segítettek nekünk tanácsaikkal és a viselkedésükkel. Az idősebb játékosok kulcsszerepet játszottak a fejlődésünkben. Gento és Pachín pályára lépett a döntőben is, Puskás és Santamaría viszont nem. Korábbi fordulókban azonban igen. Puskás például az első körben négy gólt szerzett a Feyenoord ellen.
Emlékszem a barajasi repülőtéren kapott fogadtatásra is. Az Avenida de América végig tele volt emberekkel egészen a Santiago Bernabéuig, mindenütt Real Madrid-zászlókat lehetett látni. Mi akkor még nem a Cibelesre mentünk ünnepelni, hanem a Bernabéuba, amely szintén zsúfolásig megtelt. Hihetetlen hangulat volt. Felejthetetlen.
Nagyon fiatalok voltunk, és akkoriban teljesen természetesnek tűnt számunkra, hogy megnyertük a hatodik BEK-et, hiszen korábban a klub már ötöt nyert. Az idő múlásával értettük meg igazán, milyen jelentősége volt annak a Hatodiknak. Meghatározó volt a pályafutásomban, és a legfontosabb trófea, amelyet valaha nyertem – pedig tíz bajnoki címem és négy kupagyőzelmem is van. Játékosként még hosszú éveket töltöttem a Real Madridnál, később orvosként is sokáig dolgoztam a klubnál, de a Hetedikre még így is 32 évet kellett várni, amit már sportigazgatóként éltem meg.
Az FC Barcelona elleni keret
Álvaro Arbeloa az alábbi játékosokat nevezte a soron következő mérkőzésre.
A keret
Kapusok: Courtouis, Lunin és Sergio Mestre.
Védők: Alaba, Trent, Asencio, Á. Carreras, Fran García, Rüdiger, Huijsen és David Jiménez.
Középpályások: Bellingham, Camavinga, Tchouaméni, Thiago, Cestero és Palacios.
Támadók: Vini Jr., Gonzalo, Brahim és Mastantuono.
Kimaradt: Fede Valverde, Arda Güler, Ferland Mendy, Éder Militão és Rodrygo sérülés, míg Kylian Mbappé, Dani Carvajal és Dani Ceballos technikai döntés miatt.
FC Barcelona – Real Madrid
Helyszín: Barcelona (Camp Nou)
Spanyol bajnokság 35. forduló
Időpont: 2026. 05. 10. (vasárnap), 21:00
TV: Spíler2
Álvaro Arbeloa: Ha valaki úgy gondolja, hogy az edzőnek kellett volna megállítania mindezt, vállalom
A spanyol tréner a Real Madrid Sportvárosának sajtótermében nyilatkozott a bajnokság 35. fordulója előtti napon.
A mérkézősről
Remélem, nagyszerű mérkőzés lesz egy nagyszerű ellenfél ellen, amely hazai pályán nagyon magas szintet mutat a bajnokságban. Sorra nyeri a mérkőzéseit, és nagyon jó futballt játszik. Nagyon várjuk már, hogy pályára lépjünk ezen a meccsen, amely valószínűleg a világ legnagyobb figyelmet kiváltó mérkőzése, és azzal az ambícióval készülünk, hogy jól végezzük a dolgunkat, illetve megnyerjük a találkozót.
Az elmúlt napok eseményei
Két dolgot kell mondanom nektek. Először is nagyon büszke vagyok arra a határozottságra, gyorsaságra és átláthatóságra, amellyel a klub fellépett. Másodszor pedig arra, hogy a játékosok kifejezték megbánásukat, elismerték a hibájukat, vállalták a tetteik következményeit, és bocsánatot kértek a szurkolóktól, a klubtól és az öltözőtől. Nekem ez elég. Amit én nem fogok megtenni, az az, hogy nyilvános keresztre feszítem a játékosaimat, mert egyikük sem érdemli meg. Sem Fede Valverde, sem Aurélien Tchouaméni.
Mindazért, amit hosszú éveken át tettek ezért a klubért – és ezt én szurkolóként is átéltem –, ezért a négy hónapért, azért, amit nap mint nap bizonyítottak nekem. Az elkötelezettségükért, az erőfeszítésükért, a mez iránti szeretetükért… ezt én nem fogom elfelejteni.
Mindig ugyanazt a példát hozom fel, és sokat beszélek erről a fiával, Robertóval is, hogy tudja: szeretettel és tisztelettel beszélek az apjáról. Számomra van egy játékos, aki tökéletesen megtestesíti, mit jelent a Real Madrid futballistájának lenni: ő Juanito. Azt hiszem, a madridisták mindmáig rendkívül büszkék rá. Ő az egyetlen játékos, akinek minden mérkőzésen énekeljük a nevét, mert pontosan értette, mi a Real Madrid lényege. Nemcsak kivételes tehetség volt, hanem minden alkalommal megvédte ezt a címert, és minden mérkőzésen a lelkét is otthagyta a pályán. Hogyne hibázhatnék én is? Soha nem helyezném magam az ő szintjére, de éppen azért szeretjük ennyire, mert közülünk valónak érezzük – és mert ő is hibázott, ahogyan bármely ember hibázhat.
