PD

Egy faliújságot látni, tele fotókkal. Mindegyiken gyerekek, akik sárga-kék mezekben állnak ott, az akadémia hagyományos színeiben. Vagy csak egyszínû vörösben, uniformisban. Számos felvételen ugyanannak az embernek az arca tûnik fel, a legnagyobb tehetségé, mely az 1995-ben alapított iskolából kikerült. Itt kincsként õrzik James elsõ igazolványait és érmeit.

Egyre több tanuló

Ezek az emlékek, melyek bizonyítják, hogy innen indult a karrierje, most a legjobb reklámot jelentik az iskolának. Mielõtt leigazolta a Real Madrid, 180 tanulójuk volt. Most több, mint 430. „Mikor jön erre James, hogy megölelhessük?” – kérdezgetik az oktatókat. A jövõbeli tanulók, akik belépnek az adminisztrációs központba, akik készek beiratkozni, hogy követhessék a példaképüket, elámulhatnak a 84 trófeától, melyet az elõdök szereztek.

Különösen egyet csodálhatnak meg, melyen még mindig feketéllenek a betûk, nem fogott rajta az idõ: „10. PonyFutbol Torna, Los Paisitas Sport Testület. Nemzeti bajnok 2003-2004” Ez volt a legjelentõsebb kupa, amit James magasba emelhetett abban a hat évben, míg ennek a szerény csapatnak a színeit viselte.

Az edzõ

A trófeák után egy rendezetlenebb szobát találunk: ágy, televízió, baseball sapka, s egy labdát ábrázoló festmény. Itt alszik Yul Armando Calderón, James egykori edzõje. Elõször hatéves korában látta, mikor nevelõapja, Juan Carlos elhozta ide, hogy beiratkozzon, és kifizette a 10 000 pesót, ami a havidíj volt. James akkor már játszott pár napot a bogotái Sporting Cristal iskolában, ahol az anyjával, a nevelõapjával és a féltestvérével, Valentinával élt.

A család nem tudta megszokni ezt a hûvös fõvárost, ahol egy évnél is kevesebbet töltöttek egy lakásban, az El Salitre negyedben. Ahogy visszatértek Ibaguéba, nekiálltak érvényre juttatni azt a tehetséget, melyet James már egészen kis korában is megmutatott. „Õ nem a cipõ orrával rugdosta a labdát. Külsõvel és belsõvel próbálkozott. Már akkor is tudtuk, hogy különleges tehetség.” – emlékszik vissza nevelõapja, Juan Carlos.

Mindannyian a család ballábasa köré szervezték az életüket. A csapattal együtt utaztak a buszon, ha egy másik városban tartott tornára kellett menniük: Cúcutába, a Club Quinta Oriental által rendezett versenyre, Armeniába, a Comfenalco-bajnokságra, vagy Barranquillába, a 2002-es Asefal tornára. Az utóbbi feledhetetlen volt. Két busszal mentek, életük addigi leghosszabb útja volt. „Mennyi van még?” – kérdezgették a gyerekek már az indulástól számított elsõ órától kezdve. Az, hogy végre láthatják a tengert, teljesen felcsigázta õket. A 990 kilométeres, egy napos utat követõen a kis James Rodríguez megláthatta, milyen is a hatalmas Atlanti-óceán.

Fotók is készültek, miután megérkeztek. Látható rajtuk a Metropolitano stadion, ahol sok évvel késõbb a kolumbiai válogatott 10-es mezét is magára ölthette. A barátaival pózol a képeken. Yul Calderón elmondása szerint nagyon féltek attól, hogy kiejtik õket a tornáról. „Az elõdöntõ elõtt pihentünk, elmentünk a tengerhez fürdeni. A gyerekek boldogok voltak, csak este mentünk haza. Túlzottan féltek, úgyhogy 2-1-re kikaptunk a Juniortól.”

