Hivatalos közlemény: Rüdiger
A klub hivatalos közleménye a játékos szerződéshosszabbítása tárgyában.
A Real Madrid C. F. és Antonio Rüdiger megállapodott a játékos szerződésének meghosszabbításáról, amelynek értelmében a német védő 2027. június 30-ig kötelezte el magát a klubhoz.
Micsoda hiba a Madridtól
Szinte észrevétlenül a Real Madrid éppen elitjátékosokkal erősíti meg a keretet: Konaté, Dumfries és Cucurella július 13-tól már Mourinho rendelkezésére állnak majd.
Nem akármilyen nevekről beszélünk. Olyan futballistákról, akik korábbi csapataikban is meghatározó alakok, vezéregyéniségek voltak, és most egy olyan együtteshez érkeznek, amelynek éppen erre van a legnagyobb szüksége: kész vezetőkre. Azok, akiknek házon belül kellett volna átvenniük a stafétát Ramos, Benzema, Modrić vagy Kroos után, egyelőre nem igazán mutatnak hajlandóságot erre. Hozzunk hát kész vezéreket, karakteres, erős személyiségeket, olyan játékosokat, akik számára a vereség éppoly elfogadhatatlan, mint számotokra.
A legutóbbi érkező – ma vált hivatalossá – Marc Cucurella, akinek szerződtetése, akárcsak az előzőeké – de talán még inkább – teljesen váratlanul érte a futballvilágot. Van egy régi mexikói mondás: ha meg akarod nevettetni Istent, mondd el neki a terveidet. Ha Florentino Pérezt akarod megnevettetni, mondd el neki, kik lesznek a következő igazolásai. Vagy az Atlético és a Barcelona következő igazolásai.
A Chelsea korábbi és a spanyol válogatott balhátvédje, aki ma délután a világbajnokságon – már hivatalosan is a Real Madrid játékosaként – pályára lépett, újabb telitalálatnak tűnik. A Madrid gyorsan és határozottan mozog a piacon, a szálakat José Mourinho és Jorge Mendes mozgatja a háttérből, ők a nyári erősítések valódi katalizátorai. A madridisták a posztján az egyik legjobb játékos érkezését inkább örömmel fogadják, míg a világ többi részén – ahogy az várható volt – tragédiaként élik meg a történteket.
Mit szóltok hozzá? Egészen zseniális, nem? Mónica Marchante szerint a Madrid már azért is hibás, mert bejelentette Cucurella érkezését. Mindezt pedig azért, mert ezzel állítólag elvonta a reflektorfényt a ma bemutatkozó spanyol válogatottról. Már csak egy-két híradás választ el bennünket attól, hogy valaki Florentino Pérezt a nemzeti csapat destabilizálásával vádolja meg. Éppen tegnapelőtt volt nyolc éve annak, hogy Rubiales – a média nyomására – a világbajnokság rajtja előtt menesztette Julen Lopeteguit, amiért elkövette azt a megbocsáthatatlan vétket, hogy bejelentette: a torna után a Real Madrid vezetőedzője lesz.
Reméljük, hogy a jó öreg Cucu nem fizet majd a keretből való száműzetéssel azért a – nemzeti béke és egyetértés ellen elkövetett – példátlan támadásért, amelyet Spanyolországban mindig is jelentett a Real Madriddal fennálló bármely szerződéses jogviszony. Előre sejthetjük az elemzéseket is: ha a La Roja sikeres lesz, az természetesen a La Masía bőséges termésének köszönhető majd, azonban ha kudarcot vall, az azért lesz, mert a Real Madrid megzavarta az idillikus ökoszisztémát Marc Cucurella szerződtetésével.
Egyébként nem csak a fővárosi klub viselkedett elfogadhatatlanul. Maga Cucurella is vétett az illem ellen, amiért nem tájékoztatta válogatottbeli csapattársait a közelgő szerződtetéséről. Nem viccelek, tényleg akadt ember, aki ezt volt képes állítani. Egy olyan youtuberről van szó, akit manapság úgy kezelnek, mintha teljes értékű hírforrás lenne, miközben rendszeresen „patkányoknak” nevezi a Real Madrid játékosait.
Egészen őrült világ ez, barátaim. De úgy fest, az a bizonyos Mourinho és az a bizonyos Florentino mégiscsak tudja, mit csinál.
Hivatalos közlemény: Cucurella
A klub hivatalos közleménye a játékos leigazolásával kapcsolatban.
A Real Madrid C. F. és a Chelsea FC megállapodásra jutott Marc Cucurella átigazolásáról. A játékos a következő hat idényre, 2032. június 30-ig kötelezte el magát klubunkhoz.
Damnatio memoriae
A Barcelona végre megelégelte. Ideje volt.
Mert egy dolog hosszú éveken át milliókat fizetni Negreirának, a spanyol játékvezetés második emberének, és egészen más dolog nyilvánosan beszélni róla. Ez utóbbi elfogadhatatlan. Tűrhetetlen, hogy Florentino Péreznek van képe szó szerint idézni annak a bírónak a megállapításait, aki a Barça–Negreira-ügy nyomozása során „rendszerszintű korrupcióról” beszélt. Meg kellett volna hamisítania a valóságot, ahogy azt oly sokan teszik. Vagy talán különbnek képzeli magát?