Úgy gondolom, Fede Valverde és Aurélien Tchouameni nagyon jól képviselik azt, amit a Real Madrid jelent. Megérdemlik, hogy lezárjuk ezt az ügyet, és adjunk nekik egy új lehetőséget arra, hogy tovább harcoljanak ezért a klubért. Két olyan játékosról beszélünk, akik Bajnokok Ligáját nyertek a Real Madriddal – ezt nem minden játékos mondhatja el magáról, aki megfordult itt –, és én nagyon büszke vagyok rájuk.
Azt sem fogom megengedni, hogy mindezt arra használják fel, hogy megkérdőjelezzék a játékosaim profizmusát, mert nagyon sok hazugság hangzik el. Hazugság, hogy a játékosaim ne lennének profik. Hazugság, hogy valaha is tiszteletlenek lettek volna velem. És teljesen hamis az az állítás is, hogy valaki azért nem játszik, mert problémája van velem, vagy mert az élete nem felel meg annak, amilyennek egy Real Madrid-játékos életének lennie kellene. Ezt nem fogom megengedni, mert mindez teljesen hamis.
Elsősorban én vagyok felelős azért, hogy a szezon sporteredmények szempontjából nem felel meg annak, amit a szurkolóink elvárnak. De négy hónapja vagyok itt, és nagyon büszke vagyok a játékosaimra. Mindenekelőtt pedig nagyon hálás vagyok azért, ahogyan fogadtak egy olyan helyzetben, amely egyáltalán nem volt könnyű, tekintettel arra, honnan jöttünk, és arra, hogy ennél a klubnál óriásiak az elvárások. Világos, hogy a frusztráció és a düh néha olyan helyzetekhez vezethet, amelyeket nem szeretnénk látni. De ezt a frusztrációt és dühöt arra kell használnunk, hogy holnap nagy mérkőzést játsszunk. Ezt kell tennünk, erre kell koncentrálnunk, és erre kell fordítanunk minden energiánkat.
Felelősnek érzed magad a kialakult helyzetért?
Teljesen rendben van így. Én vagyok felelős mindenért, ami a Real Madridnál történik, és ha bűnöst kerestek, itt vagyok.
Láttál már hasonló helyzetet játékosként?
Volt egy csapattársam, aki golfütőt fogott, és ráütött vele egy másikra. Számomra azonban a legsúlyosabb és a legfájóbb dolog – és ezt el is mondtam a játékosaimnak –, hogy ami a Real Madrid öltözőjében történik, annak a Real Madrid öltözőjében kellene maradnia. Ez fáj a legjobban. Olyan helyzetekről van szó, amelyek nem képviselik a Real Madridot, mert ilyen nem történhetne meg csapattársak között. Ezek azonban mindig és mindenhol előfordultak, és ezzel egyáltalán nem akarom igazolni őket. De még ennél súlyosabb helyzeteket is átéltem.
Ami tegnap történt, az is egy incidens volt, amelynek szerencsétlen módon Fede felszakadt szemöldöke lett a következménye. De ez inkább egy balszerencsés végkimenetel volt, mint annak közvetlen következménye, ami valójában történt. Ezt az ügyet le kell zárnunk, és a klub tegnap helyesen tette, hogy lezárta. A játékosok vállalták a következményeket, bocsánatot kértek, és készen állnak arra, hogy ismét megvédjék a Real Madrid mezét. Fede esetében ehhez még néhány napot várni kell.
Túl nagy hatalmuk van a Real Madrid játékosainak?
Ugyanazt mondom, mint két perce. Ha egy Real Madrid-játékos nem játszik, az kizárólag szakmai döntés miatt van. Lehet, hogy más csapatokban huszonkét játékos is játszhat, én csak tizenegyet küldhetek pályára. És amikor kiválasztok tizenegyet, az nem azért van, mert elégedetlen lennék azokkal, akik nem játszanak, hanem azért, mert úgy érzem, ők érdemlik meg, vagy ők a legmegfelelőbbek arra a mérkőzésre. Nagyon sok hazugság hangzott el arról, hogy bizonyos játékosok azért nem játszanak, mert problémájuk van velem, mert nem vagyok elégedett a profizmusukkal vagy más hasonló történetek miatt. Ezek nem egyszerűen nem igazak, hanem teljes mértékben hazugságok.
Az érdekel, mit gondolnak a szurkolóink. Nyugodtak lehetnek ezzel az öltözővel és ezekkel a játékosokkal kapcsolatban. Az egyetlen dolog, amit joggal követelhetnek tőlünk, hogy a Real Madrid újra nyerjen. Tudjuk, hogy ennél a klubnál nem könnyű két évet trófea nélkül tölteni. A történelem során már voltak hasonló, nehéz időszakok, még ha a fiatalabbak erre talán nem is emlékeznek. Volt harminc év Bajnokcsapatok Európa-kupája nélkül, és tizenkét év telt el a Kilencedik és a Tizedik között. Én akkor érkeztem ide, amikor a klub öt éve nem jutott túl a nyolcaddöntőn, és még egy évig ezután sem sikerült. De ezt együtt kell kezelnünk, szurkolóknak és klubnak.
Nincs senki felkészültebb az elnökünknél arra, hogy megfordítsa ezt a helyzetet. Tökéletesen emlékszem, milyen állapotban volt a klub az érkezése előtt, és arra is, mit ért el azóta. Valószínűleg ő a klub történetének legtöbb trófeát nyerő elnöke, és visszajuttatta a Real Madridot oda, ahová tartozik. Nekünk pedig azért kell harcolnunk, hogy ismét oda kerüljön.