Meggyõzõdés és a család támogatása

Ez a kis csapat mindig ott volt a dicsõségfalon a tornák miatt. James mellett volt még néhány hasonló fiú: Hans Forero, Yamer Guzmán és José Alberto Bustos. „De James két szempontból feléjük kerekedett: a meggyõzõdése és a családja támogatása miatt. Egyetlen edzésrõl sem hiányzott, jött, ha esett, ha fújt, betegen is. Más gyerekek jobb szerettek csavarogni vagy otthon maradni, de James tudta, mi akar lenni, ha nagy lesz.” – emlékszik vissza Yul Calderón.

Nem volt szórakozott. Mindig gondja volt rá, hogy a mezét kimossák és kivasalják, s õ maga bokszolta a cipõit. Részben azért, mert a sportra mindig hivatásként tekintett, másfelõl pedig az edzõk is elvárták a jó megjelenést. A szülei megkérték az iskolát, hadd gyakorolhasson többet az akadémián, és így nem kellett a délutáni iskolai foglalkozásokra sem eljárnia.

A San Simón sulival szembeni sportközpontban edzett vagy – az esetek többségében – a Polideportivo 14 de Octubre pályáján. Egy szinte hófehér poros placcon, alig tíz utcányira a háztól, ahol felnõtt. Az esõ az egész területet szinte mocsárrá változtatta, ahol lehetetlen volt irányítani a labdát vagy akár cselezgetni. Ráadásul a szél is telefújta a játékosok és a nézõk szemét homokkal.

Itt rúgta a szabadrúgásokat a hatalmas kapukra az ellenfél aprócska kapusainak. Azon volt, hogy jobb lábát is csiszolgassa és át tudja venni azokat a labdákat, melyek a háta mögül érkeznek. „Biztos vagyok abban, hogy bármilyen iskolában egy zsenivé vált volna. De itt mindent elkövettünk, hogy tökéletessé formáljuk. A tanárai, Álvaro Guzmán és Dagoberto Cortés nagyon nagy hatással voltak rá az itt töltött idõ alatt.” – nosztalgiázik tovább látható büszkeséggel Calderón.

Búcsú az akadémiától

2003 derekán a tolimai csapattal egy országos ifjúsági tornán vett részt James, ahol a 83. percben kihagyott egy tizenegyest az Huila ellen, a csoportmeccsen. Amíg Nariñóban volt, az édesanyját az akadémia egyik edzõje sürgetve hívta fel. La Doradába, Caldasba, a városi stadionba akarták hívni Jamest (168 km-re Ibaguétól), hogy ott legyen a PonyFutbol utolsó selejtezõjén. Nagy nehézségek árán ért oda, de végül sikerült bejutniuk Kolumbia legjelentõsebb gyermekbajnokságára. A cél teljesült. A Medellín pályáján, mely az Atanasio Girardot stadionhoz képest folytatólagosan terült el, a kis James igazi zsenivé érett. A diadal után egyre több város vezetõje emlegette õt, mindenki szerette volna saját csapatához szerzõdtetni. Végül ez is bekövetkezett: egy teherautóra pakolták az ingóságaikat, s Juan Carlos, Pilar, Valentina és James felkerekedtek Envigado felé. Ez volt mindannyiuk életének ugródeszkája.

James szeretett iskolába járni. De csak azért, mert a szünetekben játszott meccseken kifocizhatta a lelkét is. A tananyag nem volt mindennél fontosabb az El Tolimensében, úgyhogy ebben a suliban futballtehetsége miatt emlékeznek rá a mai napig, nem a tanulmányai okán. Elsõ középiskolai évében matematikából és angolból is korrepetálásra kellett járnia, s csak két tárgyból kapott tökéletes értékelést: testnevelésbõl és projektmunkából.