Szintén elfogadhatatlan, hogy a Real Madrid elnöke végigvegye a tényeket, majd arra a következtetésre jusson, hogy a futball történetében kevés ehhez hasonló botrányt találni. A helyes hozzáállás az lett volna, ha bagatellizálja az ügyet, a tizenhét éven át tartó kifizetéseket egyszeri kisiklásként értékeli, vagy egyszerűen arra buzdít mindenkit, hogy felejtsék el a múltat, és tekintsenek a jövőbe. Pontosan úgy, ahogyan azt Spanyolország számos intézményének és szervezetének vezetői tették.
Florentino azonban úgy viselkedik, mintha valóban szembe akarna nézni a problémákkal. Mintha meg akarná oldani őket. Mintha tisztább, becsületesebb és hitelesebb futballt szeretne. Vajon tisztában van azzal, hány ember megélhetése függ a jelenlegi status quótól? Csak nem azt akarja, hogy ezek az emberek egyszer majd tisztességesen dolgozzanak? Mert egy dolog éveken át milliókat fizetni Negreirának, a játékvezetők második emberének. De nyilvánosan beszélni róla? Arcátlanság.
A Barcelona meglehetősen sokáig várt azzal, hogy közleményben jelentse be: rágalmazás miatt jogi lépéseket tesz Florentino Pérez ellen. A Real Madrid elnöke ugyanis makacsul nem hajlandó követni azt az utat, amelyet a spanyolok vezetői hosszú évtizedek alatt kijelöltek, és vakmerően megpróbálja összekapcsolni a tényeket az igazsággal. Pedig a bevett gyakorlat mindig ugyanaz volt: utólag történetet gyártani az igazolhatatlan igazolására. Az intézmények – sőt, szükség esetén az állam – teljes apparátusát mozgósítani azért, hogy egy esetleges jogsértés következményei elsimuljanak. Vajon Florentino tudja, milyen nehéz a szabályok betartásával nyerni? Mutathatna némi empátiát azok iránt, akik más eszközökkel szoktak boldogulni.
A Barcelona közleménye szerint a kereset célja, hogy “Pérez úr vonja vissza azokat a kijelentéseit, amelyeket azok valótlanságának tudatában tett, és amelyek rágalmazóak, valamint sértik a klub jó hírnevét és megítélését.” Senki sem tudja, mi járhatott Florentino fejében, amikor valósnak fogadta el azt – az adóhatóság által is megerősített – tényt, hogy a Barcelona éveken keresztül jelentős összegeket fizetett a Játékvezetői Technikai Bizottság alelnökének. Az, hogy a számlák léteznek és ki is fizették őket, természetesen még nem jogosítja fel Florentinót arra, hogy szóvá tegye őket. És végképp nem arra, hogy problémát lásson abban, ha egy klub pénzt utal azok egyikének, akik a saját mérkőzéseit vezető bírók főnökei közé tartoznak.
Ahogy a Barcelona közleménye helyesen rámutat, Florentino május 12-i kijelentései sértik a klub hírnevét. Azt a kifogástalan hírnevet, amelyet két adócsalási ítélet, a Barçagate-botrány, Benaiges újbóli alkalmazása, a többi klubra nem vonatkozó kivételek, a pályára ki nem állások, a szabályok szelektív értelmezése, a pályára dobált disznófejek és üvegpalackok, a pénzügyi fair play megsértése és még számos egyéb eset alapozott meg. A követendő magatartás inkább az, amit a Spanyol Labdarúgó-szövetség tanúsított. A The Objective szerint ugyanis a szövetségnek már 2021 októberében tudomása volt arról, hogy az adóhatóság vizsgálja a Barcelona és a játékvezetők egyik vezetője közötti pénzügyi kapcsolatokat. És mit tett? Amit ilyenkor kell. Hallgatott. És azon dolgozott, hogy ez a legalább tizenhét évig tartó apró figyelmetlenség lehetőleg semmilyen következménnyel ne járjon.
Ahogy annak lennie kell. A szövetség már 2021-ben tudott az ügyről, és volt olyan előzékeny, hogy egyetlen szót sem szólt róla. Micsoda gesztus. A jövőbeni félreértések elkerülése érdekében talán egyszerűbb lenne betiltani magát a „Negreira” szót. Fárasztó újra és újra emlékeztetni arra, hogy a Barcelona történetének legsikeresebb korszaka egybeesett azokkal az évekkel, amikor millió eurókat fizetett Negrei… bocsánat, annak az úrnak, aki órát visel, dohányzik, és parkour-mozdulatokkal érkezik a bíróság épületéhez. Barátaim, mindez hová vezetne?
Talán azt is megengedjük majd, hogy a „km” rövidítésről kilométerre következtessenek az emberek? Vagy hogy a „J. F. K.” monogram John Fitzgerald Kennedyt jelentse? Ugyan kérem. Eljött az ideje a damnatio memoriae-nak. Ideje végleg száműzni a közéletből annak az embernek a nevét, akiről beszélünk. Ideje, hogy a Kimondhatatlant többé ne nevezzük nevén. Mert még a végén valaki azt hihetné, hogy az igazság kimondható.
Paco Gento: Így éltem meg az Elsőt
A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2020. június 13-án.
Az első BEK-győzelem végül egészen rendkívüli élménnyé vált. Ez volt az új sorozat, amelyről mindenki beszélt, miközben mi szinte semmit sem tudtunk az ellenfeleinkről. Ma a csapatok pontosan ismerik riválisaik játékát, és felkészülnek arra, hogyan semlegesítsék őket. Mi akkoriban legfeljebb néhány együttes kezdőcsapatát ismertük, arról pedig fogalmunk sem volt, hogyan futballoznak. Ha pedig újra látni akartuk a góljainkat, korán kellett moziba mennünk, nehogy lemaradjunk a NO-DO híradóról.