Hogy nem sikerült megállítani a helyzetet?
Az irodám nem a Real Madrid öltözőjén belül van. Bárcsak ott lenne, akkor felelős lehetnék mindenért, ami ott történik, és mindent teljesen kontrollálhatnék. Ha valaki úgy gondolja, hogy az edzőnek kellett volna megállítania mindezt, vállalom. Ez egy kellemetlen helyzet, és a játékosok tudják, hogy hibáztak. Példaként kell szolgálnia mindannyiunk számára. Le kell zárnunk, tanulnunk kell belőle, és tovább kell mennünk a Real Madrid útján, nem megfeledkezve arról, hogy holnap Barcelona–Real Madrid mérkőzés lesz.
Bahamonde: A klub dolgozói reagáltak arra a veszélyre, hogy a politika ráteszi a kezét az egyesületre (II. rész)
Az interjú első részében Ángel Bahamonde a Real Madrid köré épült történelmi és politikai mítoszokat bontotta le: Franco és Bernabéu kapcsolatát, a katalán nacionalizmus szerepét, valamint azt, miként vált a Real Madrid a spanyol állam szimbólumává a Barça-identitás szemében. A beszélgetés második részében azonban az eszmék és narratívák világa helyett maga a történelem lép előtérbe. Polgárháború, önkisajátítás, kifosztott stadionok, széteső intézmények és a modern Real Madrid–Barcelona konfliktus eredete: Bahamonde szerint sok olyan legenda, amely ma is meghatározza a két klub viszonyát, valójában ebben a korszakban született.
Kitör a polgárháború, és megtörténik az, amit Ön nagyon találóan “önkisajátításnak” nevez. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy a Köztársaság kisajátítja a klubot, hanem arról, hogy a klub bizonyos értelemben saját magát “foglalja le”, megelőzve ezzel a későbbi eseményeket.
Igen. A folyamatot olyan emberek hajtják végre, akik a klubon belül vannak, és egyben a Népfronthoz1 is kötődnek. A Madridban mindenféle ember jelen volt: jobboldaliak, baloldaliak, centristák. És végül a klubhoz tartozó baloldaliak hajtják végre ezt a lépést. A könyvemben különböző tanúvallomások alapján társadalmi térképet készítettem Chamartínról. A tribünön – nagyjából úgy, mint ma – inkább konzervatív, jobboldali közönség ült. A kapuk mögött alsóbb középosztálybeli és népi rétegek. Az oldallelátón középosztálybeliek. És ott volt az úgynevezett “szabók lelátója” is: azoknak a munkásoknak a helye, akiknek nem volt pénzük jegyre. Ez egy kis domb volt a mai Paseo de la Habana környékén, a régi Chamartín mellett. Onnan, kívülről nézték a meccseket. Nem tíz-húsz ember gyűlt ott össze, hanem tömegek: kiabáltak, énekeltek, ugyanúgy részei voltak a mérkőzésnek, mint akik bent ültek a stadionban. A háború előtt tehát a klub valóban minden társadalmi réteget és politikai nézetet magába foglalt.
Ilyenkor persze sokan rögtön José Antonio Primo de Rivera tagságát hozzák fel.
Őszintén szólva már elegem van ebből az érvből. Persze, hogy klubtag volt, és gyakran járt a Madrid edzőtermébe. De ebből következik, hogy a Madrid fasiszta klub volt? Ez abszurd. A futball alapvetően osztályokon és ideológiákon átívelő jelenség. Az emberek a stadionon kívül azt gondolnak a világról, amit akarnak. A stadion társadalmilag és politikailag is sokszínű tér volt. És végül a klubhoz tartozó baloldaliak voltak azok, akik előmozdították az önkisajátítást.
És pontosan hogyan zajlott ez az önkisajátítás? Olyasmiket olvastunk, hogy Hernández Coronado – aki inkább konzervatív figura volt – a milicisták látogatása után megijedt, és óvatosságból inkább átadta a klubot.
Én ezt valamivel árnyaltabban látom. De valóban Hernández Coronado kezdeményezte a folyamatot, látva, mi történik Madridban. Az állam gyakorlatilag összeomlik. A hatalom az utcára kerül, és a milíciák – különösen a kommunista milíciák – a Chamartínt akarják. A logika egyszerű volt: “Chamartín a Real Madrid tulajdona. Ha meg akarjuk szerezni a Chamartínt, meg kell szereznünk a Madridot.” Erre válaszul születik meg az önkisajátítás gondolata.
Hernández Coronado volt ennek az önkisajátításnak a fő ideológusa?
Én inkább úgy fogalmaznék: ő volt a legfontosabb kezdeményező. A logika valahogy így szólt: “Népfrontos madridista tagok, a ti embereitek – vagyis a milíciák – meg akarják szerezni a stadiont. Előzzük meg őket, hogy legalább valamennyi kontroll a kezünkben maradjon.” Ha megnézitek az önkisajátítási jegyzőkönyvet, feltűnik, hogy nem különösebben ismert vagy nagynevű figurák írják alá. A lényeg az volt: saját magunk “foglaljuk le” a klubot, mielőtt mások teszik meg kaotikus módon, mert akkor tényleg mindennek vége, és a klub megszűnik létezni. Ráadásul 1936 júliusában még senki sem gondolta komolyan, hogy a háború eléri Madridot. Ezt fontos hangsúlyozni. Egy akkori madridi ember számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy a harcok egyszer a Manzanares partján zajlanak majd. Erre senki nem számított.