James iskolája, El Tolimense

Iskolai pályafutása egy különleges óvodából indult, melynek már a neve is beszédes: Liceo Tesoros del Mañana (szabadabb fordításban: “a jövõ ígéreteinek neveldéje”). Az általánost különbözõ intézményekben végezte el, járt Montessori-módszert alkalmazó iskolába és a Montealegrébe. De legtöbben az El Tolimensében emlékeznek rá, mely Ibaguéban található, és ahol végül hat éves gimnáziumba járt 2002-ig. Hajnalban kelt, amikor még sötét volt, azért, hogy idõben beérjen: „Nem jelentett neki problémát, de az iskolába járás nem igazán tartozott a legkedveltebb dolgai közé.” – mondja nevetve egyik nagynénje.

Két különbözõ egyenruhát váltogatott: fehér ing, bézs nadrág, sötétkék blézer az egyik nap, póló és melegítõ felsõ más napokon. Andrés bácsikájával sétált az utca sarkáig, és várta a 9-es buszt. Sokszor elszenderedve, fejét az ablaknak támasztva utazott, a forgalmas ötös utat átszelve, két templom mellett elrobogva egy 45 perces utazást követõen leszállt három utcányira az iskolától, mely egy dombon helyezkedett el a Belén negyedben.

Katolikus magániskola

6.30 elõtt oda kellett érnie, hogy elmondhassa a közös miatyánkot az aulában, hiszen az intézmény 1934 óta mûködött katolikus magániskolaként. Több oltár, feszületek, Szûzanya-szobrok, az iskola vezetõi egyben papok is. Ezt a környezetet látva talán megérthetjük, miért mondja azt James Rodríguez, hogy fontos számára a lelki élet, s hogy miért visel egy Krisztust ábrázoló tetoválást a bal vádliján.

Ha megkezdõdött a tanítás, a tanárok kicsit szétszórtnak találták õt: „Sokat veszekedtem vele, mert túl sok édességet evett és nem figyelt da. Csak a földrajz érdekelte, mert felidézhette a híres focistákat, mikor egy-egy országot megneveztünk.” – meséli Danilo Barón, aki most koordinátorként dolgozik ott, de akkoriban tanította Jamest. A könyve egész órán ugyanott maradt nyitva, s csak akkor kezdett mozogni, ha már közeledett az elsõ szünet, mely reggel 8.30-tól 8.50-ig tartott.

Õ szaladt ki elõször, és azonnal kérte is a labdát a testnevelés tanárától. A kép mindennapos volt: James hóna alatt egy labdával és egy seregnyi gyerek, akik kérlelték õt, hogy válassza be õket a csapatába. Aztán elkezdõdött a meccs Andrés Felipe Aristizábal és társai ellen, aki egy szintén labdazsonglõrnek számító hatodikos volt. Egyikük sem tûnt ki a jegyeivel (a humán tárgyakból bukás is elõfordult), de tisztelték õket a gólerõsségük miatt. James kevésbé volt aktív a tanórákon, de a pályán nem is kellett beszélni. Azt mondják, az igazi vezetõ kiemelkedik, és a többiek követni fogják, ha valóban született vezér.

Ezen a pályán James már kisgyerekként is vezetõ volt

A futball volt az egyetlen dolog, ami vonzotta az iskolában, mely délután egyig tartott. Ünnepeken, zászlófelvonásokon és kulturális eseményeken James jobb szeretett az Arkaparaíso parkjában játszani. Édesanyja elõkészítette neki az aznapi ruhát, de úgy döntött, inkább otthon marad, mert az ilyen napokon nem lehetett focizni a suliban.

S ezt mindenki tudta. Az osztályzatok nem számítottak többé elsõdlegesnek. A tanárok megengedték neki, hogy határidõn túl adja be a feladatait, s elnézték neki a labda iránti szenvedélyét. Egyszer órára sem ment be, mert nem tudta kivárni a szünetet. „Nem akarjuk, hogy te legyél a legjobb tanuló, de legyél a legjobb focista” – ezt mondta neki nevelõapja, Juan Carlos Restrepo. S õ még jobban szót fogadott. Az elsõ és második szünet meccsein úgy játszott, mintha valamilyen torna döntõjén lenne. Élet és halál kérdéseként fogta fel õket.