Minden mérkőzés új kalandot jelentett, és talán éppen ezért volt olyan izgalmas. A döntő kezdőcsapatát ma is kívülről fújom: Juanito Alonso, Atienza, Marquitos, Lesmes; Muñoz, Zárraga; Joseíto, Marsal, Di Stéfano, Rial és Gento. Nagyszerű együttes volt, még azok nélkül az igazolások nélkül is, akik később érkeztek. Közéjük tartozott Kopa is. Az első döntőben még a Stade de Reims játékosaként lépett pályára, és bár nem szerzett gólt, számos veszélyes támadásban vállalt szerepet. Még abban az évben szerződtettük, és már a következő döntőben velünk játszott, majd még kettőben. Nem maradt tovább, mert a felesége nagyon vágyott vissza szülőhazájába, Franciaországba.
A mérkőzés rendkívül nehéz volt, mert a franciák szerezték meg a vezetést, és amikor kezdtünk belejönni a játékba, újabb gólt lőttek. Juanito Alonso egy kijövetelnél hibázott, bár nagyszerű kapus volt, és azon a napon is több fontos védést mutatott be. Ilyen volt az egész mérkőzés képe: folyamatosan a franciák után futottunk. Di Stéfano és Rial góljaival ugyan egyenlítettünk, de ismét hátrányba kerültünk (3–2), és kissé idegesek lettünk, mert már nem maradt sok idő.
Aztán megtörtént a váratlan. Marquitos, az igazi harcos védő – hozzám hasonlóan kantábriai –, hirtelen felzárkózott a támadáshoz, és egy akció végén a kapu előterében betalált. Azt hiszem, még csak nem is a lábfejével, hanem a sípcsontjával! A lényeg azonban nem az volt, hogyan szerezte a gólt, hanem hogy megszerezte. Egy elszántságból és dühből fakadó találat volt. Egyébként Marquitos, akárcsak Di Stéfano és Zárraga, mind az első öt BEK-győzelem részese volt.
Ez a gól óriási lendületet adott nekünk. Tovább támadtunk, mígnem végül megszereztük a negyedik gólt is – ismét Rial volt eredményes –, és megnyertük a kupát. Mindenki boldog volt: a játékosok, a vezetők és a szurkolók egyaránt. Akkoriban a szurkolók gyakran ugyanazzal a repülőgéppel utaztak, mint a csapat, sőt előfordult, hogy ugyanabban a szállodában szálltak meg. Madrid ismert alakjai is elkísértek bennünket Párizsba: a legendás bártulajdonos és vendéglős Perico Chicote, a neves mérnök José Paz Maroto, valamint Juan Padilla üzletember, a róla elnevezett parfüméria-hálózat tulajdonosa.
Az ünneplés is egészen más volt akkoriban. A mérkőzés után minden nyugodtabban, formálisabb keretek között zajlott. Díszvacsorát rendeztek, amelyen mindkét csapat és számos közéleti személyiség vett részt. Madridban már a repülőtéren tömeg fogadott bennünket. Onnan az útvonal teljes hosszán, minden utcában, amelyen végighaladtunk, ezrek köszöntöttek bennünket nagy lelkesedéssel. Körbehordoztuk a kupát a városon, majd a klub akkori székházánál fejeztük be az ünneplést, ugyanabban az utcában, ahol a Frontón Fiesta Alegre állt, amely hosszú éveken át a Real Madrid kosárlabdacsapatának otthona volt.
Mourinho 2.0
Feltételezem, hogy e cikk címe nem ugyanazt jelenti minden olvasó számára. Lesznek, akikből semmilyen különösebb érzelmet nem vált ki. Mások azonnal a modern madridizmus egyik legintenzívebb és legviharosabb korszakába repülnek vissza gondolatban. És lesznek olyanok is, akik inkább kitörölnék ezeket az éveket az emlékezetükből. Ez egyszerre jelenti José Mourinho nagyságát és személyiségének terhét.
Kevés olyan futballszemélyiség létezik, aki ennyire képtelen közömbösséget kiváltani. Vele kapcsolatban soha nem létezett középút. Mourinho nem ismeri a szürke árnyalatokat, és követőinek vagy bírálóinak sem engedi meg, hogy azok mögé rejtőzzenek. Mourinhóval kapcsolatban mindig állást kellett foglalni. Az ember vagy mellette volt, vagy ellene – olyan szenvedéllyel, amely szinte minden róla szóló vitát csatatérré változtatott. Pontosan tudom, hogy sokan, akik ezeket a sorokat olvassák, ellenérzésekkel viseltetnek iránta. El tudom képzelni azt is, hogy néhányan még a cikk végéig sem jutnak el. És őszintén szólva megértem őket. Ha én a másik oldalról éltem volna meg azt az időszakot, valószínűleg magam is megutáltam volna a portugál edzőt. Nem esik nehezemre ezt elismerni.
Az én tapasztalatom azonban egészen más volt. Számomra Mourinho támogatása egy olyan futball- és madridizmusfelfogás melletti kiállást jelentett, amely ma egyre inkább hiányzik. Sokan a botrányokat látták benne. Mások a zajt, a konfliktusokat és a szenvedélyes sajtótájékoztatókat. Én a rendet láttam. Egy olyan edzőt, aki feltétlen elkötelezettséget követelt, és nem tűrte a félmegoldásokat. Aki nem dolgozott megfelelően, tudta, hogy előbb-utóbb szembesül a következményekkel. Aki nem adott bele mindent, pontosan tudta, hogy nem marad érinthetetlen. És aki úgy gondolta, hogy saját neve fontosabb lehet a Real Madrid címerénél, gyorsan ráeszmélt: Mourinhónál ennek nincs helye.