A Madrid – vagy inkább ami megmaradt belőle, hiszen a felkelés sok játékost külföldön ért – megpróbált részt venni a katalán bajnokságban. És amikor már minden készen állt, amikor a Katalán Szövetség is jóváhagyta, hogy tovább futballozhassanak, a Barça végül nemet mondott.
Ebben szerintem nincs kétség. De azt is látni kell, hogy a Barcelona részben magát a Katalán Szövetséget is ellenőrizte. Vagyis igen, végső soron a Barçáról beszélünk. De ne szaladjunk ennyire előre. A kisajátítási jegyzőkönyvben szerepel Vallejo2 neve. Szerintetek őt a Real Madrid elnökének kellene tekintenünk?
A lánya, Isabel szerint – akivel volt alkalmunk beszélni – igen.
Jogilag ez rendkívül zavaros kérdés. Őszintén szólva magam sem látom teljesen tisztán. Elméletileg kollektív kisajátításról beszélünk, tehát egyfajta “fej nélküli” struktúráról. De nyilván szükség volt valakire, aki formálisan képviseli az egészet.
De nem szerepel a jegyzőkönyvben, hogy “Vallejót elnökké nevezzük ki”?
Erősen kétlem. Újra kellene néznem a dokumentumot. (Megjegyzés: mi is újra ellenőriztük, és valóban, ahogy Bahamonde jelezte, a jegyzőkönyv nem nevezi ki külön elnökké José Vallejo katonatisztet.)
Ortega ezredest ugyanakkor már elnökként emlegetik a korabeli újságok, Vallejo után.
Igen, de az már más helyzet. És nem arról van szó, hogy a Madrid el akarná titkolni, hogy volt kommunista elnöke. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy abban a pillanatban a klub intézményként gyakorlatilag megszűnt létezni. Nem maradt semmi. Egyetlen dolog maradt: a Chamartín. És a stadion jogilag továbbra is a Real Madrid tulajdona volt. Ez teljesen egyértelmű. Az önkisajátítás éppen ezt a tulajdonjogot erősítette meg. A köztársasági zónában egyébként ezt sok helyen alkalmazták: ha egy vállalatot a saját dolgozói “foglaltak le”, ahhoz kívülről sokkal nehezebb volt hozzányúlni. Nézzétek meg például a CNT–UGT villamosvállalatokat. A logika ugyanaz: ha nem akarod, hogy valaki csak úgy elvegye az egészet, akkor intézményesített, “rendezett” kisajátítást hajtasz végre. Ez már inkább személyes benyomás, de szerintem a Kommunista Párt akarta megszerezni a Chamartínt. Bár lehet, hogy végül kiderülne: inkább a PSOE3 állt mögötte. Nem tudom biztosan. Azért hajlok a kommunisták felé, mert a Madrid vezetésében vagy az önkisajátítás körül valójában nem nagyon látok kommunistákat. Szocialistákat és republikánusokat viszont igen. Főként republikánusokat. Olyan polgári republikánus pártok embereit, mint az Unión Republicana4 vagy az Izquierda Republicana5. A Népfront ezekből a pártokból, a PSOE-ből és a Kommunista Pártból állt, az UGT támogatásával, illetve a CNT alkalmi külső támogatásával. Az anarchisták ugyanis definíció szerint nem politikai pártként, hanem forradalmi mozgalomként tekintettek magukra.
Vallejo lánya azt mondta nekünk, hogy az apját inkább humanistának tartotta, mint kommunistának.
És könnyen lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy Vallejo egyszerűen republikánus volt. Szerintem azok többsége, akik a Real Madridot – és egyébként a Barcelonát is – “kisajátították”, elsősorban republikánus volt, nem kommunista. Ne felejtsük el: léteztek jobboldali republikánusok is. Az Unión Republicana például kifejezetten konzervatív centrumpárt volt, mégis a Népfront része. Martínez Barrio pártja. Én úgy látom, hogy ezek az emberek elsősorban a nagyobb káoszt akarták megelőzni. Megakadályozni, hogy a munkásmozgalom – legyen szó szocialistákról vagy kommunistákról – egyszerűen rátegye a kezét a stadionra. Ami viszont jogilag teljesen világos: abban az időben, ha egy vállalatot a saját dolgozói sajátítottak ki, ahhoz kívülről nem lehetett csak úgy hozzányúlni.
De akkor most a dolgozók sajátították ki a klubot, vagy a tagok?
Nem, nem: a dolgozók. Valójában a klub alkalmazottai. Nem tudom pontosan, hány alkalmazottja volt akkor a Real Madridnak, de nyugodtan lehetett száz körül, hiszen 1936-ra már komoly intézménynek számított. Persze közöttük lehettek klubtagok is, de a folyamatot nem a sociók, hanem az alkalmazottak vitték végig. Valójában még mi is pontatlanul fogalmazunk, amikor “önkisajátításról” beszélünk. A klub dolgozói reagáltak így arra a veszélyre, hogy a politika ráteszi a kezét az egyesületre. Hernández Coronado ezt nagyon világosan látta. Azonnal lépni kellett. És bizonyos értelemben ez maga is egy konzervatív reakció volt az utcán megjelenő forradalmi tömegekkel szemben. Hernández Coronado egyébként lenyűgöző figura. Bizonyos értelemben Bernabéu sem létezhetett volna nélküle. Rengeteg ötlete volt. Én gyakran azt mondom: Hernández Coronado a harmincas évek Bernabéúja volt. És ha nincs polgárháború, a Real Madrid szerintem már 1943–44 körül Európa első nagy szuperklubjává válhatott volna.