Az ibaguéi iskola osztályterme, ahol James is tanult

„Gyakran volt sírás a vége. Senki sem szeret veszíteni. Épp olyan versengés élt bennük, mint amilyen tehetségesek voltak” – mondja Mauricio Barrera, az akkori testnevelés tanár. Volt sok esés, lökés, játékvezetõi viták, melyeket demokratikusan döntöttek el. Pilar, az édesanyja úgy döntött, ilyen igénybevétel mellett jobb, ha katonai bakancsot és nadrágot vesz neki 10 000 pesóért (4 euróért), hogy a jobb minõségû ruháit ne tegye tönkre.

Az igazgató, Arnulfo Pinilla atya pedig elrendelte, hogy ne büntessék meg azokat, akik kitörnek egy-egy üveget – õ is ismert volt futball iránti rajongásáról. „Tegyetek be újakat és kész” – ezt mondta. A bukott vizsgák pedig csak ezután következtek. Amikor tudta, elkészítette a feladatait – vagy helyette Pilar, ha belefáradt a kérlelésbe.

Érdeklõdés a mérnöki pálya iránt

Csütörtök délután van. A gyerekek visszatérnek otthonaikból, hogy délutáni foglalkozásokon vegyenek részt: tánc, kórus, futball, röplabda, kosárlabda, katonai gyakorlatok, úszás. Termeket láthatunk színes padokkal és vallási jelképekkel. Egyszer csak erre rohan James. Hallani, hogy kazettáról szól a zene, s egy folyosó végérõl érkezik Carolina, egy titkárnõ, aki megígérte nekünk, hogy megmutatja annak az évnek a jegyeit: „Nem õ volt a legjobb tanuló.” – figyelmeztet minket, mielõtt kinyitná a naplót a megfelelõ helyen.

Abban az évben James 13 tárgyat tanult: hittan, erkölcstan, filozófia, társadalom és természetismeret, matematika, angol, spanyol, mûszaki rajz, képzõmûvészet, technika, testnevelés és projektmunka. Hat tárgyból elégséges, háromból jeles, kettõbõl kiváló és kettõbõl elégtelen: ebbõl az egyik a geometria, a másik az angol. És ebben a 2002. december 5-én készült jelentésbõl az is kiderül, hogy minden tárgyból elégségesre javított, s tovább léphetett a következõ osztályba.

Az egyik jelest technika-informatika tárgyból szerezte, ez olyan terület volt, mely sosem hagyta hidegen: „Mindig szerette a számítógépeket és a konzolokat. Egyszer azt mondta, hogy rendszermérnök akar lenni, mint a nevelõapja, Juan Carlos. Felmerült, hogy elmegy egy másik iskolába, mikor Oportóban éltünk, de aztán nem volt rá ideje.” – meséli Pilar.

James a bizonyítványával, már focimezben

A futball sosem hagyta, hogy példás tanuló legyen, de azt sem, hogy csavargóvá váljon. 42 társából, akikkel együtt kezdte az iskolát, kettõnek kellett távoznia, s egy lánynak, egy bizonyos Ximena Marínnak kellett évet ismételnie. James folytatta különösebb elismerések nélkül, és 2004-ben, a futballnak köszönhetõen elmehetett Envigadóba. Ezen a területen, ahogy a szülei is kérték, mindig õ volt a legkiemelkedõbb.

A házról, ahol James Ibaguéban nevelkedett, csak néhány fotó maradt. Most egy fehér épület áll a helyén három lakással: a második szint ablakán egy hirdetést látni („matematika órák”), a földszinten pedig egy gyógyszertárból jönnek-mennek az emberek, ahol lottót és fagylaltot is árulnak. Nyoma sem maradt gyermekkori otthonának, de a családtagok és a barátok emlékei kitörölhetetlenek: ezen a helyen született meg benne az az álom, hogy futballista akar lenni.