Sokan a módszereit bírálták, de ritkán foglalkoztak azzal, mi húzódott meg mögöttük. Minden éles megszólalás mögött ugyanaz az üzenet állt: a Real Madridnak vissza kellett szereznie a nagy csapatok éhségét. A tehetség önmagában nem volt elegendő. Ahogy az egyéni kvalitás sem. Vissza kellett hozni a büszkeséget, a karaktert és azt az érzést, hogy minden mérkőzés egy csata. Mindig úgy éreztem, Mourinho olyan edző, aki minden körülmények között megvédi a sajátjait. Amíg mások hallgattak, ő kiállt a mikrofonok elé, és felfogta a támadásokat. Amíg sokan bizonyos helyzeteket elkerülhetetlennek fogadtak el, ő nyíltan beszélt róluk.
És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, amely ma is az egyik legmegosztóbb a madridisták körében. Éveken át beszélt egy rendszerről, amely szerinte a Real Madrid ellen dolgozott. Kinevették. Paranoidnak nevezték. A sportmédia jelentős része számára ő lett a tökéletes bűnbak. Az idő azonban elhozta a Negreira-ügyet és az azt övező vizsgálatokat, amelyek sokakat arra késztettek, hogy visszatekintsenek azokra az évekre. Mindenkinek megvan a maga véleménye az ügy súlyáról, de egy dolog vitathatatlan: számos olyan kérdés, amely akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, ma már a közbeszéd része.
Éppen ezért nehezen értem meg azokat a madridistákat, akik Mourinho-visszatérését felháborodással fogadják. Nem arról beszélek, hogy minden döntésével egyet kellene érteni, vagy minden túlzását igazolni kellene. Ez abszurd lenne. Mourinho is hibázott. És valószínűleg nem egyszer összekeverte az intenzitást az állandó konfrontációval. De örökségét kizárólag erre redukálni mélységesen igazságtalan. José Mourinho soha nem kedvelte az öltöző „szivárogtatóit”. Nem tűrte azokat, akik saját érdekeiket a csapat elé helyezték. Nem fogadta el, hogy egy játékos eltűnjön a nehéz pillanatokban, vagy hogy a csapatkapitány ne álljon ki egy társa mellett, amikor arra szükség van. Ez a hozzáállás konfliktusokhoz vezetett fontos játékosokkal, és törést idézett elő a madridizmuson belül.
Voltak, akik úgy látták, hogy rombolja az öltözőt. Mi úgy éreztük, megtisztítja. És itt szeretnék azokhoz szólni, akik bizalmatlanul tekintenek rá. Mielőtt elutasítanátok, adjatok neki egy esélyt. A madridizmus ugyanis soha nem pusztán elegáns beszédekről vagy jól hangzó, de üres jelszavakról szólt. A Real Madrid az elvárások klubja. Egy hely, ahol a győzelem nem vágy, hanem kötelesség. És amikor ez a kötelességtudat eltűnik, amikor a beletörődés kezd eluralkodni, valakinek emlékeztetnie kell mindenkit arra, mit jelent ezt a mezt viselni.
Ha Mourinho októberben pellengérre állít egy játékost, mert nem hagyja ott a lelkét a pályán, az én véleményem ugyanaz marad, függetlenül attól, milyen név szerepel a mez hátulján. Persze jobban fáj, ha olyan futballistáról van szó, akit csodálunk. De a mérce nem függhet személyes szimpátiától. Túl hosszú ideig nézte végig a madridizmus a középszerű teljesítményeket anélkül, hogy olyan reakció érkezett volna, amelyet egy ekkora intézmény megkövetel.
Azt is gondolom, hogy a madridistáknak végre abba kellene hagyniuk a csodálkozást azon, ahogyan Mourinho megjelenik számos médiumban. Nem véletlen, hogy ennyi ellenszenvet vált ki. Éveken át kényelmetlen figura volt. Nem fogadott el bizonyos kérdéseket. Iróniával válaszolt azoknak, akik konfliktusokat akartak gerjeszteni. És rámutatott olyan helyzetekre, amelyeket mások inkább figyelmen kívül hagytak volna. Ez tökéletes szereplővé tette a címlapok és a végtelen viták során. A madridistának azonban saját ítélőképességgel kell rendelkeznie. Nem engedheti, hogy olyanok alakítsák a véleményét, akik évek óta saját érdekeik szerint formálják a narratívát. Ha Mourinho valamire megtanította a Real Madridot, akkor az az, hogy a klubnak saját magát kell megvédenie, mert más nem fogja megtenni helyette.
Úgy érzem, a klub ismét sorsfordító korszakba lép. Olyan időszakba, amikor a nagy trófeák visszahódítása nem lehet opció, csak követelmény. A Real Madridnak soha nem lett volna szabad elveszítenie ezt a versenyszellemet, de a modern futball könyörtelenül megbüntet minden ellazulást. A bajnoki évadok gyorsan elröpülnek, és egy olyan klub, amely hozzászokott a vitrinjei megtöltéséhez, nem engedheti meg magának az önelégültséget.