Tényleg így gondolja?
Igen. Egyrészt a csapat minősége miatt, másrészt azért, mert a BEK-nek már akkor is léteztek előzményei. Olyan nemzetközi sorozatok, amelyek megelőlegezték az európai klubfutball későbbi szerkezetét. Ott volt például a Mitropa-kupa. A név a Mitteleuropából, vagyis Közép-Európából származik. Osztrák, magyar, csehszlovák, svájci klubok játszottak benne.
Bernabéu is inspirálódhatott ebből.
Természetesen. És Hernández Coronado is. A harmincas évek Madridjában már komolyan felmerül egy Latin Kupa ötlete, mint a Mitropa mediterrán megfelelője. Egy egész Európára kiterjedő kupa viszont akkor még egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna a közlekedési viszonyok miatt. A repülés gyerekcipőben járt. Madridból Berlinbe három napig tartott volna az út. Ez lehetetlen volt. Egy latin országokra korlátozott sorozat viszont már működőképesnek tűnt. Madrid és Lisszabon között például egyetlen éjszaka alatt lehetett utazni.
Ehhez képest furcsa, hogy végül 1953-ig kellett várni arra, hogy Bernabéu és a France Football újra elővegye az európai kupák ötletét.
Ez nem véletlenül esik egybe az európai integráció folyamatával, barátom. A közös piac, a római szerződés előkészítésének időszakával. Akkoriban mindenki Európáról, európaizálódásról beszél.
És Bernabéu ekkor ismeri fel az igazi lehetőséget.
Pontosan. Ez már annak a hosszú távú gondolkodásnak a része, amiről korábban beszéltünk.
Sokan azt állítják, Franco nem akarta, hogy Bernabéu létrehozza a BEK-et.
Ez egyszerűen nem igaz.
Vagyis Franco támogatta?
Franco nagyon szeretett volna belépni a közös európai piacba. Csakhogy egy diktatúrát nem fogadtak volna be a közös piac politikai struktúrájába.
Én mindig úgy tudtam, hogy Franco ellenezte a BEK létrehozását. Antonio Calderón6 például arról beszélt, hogy a diktátor megpróbálta megakadályozni Bernabéu párizsi útját.
Nem, szerintem inkább arról van szó, hogy a Franco-rendszer továbbra is egyfajta elszigeteltségben tartotta Spanyolországot. Ez igaz. De gazdasági szempontból a rezsim felismerte, hogy nyitnia kell.
Calderón konkrétan egy El Pardóból érkező telefonhívást vagy táviratot emlegetett: “Ha Bernabéu elindítja ezt a kezdeményezést, vállalja a következményeket.”
Nézze, én történész vagyok. Ha nincs dokumentum, inkább nem állítok semmit.
Akkor Ön szerint Franco egyszerűen tartózkodó volt?
Szerintem fel sem fogta igazán. 1954-ben a futballnak még nem volt akkora politikai jelentősége, mint később, amikor valóban európai jelenséggé vált. És ez nemcsak Spanyolországra igaz. Minden rendszer használta a futballt, amelyik képes volt rá. A futball levezető mechanizmusként működik. Az embernek gondjai vannak, alacsony a fizetése, elégedetlen az életével – elmegy a stadionba, kiabál, kiengedi a feszültséget, a csapata nyer, és nyugodtan tér haza. Nem fog másnap sztrájkot szervezni. De az ötvenes évek közepén valóban megváltozik a légkör Európában. A római szerződés 1956-os, az első BEK 1955-ös. Teljes az egybeesés. Új korszak kezdődik. És közben a közlekedés is fejlődik: a repülés végre lehetővé teszi ezeket az európai versenysorozatokat.
Térjünk vissza egy korábbi pontra, mert ezek a témák annyira szerteágazók, hogy könnyű elveszíteni a fonalat. Mi motiválta a Barçát abban, hogy megakadályozza a Madrid szereplését a katalán bajnokságban? Első látásra ez egészen kegyetlen döntésnek tűnik.
Ez a katalánok Madrid-képéből fakad. Gondolj Josep Pla7 írásaira. Megérkezik Madridba, leszáll a vonatról, és rettenetes benyomásai vannak a városról. Pedig ő maga is katalán nacionalista volt, ráadásul Franco-párti. Azt írja: Madridnak még folyója sincs, miközben minden európai főváros vagy tengerparti, vagy nagy folyó mellett fekszik. Szerinte Madrid udvaroncok és bürokraták városa, amely semmit sem termel, csak fogyasztja az ország erőforrásait. Ez a klasszikus katalán nacionalista Madrid-kép.
És Ön szerint emiatt nem segítették a Madrid túlélését?
Szerintem nagyon is köze van hozzá.
De végül is kizárólag a Barça tagadta meg, hogy a Madrid részt vegyen a katalán bajnokságban, nem a katalán klubok összessége. A Katalán Szövetség már rábólintott.
Ez gyakorlatilag ugyanaz. A Generalitat8 egyetlen lépést sem tett az ügyben.