A házszám táblája érintetlen maradt: Arkaparaíso negyed, B háztömb, 21-es ház. De a környezet átalakult, a közeli utcákban sokkal nagyobb a felfordulás, több az üzlet, mint korábban. Mikor Pilar, az édesanyja ideköltözött Jamesszel (aki ekkor még csak kisbaba volt), nem járt erre ennyi autó, nem volt ilyen lárma. Épp ellenkezõleg, ahol most kereskedelmi központ van, ott a Cooperamos Tolima játékosainak edzõpályája volt, egy azóta megszûnt harmadosztályú csapaté.

Ebben a sárga homlokzatú házban élt Pilar egész családja: a szülei, Miriam Gómez és Alcides Rubio; a testvérei, Adriana, Patricia, Mario és Andrés. Az elsõ szinten volt a konyha, az elõszoba, az étkezõ, egy udvar, fürdõ, és egy garázs, amit kiadtak. A másodikon négy szoba és egy fürdõ. Semmi luxus, csak összefogás és temperamentum. „Szerény, dolgos család vagyunk, jó szokásokkal” – mondja a Real Madrid 10-esének egyik nagynénje. „Nem ezüst kanállal a szánkban születtünk.”

James nagynénje, Patricia

James az édesanyjával aludt egy belsõ szobában, de nap közben jobb szeretett Patricia néninél lenni, mert az õ erkélyérõl láthatta a Cooperamos Tolima edzéseit. Onnan szólítgatta az ott lévõket, mutogatott a pályára. Alig érte el a kisgyermekkort, már áthatotta a viselkedését a futball iránti szeretet.

Az edzõ, Jorge Luis Bernal látta õt a pályáról, el is érzékenyült. Meghatotta, egy szõke, szelíd gyerek volt. „Bernal eljött érte a házba, és megkérte a nagymamáját, hadd menjen le egy kicsit labdázni. A kisfiú arca felderült.” – emlékszik vissza Patricia. A pályán azzal volt elfoglalva, hogy utánozta a játékosok bemelegítõ mozdulatait, rugdosta a labdákat és figyelte azt a terepet, amit egész életében maga elõtt látott.

A futball mindig is elkísérte, már születése elõtt is, hiszen apja, Wilson James és nagybátyja, Arley Antonio (akit 1995-ben megöltek) mindketten profi játékosok voltak. Valószínûleg csak a vér számított, mert James egyikükkel sem élt soha egy fedél alatt. Biológiai apja makacssága miatt sutba dobhatta a karrierjét, s azt a lehetõséget is, hogy fiával lehessen, hiszen Pilarral is tönkrement a kapcsolatuk.

Így tulajdonképpen édesanyja és nevelõapja, Juan Carlos Restrepo tehetõk felelõssé azért, hogy James futballista lett. A Transportadora Diamanténál, a munkahelyükön ismerkedtek össze, ahol Pilar a cementes autókat regisztrálta, majdani férje pedig rendszermérnök volt. Édesanyja megfertõzte Jamest a Deportes Tolima szeretetével, õ vitte el elõször az ibaguéi stadionba. Nevelõapja vette neki a ruhákat és az elsõ sportcipõit, egy pár fekete Adidast. És persze mindenek elõtt mindkettejüktõl megtanulta a fegyelmet.

A mini focipálya

Mint ahogy az lenni szokott, amikor a gyerekek a szüleik álmait teljesítik be, James fejében soha nem fordult meg semmi, ami nem kötõdött a labdához. Csak az számított neki, hogy magához ölelhesse sárga labdáját s megállhasson vele az ajtóban addig, míg nagymamája ki nem engedte – azután meg sem állt a parkig. Nem akármilyen park volt: egy betonpálya is volt ott kosárpalánkokkal és két kis kapuval, így lehetett kispályán focizni. Ez volt az elsõ stadionja, a házak olyan közel voltak a pályához, hogy lelátóknak tûnhettek.