Ezért gondolom, hogy a szurkolóknak is felelősségük van. Maradhatunk a régi sérelmek foglyai, vagy felismerhetjük, hogy a cél fontosabb minden személyes rokonszenvnél és ellenszenvnél. Vitázhatunk Mourinho stílusáról, nyilatkozatairól vagy korábbi döntéseiről. Mindez teljesen legitim. Amit nem szabad elfelejtenünk, hogy mindig egy rendíthetetlen meggyőződés vezérelte: a Real Madridnak mindenkivel szemben versenyeznie kell, és senki előtt nem hajthat fejet.
A híres #JMTR – José Mourinho Tenía Razón, vagyis „José Mourinhónak igaza volt” – kezdetben szinte provokációként született, de az idő múlásával sok szurkoló úgy érzi, hogy figyelmeztetései közül több is beigazolódott. Igaza volt – mondják egyesek –, amikor arról beszélt, hogy a Real Madriddal szemben ellenséges érdekek működnek. Igaza volt, amikor azt állította, hogy túl sok az álruhás madridista, aki fontosabbnak tartja a jó viszonyt, mint a klub védelmét. Igaza volt, amikor kijelentette, hogy annak a játékosnak, aki nem megfelelően edz, nem járnak kiváltságok. És igaza volt akkor is, amikor azt ismételgette, hogy a madridizmus a pályán való önfeláldozásról szól, nem pedig a hangzatos beszédekről.
Valószínűleg soha nem lesz teljes egyetértés José Mourinho személye körül. És őszintén szólva nincs is rá szükség. Alakja örökre összefonódik a konfliktussal, az intenzitással és a futball olyan megélésével, amely állásfoglalásra késztet. Talán éppen ez a legnagyobb erénye. Egy olyan korban, amikor mindenki igyekszik úgy fogalmazni, hogy senkit ne sértsen meg, Mourinho mindig azt választotta, hogy kimondja, amit gondol. Ezért most, amikor útjai ismét keresztezik a Real Madridét, én csak egy dolgot tudok mondani:
“Isten hozott itthon, José!”
Mert lesznek, akik a botrányokra emlékeznek. Akik nem bocsátanak meg bizonyos epizódokat. Akik továbbra is úgy gondolják, hogy ő testesíti meg mindazt, amit a futballnak el kellene kerülnie. Én viszont továbbra is azt az edzőt látom benne, aki visszaadta a madridizmusnak a bátorságot, hogy szembeszálljon bárkivel; azt a meggyőződést, hogy senki nem ad semmit ingyen; és azt a kötelességet, hogy az utolsó percig harcolni kell. És ezek olyan értékek, amelyek sokak szerint soha nem tűnhettek volna el a Santiago Bernabéuból.
Pepe: Lenyűgöző látni, milyen erőt képvisel a világ legnagyobb klubja
A Real Madrid és az Inter legendái a Corazón Classic 2026 keretében csaptak össze egy olyan mérkőzésen, amely a gyermekkor lelkületét hozta vissza a Bernabéuba. A klub legendái a találkozó után a Realmadrid TV-nek nyilatkoztak, és támogatásukról biztosították a kezdeményezést.
Pepe
„Számomra kiváltság, hogy visszatérhetek ide, arra a helyre, amely tíz éven át az otthonom volt, és újra megtapasztalhatom az emberek szeretetét. Ez a mérkőzés megmutatja, mit jelent a Real Madrid nagysága. Egy olyan találkozó, amely az emberek megsegítéséről szól, ezért gratulálni kell a klubnak ezért a kezdeményezésért. A szurkolók ismét válaszoltak a hívásra, és lenyűgöző látni, milyen erőt képvisel a világ legnagyobb klubja. Ennek köszönhető, hogy ma ismét megtelt a stadion.”
Granero
„Számomra mindig is fontos volt a Real Madrid Alapítvány. Kiemelkedő munkát végez, és ez a mérkőzés is ennek az elismerése. Nekünk, korábbi játékosoknak mindig kiváltság részt venni ilyen projektekben.”
Luis Milla
„Az emberek azért jönnek ki, hogy jól érezzék magukat, különösen a családjukkal. A legfontosabb azonban az, hogy ennek a mérkőzésnek fontos célja van, és az, hogy ezt telt ház előtt a Bernabéuban játszhatjuk, boldoggá tesz bennünket.”
Kike Velasco
„A legfontosabb maga az ügy, amelyet a Real Madrid Alapítvány projektjei és szociális-sportiskolái szolgálnak. Ezekben én is részt veszek, és rendkívül büszke vagyok rájuk. Számunkra már önmagában az, hogy ismét viselhetjük a Real Madrid címerét és pályára léphetünk a Bernabéuban, elegendő ahhoz, hogy ez különleges nap legyen.”x
Barral
„A Bernabéuban gólt szerezni továbbra is álom. A közönség rengeteg szeretetet ad nekünk, és számunkra büszkeség látni a zsúfolásig megtelt stadiont. Nagyszerű érzés felidézni a régi időket, és újra a saját szurkolóink előtt játszani, akik mindig arra ösztönöznek, hogy még többet adjunk magunkból.”
Iván Campo
„A Corazón Classicon pályára lépni olyan dolog, amit az ember élvez és szeret. Köszönet illeti a közönséget, hogy eljött megnézni a Real Madrid és az Inter legendáit. Mindenki, aki az Alapítványnál dolgozik, hozzájárul ahhoz, hogy a Real Madrid címere még nagyobb legyen.”
Amavisca
„Őrület, hogy lehetőségünk van ilyen mérkőzést játszani a Bernabéuban. A Real Madrid Alapítvány és maga a klub is kiváló munkát végez. Ez egyszerre ünnep és segítségnyújtás; elég csak ránézni a stadionra évről évre. Egyszerűen lenyűgöző.”