Arra céloz, hogy a Madrid kizárása a katalán bajnokságból sportbeli leképeződése volt annak, hogy a Generalitat valójában nem támogatta érdemben a Franco elleni ellenállást?
Nem, ezt sem állítom. Én arról a Madrid-képről beszélek, amely sok katalán gondolkodásában ma is jelen van. Katalóniában ma is gyakran ugyanazt ismétlik Madridról. Ma ez már nem felel meg a főváros valóságának, akkoriban azonban volt alapja: bürokraták, udvaroncok és szegények városa volt. A katalán nacionalizmus logikájában minden baj Madridból ered. Madrid, Madrid, Madrid. Madrid a rossz jelképe.
Már akkor is?
Természetesen. Madrid a spanyol uralmat testesítette meg.
És ezért történhetett meg végül, hogy nem engedték a Madridot a katalán ligában játszani, noha ez akár a klub háború alatti túlélését is jelenthette volna?
Én azt mondanám, igen.
Nem játszhatott ebben sportbeli sérelem is szerepet? Például Samitier9 – a korabeli Figo – leigazolása, vagy az a bizonyos elveszített kupadöntő?
Ez önmagában nem magyarázza meg. Én mindig a mélyebb okokat keresem, mert azok adnak valódi magyarázatot. Itt Madrid meg nem értéséről, sőt Madrid tagadásáról van szó. Madrid az ellenség. A beszélgetés elején is elhangzott: minden nacionalizmusnak szüksége van ellenségre. Ez teljesen világos. A radikális katalán nacionalizmus számára Spanyolország ez az ellenség. Spanyolországot pedig az állam fővárosa, Madrid képviseli; Madrid csapata pedig a Real Madrid volt, ahogy korábban is mondtuk.
Ha a Madrid mégis elindulhatott volna abban a katalán bajnokságban, ma talán más történetről beszélnénk. Mi történt volna?
Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy sok értelme lett volna a Madrid katalán bajnoki szereplésének.
De menekülőút lehetett volna: egy esély arra, hogy a klub ne tűnjön el. Az a Bernabéu-figura, aki később hamvaiból támasztotta fel a Madridot, akkor még szinte elképzelhetetlen volt.
A háború előbb-utóbb véget ért volna. A háborúk nem tartanak örökké. Ráadásul 1936 júliusában, sőt még szeptemberében is az volt az általános benyomás, hogy nagyon rövid konfliktusról lesz szó. Senki nem gondolta, hogy három évig tart majd. Ez hasonlít 1914-re: az első világháború elején a külügyminisztériumok azt mondták, tizenöt nap alatt lezárul, és diplomáciai úton megoldják. 1936-ban Spanyolországban is ez volt az elképzelés: “Tizenöt nap, és valamilyen megállapodással véget ér.” A Madridban azonban egy dolgot nagyon világosan láttak: “Ha nem működünk klubként, ha nem játszunk tovább, eltűnünk. Eltűnik a vagyonunk. Eltűnik a történelmünk. Hol tudnánk futballozni? Katalóniában, amely messze van a frontoktól. Nézzük meg, befogadnak-e bennünket.” Ez túlélési kísérlet volt. A Madrid attól félt, hogy a háború alatt megszűnik létezni. Katalóniában viszont talán inkább abban hittek, hogy a háború rövid lesz, és ezért nem feltétlenül ítéli eltűnésre a klubot.
A tény mégis az, hogy a Madrid eltűnt. Legalábbis ideiglenesen. Ezt mondta korábban.
Igen. A Chamartín kiürül. Az emberek megrohamozzák a stadiont a fa lelátók miatt. Magyarán kifosztják: elviszik az ülődeszkákat. Madridban ugyanis súlyos ellátási gondok vannak. A szenet Asztúriából kapták, de a szén már nem jut el a fővárosba. Asztúria ugyan köztársasági kézben van, de elszakad a köztársasági központi zónától, közöttük pedig ott húzódik a teljes nemzeti zóna. Az emberek a lelátó deszkáival fűtik az otthonaikat. A klub ebben az időszakban gyakorlatilag eltűnik. A Chamartínt kifosztják. Időről időre rendeznek ugyan ott valamilyen délutáni eseményt, de 1938 táján a kommunisták azt mondják: “Ennek a miénknek kell lennie. Hozzunk létre egy jogi fikciót: nevezzük ki Ortega ezredest a klub elnökévé.” Fikcióról beszélek, mert jogilag a klub továbbra is a tagoké volt.
Tudjuk pontosan, mikor történt ez?
Valamikor 1938 tavaszán, vagy talán valamivel később. Nem hivatalosan egy kommunista kerül a Madrid élére, mert Ortega10 valóban kommunista volt, ez nem vitás. A köztársasági oldalon maradt hivatásos katonák többsége egyáltalán nem volt kommunista, Ortega viszont igen. De jogi szempontból a helyzet továbbra is problémás: a Madrid elnökeit a tagok választják, márpedig nem volt olyan taggyűlés, amely Ortegát megválasztotta volna.
Ortega dédunokája, akit ismerünk, erre azt mondja: Bernabéút sem a tagok választották meg.
Igen, de az már a negyvenes évek története. Akkor El Pardo11 telefonhívása döntött, és ez vezetett az elnökváltáshoz Madridban és Barcelonában is.
A híres 11–1 és az azt a kupapárharcot körülvevő incidensek után, igaz?