És az egykori családi lakással ellentétben ez a park semmit sem változott azóta. Olyan, mint egy nosztalgikus pillanat. A pálya, a játszótér utána, az élelmiszerbolt, a gyereknevetések, a fõtt kukorica árusok és a pasztellszínû székek, melyek ugyanolyanok maradtak, mint a 90-es években. James történetei még mindig élnek ezen a helyen. A 12 év alatt, amíg Ibaguéban lakott, sok szép percet töltött el itt.

James egyik barátja azon a pályán, ahol minden elkezdõdött

Ebben a fás zöldövezetben sokat láthatták õt szõke fürtjeivel, melyek a homlokára borultak. Aztán elkezdett sötétedni a haja, elõkerült a hajzselé, s onnantól fogva sosem láthatták máshogy, csak a beállított kakastaréjjal. Mindenki figyelhette, hogyan fejlõdik és rúgja a gólokat. Elég sokat. Azt mesélik, a vele egykorúakat rengetegszer kicselezte a bal lábával. Aztán szembe került Andrés nagybátyja barátaival, akik hét évvel voltak idõsebbek nála, s õket is megpróbálta átverni. „Mind sokkal magasabbak voltak, de neki mindegy volt. Minden szabadrúgást õ lõtt, már lehetett látni, milyen tehetséges. Nagyon pontosan passzolt, volt stílusa” – meséli Fabián Palma, a család szomszédja és barátja. Néha ki kellett õt zárni a játékból, mert az ellenfélrõl az a hír járta, hogy durván játszik. Meg kellett védeni. S bár nem tetszett neki ez a helyzet, ülve maradt a járdán.

Ha nem játszhatott, hát nézte. Mindig utána kellett menni ebédidõben, mert a labda elfeledtette vele az éhséget is. „James, már jön is az anyukád, hogy ellássa a bajodat!” – így szórakoztak rajta. „Ha nem eszel, nem focizhatsz!” – ezt mondogatták neki. A fenyegetés, mely persze sosem vált valóra, gyerekkorában a legszörnyûbb büntetésnek látszott számára.

Supercampeones

Néha elhagyta a pályát, de a parkot nem. Bement a háztömb négyes lakásába, lehevert egy kanapéra, és ott nézte a Supercampeonest, egy a valóságtól elrugaszkodott sorozatot, ahol egy fél kilométeres pályán a labda át tudta szakítani a hálót. Ott, ahol arról álmodott, hogy Oliver Atom lehet, vele volt Betty és Delio, akik minden délután néhány banánnal az asztalon és egy üveg vízzel a hûtõben várták, hogy felfrissíthesse magát a játék után. Pufók arcáról nevezték el Cachetónnak.

De nem csak õk kapcsolódtak valahogyan Jameshez: a járókelõk, akiket eltalált egy-egy labdája, és a szomszédok, akiknek az ajtói és ablakai bizony megsínylették bal lába erejét. A hármas lakásban lakó Don Huguitót nagyon zavarta a meccsek zaja, s még inkább a hívatlanul betévedõ labdák. Egy nap, mikor nyitva hagyta az ajtaját, a játékszer pont az elõszobájában állt meg. James azt hitte, nagy veszekedés lesz belõle, de végül nem történt ilyesmi. Ám labdája ki volt szúrva, s így nagy szomorúsággal kellett hazamennie.

Ellepték õt a labdák, hiszen ez volt az egyetlen dolog, amit ajándékként elfogadott különleges alkalmakkor. Adriana nénikéje ruhákat vett neki, de õ mindent elutasított, ami nem volt kerek. Valójában nem számított neki egy labda elvesztésének fájdalma, csupán az, ha valami miatt nem volt lehetõsége a játékra. Ilyenkor, pl. esõs napokon James nem tudott mit kezdeni magával, éjfélkor úgy kellett rászólni, hogy aludjon. Hajnalban kelt, hogy beérjen az iskolába, bár nagyon nem szeretett oda menni.

A sorozat elsõ része ide kattintva elolvasható.