Karembeu
„Öröm és kiváltság telt házas Bernabéuban futballozni. Szeretném megköszönni az emberek nagylelkűségét, hogy eljöttek és segítenek azoknak, akiknek szükségük van rá. Ez az esemény értük van, mi pedig mindig készen állunk arra, hogy segítsünk.”
David Aganzo
„A legfontosabb a jótékonysági cél és az, hogy az emberek jól érezzék magukat. Nagyon örülök, hogy itt lehetek, hogy segíthetek, hogy telt házas Bernabéut láthatok, és hogy ennyi gyerek és család élvezi ezt a napot.”
Contreras
„Óriási szerencse, hogy ilyen találkozón játszhatunk. Csodálatos látni a telt házas stadiont és a rengeteg gyermeket a szüleikkel. Ez a társadalmi célkitűzés kiválóan felépített, és örömmel tölt el bennünket, hogy ezek a projektek megvalósulnak.”
Makélélé
„Öröm látni a telt házas Bernabéut és újra találkozni a korábbi csapattársaimmal. Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Mi vagyunk a Real Madrid, ezért nem lep meg, hogy így néz ki a stadion. Az emberek szeretik a futballt, szeretik látni a legendákat, mi pedig azért jöttünk, hogy élvezzük ezt a napot.”
Agustín García
„Öröm és megtiszteltetés ma itt lenni a szurkolókkal. Egy nagyon fontos jótékonysági ügyet szolgálunk. Gondolnunk kell azokra, akiknek segítségre van szükségük, és hozzá kell tennünk a magunk részét ahhoz, hogy ezeknek a családoknak segíthessünk. Öröm segíteni, és látni ennyi boldog embert.”
Antonio Núñez
„Kiváltság pályára lépni a Bernabéu gyepén. Ez egy egyedülálló pillanat, amelyet ki kell élvezni. Nagyszerű lehetőségnek tartom, és szerencsések vagyunk, hogy futballozással segíthetünk másokon.”
Borja Valero
„Hihetetlen látni a telt házas stadiont egy ilyen eseményen. Az új Bernabéu lenyűgöző, a világ egyik legjobb stadionja, és öröm ma itt játszani. A jótékonysági cél az, ami idevonzza az embert, és igyekszünk a lehető legtöbbet segíteni, mert az ügy valóban megérdemli.”
Kaká: Mourinho más játékosokat részesített előnyben
Kaká volt a 2009-es Galaktikus-korszak első nagy érkezője. Ugyanabban az évben, amikor Cristiano Ronaldo és Karim Benzema is Madridba szerződött, a brazil klasszis is megérkezett a Milantól, ahol a Bajnokok Ligája megnyerésének egyik főszereplője volt, és Aranylabdát is nyert. Madridi időszaka négy évig tartott, de nem alakult a várakozásoknak megfelelően, részben a sérülések miatt, különösen annak fényében, hogy milyen hírnévvel érkezett a Bernabéuba, illetve hogy a klub 67 millió eurót fizetett érte. Több mint egy évtizeddel később a brazil játékos Rio Ferdinand podcastjában őszintén beszélt madridi időszakáról.
„A madridi időszakom nagyon teljes volt. Voltak személyes és szakmai aspektusai is. A Milantól a világ legjobbjai közé tartozó játékosként érkeztem, és ha ma rákeresel a Real Madrid legrosszabb igazolásaira, az első helyen engem és Hazard-t találod. Ezt fogod látni: Kaká és Hazard” – mondta önkritikusan.
„A problémám Madridban elsősorban a sérülések voltak, másodsorban pedig az edző döntései. Mourinho más játékosokat részesített előnyben: Özilt, Di Maríát, Benzemát, Cristianót… Ott voltam én is. Mindannyian két helyért küzdöttünk a kezdőcsapatban. Ő másokat választott. Ez az időszak nagyon fontos volt számomra, mert mindent megtettem azért, hogy bebizonyítsam neki: többet játszhatok, és nagyobb szerepet érdemlek. Közben identitásválsággal is küzdöttem” – emlékezett vissza a jelenlegi Real Madrid-edzővel való közös munkára.
Kaká arról is beszélt, milyen szerepet játszott a hit ebben az időszakban.
„Azt kérdezgettem magamtól: ‘Ki vagyok én? A világ legjobb játékosa, vagy a Real Madrid egyik legrosszabb igazolása az utóbbi években?’ Sokat gondolkodtam ezen. Ebben az időszakban a hitem rendkívül fontos volt. Nem voltam sem a világ legjobb játékosa, sem a Real Madrid egyik legrosszabb igazolása. Isten gyermeke voltam. Az identitásomat a hitem adta. Isten minden helyzetben szeretett engem. A Milanban jól teljesítettem, és Isten megáldott. Ha Madridban nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy szerettem volna, azt nem tudtam irányítani, de Isten akkor is velem volt, és áldott voltam. Érzelmileg és emberileg minden benne volt ebben a négy évben. Hihetetlen időszak volt.”
Madridi éveiről szóló gondolatait azzal zárta, hogy háláját fejezte ki Florentino Pérez felé.