Igen, de a 11–1 jelentőségét a Real Madrid–Barcelona-viszonyban gyakran túlértékelik. A két klub kapcsolata addigra már régen megromlott: a polgárháború alatt történtek, sőt már a háború előtti események miatt is. A 11–1 nem önmagában fordulópont.
Barcelonai részről azt állították, hogy az első mérkőzés 3–0-ja körüli történeteket sokan eltúlozták, és a hangulat nem volt annyira ellenséges a Madriddal szemben, mint ahogy később beállították.
Ezt nem tudjuk biztosan, de a Madrid és a Barcelona viszonya akkorra már rossz volt. 1939 után sok Franco-ellenes katalán számára – nem mindenkinek, de a caudillót elutasítók jelentős részének – a Madrid kifütyülése egyben Franco kifütyülését is jelentette. Így valószínű, hogy Barcelonában valóban feszült, ellenséges légkör fogadta a fehér csapatot a 3–0 alkalmával, még a visszavágó 11–1 előtt. Mert a Real Madriddal szembeni ellenségességet sok culé a Franco-rendszerrel szembeni ellenségességként élte meg.
Csakhogy igazságtalanul. Mostanra világos, hogy a Real Madrid és Franco azonosítása történetileg tarthatatlan.
A Madrid sok katalán szemében már régóta a “spanyol rossz” megtestesítője volt, és abban a korszakban a “spanyol rossz” Franco volt. Korábban ugyanez a szerep a királyé volt. Máskor a Köztársaságé. Mindig a spanyol rossz. A rossz maga. Figyelje meg ennek a gondolkodásnak az esetlegességét: Madrid a gonosz, Franco Madridban van, tehát a Madrid frankista. Ez abszurd szillogizmusok láncolata, minden történeti alap nélkül. Ugyanez működött már a harmincas években is, amikor a Madridot szintén a rendszer csapatának tekintették. Vagyis bármely csapat, amely az állam fővárosában működött, a spanyol rendszer csapatának számított – függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai rezsim volt hatalmon. A katalán gondolkodásban ez már a harmincas évek elejétől világosan jelen volt.
A 11–1 kapcsán gyakran emlegetik, hogy egy magas rangú katona lement az öltözőbe, és azt mondta a Barcelona játékosainak: “Ki kell kapnotok, különben…”
Ezt soha senki nem bizonyította. Ráadásul valószínűtlen is, mert abban az időszakban a rendszerhez sokkal inkább az Atlético Aviación állt közel. Nem igazán áll össze a kép, hogy egy magas rangú katonatiszt ilyesmit tett volna a Madrid érdekében. 1943-ban a Madrid nem volt különösebben fontos klub – bocsánat, de ez a helyzet. Még tömegbázisát tekintve sem. Története során először ekkor az Atléticónak több tagja volt, mint a Madridnak. A klub rengeteg gonddal küzdött: újra kellett építeni a csapatot, és újjá kellett építeni a Chamartínt is. A stadion több okból félig romokban állt. Ráadásul a háború végén internálótáborként használták, ami tovább pusztította. A győztesek internálótábora volt. Madrid szinte minden pályája betöltött ilyen szerepet, kivéve az Atlético stadionját, amely eleve majdhogynem megsemmisült, mert a második frontvonal közelében feküdt. A harcok az Egyetemi Városnál zajlottak, a régi Metropolitano pedig egészen közel volt hozzá, a Reina Victoria végén.
Vagyis Franco több ezer hadifoglyot tartott a régi Chamartínban?
Oda húsz-huszonötezer embert zsúfoltak be. Közülük talán ezret kivégeztek, további ezreket börtönbe küldtek, másokat végül hazaengedtek. A Chamartínt előbb a milíciák tették tönkre, aztán a győztesek. Ezekben a kérdésekben mindkét oldal hajlamos őrült számokkal dobálózni. A polgárháború egymillió halottja? Nem. Legfeljebb háromszázezer. Ennek nagyjából a fele a két oldal hátországában halt meg, ami önmagában is borzalmas. A frontokon kevesebben haltak meg, mint általában gondolni szokás. De vissza a stadionhoz: a régi Chamartín teljesen lepusztult. A Madridnak nem voltak eszközei. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy 1939-ben mégis képesek voltak újjáépíteni a klub társadalmi bázisát. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy Hernández Coronado sok dokumentumot hazavitt és megmentett. Magával vitte például a tagsági nyilvántartást is, így a háború után tudni lehetett, kik élnek még, kik haltak meg, kiket lehet visszaszerezni. Többek között ennek köszönhetően tudta Bernabéu és Hernández Coronado újjáépíteni a klubot.
Hány tagja lehetett a Madridnak 1936 körül?
Nagyjából tizenkettő- és tizenötezer között.
És hányat sikerült visszahozni a háború után?
Legfeljebb hatezret, talán hétezret.
- Frente Popular — magyarul Népfront — az a baloldali politikai koalíció volt, amely megnyerte az 1936-os spanyol parlamenti választásokat, közvetlenül a polgárháború kitörése előtt. A koalíció különböző republikánus, szocialista és baloldali erőket fogott össze, míg célja elsősorban a Második Köztársaság megvédése, a jobboldali erők visszaszorítása, társadalmi reformok folytatása, valamint az 1934 utáni politikai represszió enyhítése volt. ↩︎
- José Vallejo egy republikánus kötődésű katonatiszt volt. A polgárháború kitörése után, amikor Madridban összeomlott a hagyományos állami rend, a klub alkalmazottai és Népfront-közeli szereplői igyekeztek „önkisajátítani” a Real Madridot, hogy megakadályozzák a stadion teljes elfoglalását, a klub vagyonának szétesését, illetve azt, hogy különböző milíciák egyszerűen megszerezzék Chamartínt. Vallejo ebben az átmeneti struktúrában tűnik fel mint valamiféle reprezentatív vezető figura. A történészi vita lényege azonban éppen az, hogy nevezhető-e egyáltalán a Real Madrid hivatalos elnökének, vagy csupán egy rendkívüli helyzetben megjelenő adminisztratív/katonai szereplő volt. A Vallejo körüli vita a mai napig érzékeny téma a Real Madrid történetében, mert gyakran politikai értelmezések kapcsolódnak hozzá: egyesek „kommunista elnökként” hivatkoznak rá, mások szerint egyszerűen republikánus humanista katonatiszt volt. ↩︎
- PSOE a Partido Socialista Obrero Español rövidítése, magyarul Spanyol Szocialista Munkáspárt. 1879-ben alapították, így Spanyolország egyik legrégebbi és történelmileg legfontosabb politikai pártja. ↩︎
- Unión Republicana egy balközép-centrista republikánus párt volt a Második Spanyol Köztársaság időszakában. 1934-ben alapította Diego Martínez Barrio, aki a korszak egyik mérsékelt republikánus politikusa volt. Az Unión Republicana része lett az 1936-os Népfrontnak, támogatta a Köztársaság fennmaradását, de ideológiailag jóval mérsékeltebb volt a kommunistáknál vagy az anarchistáknál. ↩︎
- Izquierda Republicana – magyarul Republikánus Baloldal – a Második Spanyol Köztársaság egyik meghatározó baloldali republikánus pártja volt. 1934-ben jött létre több republikánus és baloldali csoport egyesüléséből, legismertebb vezetője pedig Manuel Azaña volt, aki később a Köztársaság elnökévé is vált. Az 1936-os Népfront egyik központi ereje lett. Az interjúban Bahamonde azért említi az Izquierda Republicanát az Unión Republicanával együtt, mert azt akarja hangsúlyozni a Real Madrid polgárháborús „önkisajátításában” részt vevő szereplők között nem kizárólag kommunisták voltak, hanem jelentős számban mérsékelt vagy polgári republikánusok is. ↩︎
- Antonio Calderón a Real Madrid történetének egyik kevésbé ismert, de a Bernabéu-korszakban fontos háttérfigurája volt.
A klub adminisztratív és vezetői struktúrájában dolgozott, elsősorban ügyvezetői/menedzseri szerepkörben, és hosszú éveken át Santiago Bernabéu közvetlen munkatársának számított. A madridista történeti irodalomban leginkább azért szokták idézni, mert több interjúban és visszaemlékezésben beszélt a BEK létrejöttének körülményeiről, Bernabéu működési stílusáról, valamint a Franco-rendszer és a Real Madrid kapcsolatáról. ↩︎ - Josep Pla a 20. századi katalán irodalom és publicisztika egyik legfontosabb alakja volt. Stílusára a rendkívül pontos megfigyelés, az irónia, a józan realizmus és a kulturális elemző szemlélet volt jellemző. Legfontosabb művei közé tartozik az El quadern gris („A szürke füzet”), amelyet sokan a modern katalán próza egyik csúcsteljesítményének tartanak. Politikailag összetett figura volt: katalán identitású és kulturálisan katalanista szerző, ugyanakkor nem tartozott a baloldali republikánus értelmiséghez, és a polgárháború idején végül Franco oldalához közel álló környezetben mozgott. ↩︎
- Generalitat de Catalunya Katalónia autonóm intézményrendszerének és önkormányzatának hivatalos neve. A „Generalitat” kifejezés történelmileg a katalán önkormányzati intézményeket jelöli, modern értelemben pedig a katalán kormányt, annak közigazgatását, valamint az autonóm politikai intézményrendszert. ↩︎
- Josep Samitier a spanyol futball egyik első igazi szupersztárja volt, a húszas–harmincas évek ikonikus játékosa. A korszak egyik legismertebb futballistája volt, gyakran „El Mago” („A Varázsló”) néven emlegették. 1932-ben átigazolt a Barcelonából a Real Madridhoz, ami abban az időben óriási botrányt jelentett. A Barça szurkolói ezt árulásként élték meg. ↩︎
- Antonio Ortega Gutiérrez a polgárháború idején a köztársasági oldalhoz tartozó katonai vezető volt. A Real Madrid történetében azért kerül elő a neve, mert 1938 körül, a polgárháború legsúlyosabb szakaszában, a korabeli sajtó egy része a Madrid „elnökeként” emlegette. A polgárháború után Franco győzelmét követően elfogták, hadbíróság elé állították, majd kivégezték. A madridista történeti vitákban Ortega neve rendszeresen előkerül, mert a Barcelona-közeli narratívák időnként azt hangsúlyozzák, hogy a Madridnak „kommunista elnöke” is volt, ami szerintük cáfolja a klub és a frankizmus közötti automatikus azonosítást. ↩︎
- Palacio Real de El Pardo Madrid közelében található királyi palota, amely Franco diktatúrája alatt a rezsim hatalmi központjává vált. ↩︎