„Szeretek találkozni Florentinóval, a játékosokkal és azokkal a munkatársakkal, akik még mindig a klubnál dolgoznak, és jó érzés, hogy mindig nyitva áll előttem az ajtó. Valahányszor meglátnak, azt mondják: ‘Ez a te klubod, örülünk, hogy itt vagy.’ Amikor elhagytam a Real Madridot, Florentino behívott az irodájába, és azt mondta: ‘Nézd, nem úgy alakult, ahogyan mindannyian szerettük volna, de nagyon örülök, hogy nálunk játszottál. Mindig profi és becsületes voltál. Soha nem mondtál semmi rosszat az edzőről, a klubról vagy bárki másról.’”
„Soha nem mondtam semmit, és soha nem is fogtok rosszat hallani tőlem a klubról vagy az edzőről. Ezen keresztül kellett mennem. Nagyon elégedett vagyok azzal, aki ma vagyok, és ez részben annak az időszaknak köszönhető.” – zárta gondolatait.
A medencebaleset
„Keresztény értékek között nőttem fel. A szüleim beszéltek nekem Istenről. Amikor 18 éves voltam, súlyos balesetet szenvedtem a medencében. Beütöttem a fejemet a medence aljába. A nyakam kicsavarodott, és eltört. Ez 2000 októberében történt, és két hónapig nyakmerevítőt kellett viselnem. Nagyon nehéz időszak volt. Profi futballista akartam lenni, de az orvosok azt mondták, nem tudják, valaha újra játszhatok-e.”
„Nem ekkor kezdtem hinni Istenben, korábban is hittem. De ebben az időszakban nagyon erős istenélményben volt részem. Két hónappal később már a São Paulo első csapatában játszhattam. Az edző utánpótlás-játékosokat keresett, és mivel éppen a kispadon ültem, az első kerethez kerültem, mert az U20-as csapat mérkőzést játszott. Elmentem az első csapat meccsére, nagyon jól játszottam, az edző pedig megtartott. Profi lettem. Két hónap alatt ez valóságos csoda volt. A hitem és a családom nagyon fontos szerepet játszott ebben.”
Ancelotti és a Milan
„Ancelotti megértette a játékstílusomat, és változtatott. A Milan 4–4–2-ben játszott, engem pedig a jobb oldalra tett. Nem tudtam sokat a taktikáról, mindenhol feltűntem a pályán. Három mérkőzésen keresztül Ancelotti folyamatosan azt kiabálta: ‘Gyere vissza! Maradj a jobb oldalon!’”
„Később rájött, hogy szabadon szeretek játszani, ezért változtatott. Gyémánt alakzatot alakított ki, engem pedig középre tett. Megértette, hogy ez nemcsak nekem, hanem a csapatnak is jobb. Pirlóval és Seedorffal együtt játszani hihetetlen élmény volt. Rengeteget fejlődtem mellettük. Pirlo segített megérteni az olasz futballt. A pálya bármely pontján megtalált. Mindent látott. Nekem csak mozognom kellett.”
Cristiano Ronaldo
„Négy évig játszottam vele együtt. Nagyszerű ember és kiváló csapattárs. Portugálul beszéltünk, én pedig sokat voltam a portugál játékosokkal: Pepével, Carvalhóval, Cristianóval. Nagyon jó közösség volt.”
„Megvan a saját gondolkodásmódja: megdönteni a rekordjait, még több gólt szerezni. Hihetetlen. Megértem őt. Ezért dolgozik. Más, mint a többiek. Én úgy gondolom, hogy a dolgok megtörténnek. Fejlődni akarok, jobb akarok lenni, de sok mindent nem tudok irányítani. Inspirációt jelentett számomra. Fantasztikus, ha ilyen játékosaid vannak. Rengeteg problémát megoldott nekünk. Amikor ilyen futballista van a csapatodban, az elképesztő. Nagyszerű volt vele játszani.”
Vinícius szerepe a brazil válogatottban
„Ancelotti a lehető legjobb edző. Vinícius a Real Madrid vezéralakja. Ő volt a világ legjobb játékosa. Vini lehet a vezér. Raphinha is. Ott van Casemiro a maga vezetői képességeivel, Marquinhos szintén. De elöl Vini, Raphinha, Cunha…”
Ronaldo Nazário
„A legjobb játékos, akivel valaha együtt futballoztam, Ronaldo, a Fenomén volt. Az, ahogyan gondolkodott, és ahogyan ezt a pályán meg tudta valósítani, egyszerűen hihetetlen volt. Néha azt kérdeztem magamtól: ‘Hogyan jut ez egyáltalán eszébe?’ – aztán végre is hajtotta.”
A 2002-es világbajnokság
„A 2002-es világbajnokságon ott volt Ronaldinho, Ronaldo és Rivaldo. Ötven napon keresztül figyelhettem őket: hogyan edzenek, alszanak és játszanak. Ez volt az én egyetemem. Rengeteget tanultam tőlük. A legfontosabb, amit tőlük tanultam, hogy soha nem féltek megpróbálni valamit. Megtették, hibáztak, de újra megpróbálták.”
„Az első alkalommal a barcelonai edzőtáborban reggeliztem, és egyszer csak megláttam őket: Ronaldo, Ronaldinho, Rivaldo, Roberto Carlos, Cafú, Lúcio, Emerson… Azt gondoltam: ‘Hiszen ezekkel a srácokkal videójátékokban játszottam, most pedig itt ülök velük, együtt reggelizün a világbajnokság előtt.’”
„Ronaldo különösen fontos volt számomra. Felkarolt engem, mindenben segített. A szabadidőnkben golfozni vitt. Különleges kapcsolat volt.”
Hivatalos közlemény
A klub közleménye a Legfelsőbb Bírósag mai döntésével és a sajtóban megjelent híresztelésekkel összefüggésben.
A különböző sajtóorgánumokban megjelent, a Legfelsőbb Bíróság közelmúltbeli döntésével kapcsolatos hírekre tekintettel a Real Madrid C. F. az alábbi pontosításokat kívánja közzétenni:
A Legfelsőbb Bíróság nem hozott semmilyen döntést a Santiago Bernabéu Stadionban megrendezett koncertek jogszerűségéről. A ma ismertté vált határozat kizárólag egy eljárásjogi kérdésre vonatkozik, és azt jelenti, hogy a lakossági érdekvédelmi egyesület által indított bírósági eljárás a hatáskörrel rendelkező bíróság előtt folytatódik.
Ennek megfelelően jelenleg nem létezik olyan bírósági döntés, amely kimondta volna, hogy a stadionban megrendezett koncertek ellentétesek voltak a városrendezési előírásokkal vagy a vonatkozó engedélyek feltételeivel.
Ezzel összefüggésben emlékeztetni kívánunk arra is, hogy a Santiago Bernabéu Stadionban tartott koncertek ugyanazon engedélyezési és közigazgatási ellenőrzési rendszer hatálya alá tartoznak, mint amely más nagy sportlétesítményekre is alkalmazandó, így például a Metropolitano Stadionra, ahol ezekben a napokban szintén koncerteket rendeznek.
A bírósági eljárás most a rendes menete szerint folytatódik, és adott esetben ebben a keretben kerül sor a felek által felvetett kérdések érdemi vizsgálatára.
A shownak folytatódnia kell!
Túl vagyunk a választási kampány ígéretekkel, ködösítéssel, látványos trükkökkel és félreértésekkel teli időszakán, a Real Madrid pedig ismét színpadra lép. A futball ugyanis, akárcsak a tavasz, nem áll meg és nem vár senkire – a Chamartínban pedig különösképp nem. Készüljetek fel, mert olyan hetek következnek, amikor a világbajnokság eseményei és a Concha Espináról érkező hírek osztoznak majd a figyelmen. És valljuk be: Mourinho visszatérése önmagában is elég ok arra, hogy a klubtagok megújítsák bérletüket.
Soha nem szűnik meg lenyűgözni a labdarúgásnak azon képessége, hogy néhány hét leforgása alatt a csalódottság hullámait reménnyé és lelkesedéssé formálja át. Két keserves idény után ismét itt vagyunk, és újra az igazolásokra, az újdonságokra, a nyilatkozatokra és a hírekre figyelünk. Bármennyi pofont is adjon, a szép nő soha nem veszti el a vonzerejét.
A névsor elején – micsoda meglepetés – ott vannak azok az újságírók, akik már azelőtt ellőtték vaktöltényeiket, hogy a portugál edző egyáltalán földet ért volna Madridban.
– Ez a Mourinho a Benficát sem juttatta be a Bajnokok Ligájába; nem érkezhet ugyanazzal az önhittséggel, mint 2010-ben – jelentette ki Segurola.
Elismerve, hogy néhány második felvonás korábban valóban nem sikerült jól – eszembe jut Beenhakker és a tenerifei tragédia 1992-ben, Toshack és a ‘Ferrari-fiúk’ széthullása 1999-ben, vagy akár Don Alfredo, akinek második időszakából mindössze az 1990-es Szuperkupa maradt emlékezetes –, a közelmúlt visszatérései azonban egyértelműen sikeresnek bizonyultak.
Jó reggelt, Madrid!
Fabio Capello egy évtized után tért vissza, hogy megnyerje a bajnokságot. A 2006/07-es idény nagy fordításainak Ligája egyszerűen felejthetetlen emlék. Zidane-t már azelőtt támadták, hogy egyetlen mérkőzésen is leült volna a Real Madrid kispadjára, azzal gúnyolva őt, hogy előtte a La Roda ellen döntetlent játszott. Aztán 2020-ban megnyerte a pandémia bajnokságát. Ancelottiról nem is beszélve, akit egyesek azért néztek le, mert az Evertontól érkezett, majd végül mindenki rajongott érte, miután két Bajnokok Ligáját, két bajnoki címet és egy Király-kupát nyert.
Mourinho önmagában nem lesz elég
Mourinhóra nem vár könnyű feladat. Első küldetése – és talán minden további ezen múlik majd – az lesz, hogy felmérje a károkat abban az iskolai játszótérré változott öltözőben, amivé a csapat az utóbbi időben vált. Ezt követően pedig a keret valódi szükségleteire kell választ adnia. Végre érkezik-e egy olyan középpályás, akinek fény gyúl az elméjében, amikor labdát kap? Megszűnnek-e a Real Madrid védelmi problémái? Tartogat-e valamilyen meglepetést a támadósor?
Ezek a kérdések töltik majd meg a nyári hónapokban az újságok oldalait és a rádióműsorok adásidejét. Egyes médiumok – nem mindegyik, tegyük hozzá – már most versenyt futnak azért, hogy ki tudja hamarabb kioktatni a portugál szakembert, miközben elégedetten dörzsölik a tenyerüket, amiért a visszatérése újabb témákat szolgáltat számukra. A cinikusoknak is megvan a helyük ebben a szakmában. Vagy legalábbis sokan vannak.
Néhány hónappal Freddie Mercury halála előtt a Queen gitárosa, Brian May dalt írt és komponált barátja példamutató helytállásáról:
“I’ll soon be turning round the corner now
Outside the dawn is breaking
But inside in the dark I’m aching to be free”
Így volt akkor, és így van most is.