Mondhatjuk, hogy Mou nem a klasszikus Real stílust képviseli, amely az arisztokráciát, a sznobizmust, a csendet, a kék öltönyöket, a szélsõjobb polgári szurkolását, a tartózkodást és a hagyományt jelentené. Õ itt van mellettem egy szürke pulóverben, kapucnival a fején, egy két számmal nagyobb Adidas dzsekiben és fekete farmerben, és egy egyértelmûen fekete-kék tornacipõ van rajta, csak hogy feldühödjenek a helybéli szurkolók.
Természetellenes pozícióban tehénkedik egy korláton, hátra dõlve a könyökére támaszkodik és inkább egy dealernek néz ki, aki szórakozottan felügyeli a területét, amirõl jól tudja, hogy az övé, és nem pedig egy apának, aki a Club Deportivo Canillas pályájára látogat, hogy fia edzését megnézze. Néha felpattan és a bár üvegéhez nyomja az arcát, hogy megnézze egy távoli televízión az épp kulcsfontosságú szakaszában lévõ West Bromwich-Stoke City meccs eredményét. Nulla – nulla. A kis szõke, aki elkíséri, közeli barátnak tûnik, egy kis biccentéssel mutatva rá mondja: „Igazi fociõrült.”.
2013. március 11., 19:30: Spanyolországban vagyok már két napja és megtaláltam az elcsíphetetlen Mout, azt az embert, akit Olaszországba úgy sírnak vissza, mint Moana Pozzit, de Madridban nem tudta belopni magát a szurkolók szívébe. A saját szurkolótáborának egy része nem kedveli Mourinhót és legszívesebben visszaküldené Angliába, a barbárok közé, vagy az Inter árva szerelmeseihez. Sosem esett még meg a Real Madrid történetében, hogy egy edzõ magasabb talapzatra merjen felállni, mint a játékosok. Ugyanakkor sosem történt meg még Mouval, hogy ne sikerült volna megszilárdítania a közönséget, vagy, hogy sokan távozását kívánnák.
„Januárban történt”, meséli Teofilo, bankigazgató és harminc éve bérletes szurkoló. A Marca Sports Café büféjében futok vele össze, miközben egy hamburgeren falatozik: „Casillas sokadik kizárása után a föld alá temettük a sok fütyüléssel. Elegünk van az ilyen lépésekbõl. A Bernabéuban a szurkolók döntenek a hierarchiáról”. Mou a Canillas pályán – ahol Zidane fia is játszik egyébként – se hazudtolja meg magát. Hét húszkor megérkezik, szorosan fogja a kisfiát, a fejét a karjával magához szorítja, mintha egy wrestling mozdulat lenne. A kezével kicsit megborzolja a haját és beküldi az öltözõbe, utána pedig elkezd pacsikat és öleléseket osztogatni a szembejövõknek, mintha csak a stadion alagútjában várna a pályára lépésre. Manuel Alvarez, az elnök, aki majdnem érthetetlen spanyolt beszél így írja le: „Mindig itt van, ha nincsenek kupák: hétfõn, kedden, csütörtökön és a vasárnapi meccseken. Hogy viselkedik, miközben a fiát nézi? Pontosan úgy, mint amikor a Real játszik: színpadiasan felgyûri az ingujját a pálya szélén, kitárja karjait, figyeli a lelátón levõ szülõket, ha pedig igazságtalanul ítél a bíró, mutogat és mérgelõdik. A Mourinho, akit mindannyian ismerünk”. Egy igazán közkedvelt személyiség itt a Canillasban, ez a tízezer eurónak is köszönhetõ, amit minden évben a klubnak adományoz, egy kis ajándék a kevésbé tehetõs fiúknak, hogy be tudjanak iratkozni és el tudjanak indulni pályájukon.
A sajtó
Tomás Roncero, az AS egyik leghíresebb újságírója, szintén itt nézi kisfiát, ahogy kezd megismerkedni a labdával: „Nézze: tudja jól ki vagyok, de mégis úgy tesz, mintha nem látna. Gyûlöli a spanyol sajtót”, mondja, majd meghív engem a napilap székhelyére. Többször is látták már Roncerót, ahogy a Barcelona vereségeit ünnepli a Cibeles téren, antikatalán nótákat énekelve. Roncero egy eltökélt madridista, aki úgy díszítette fel az íróasztalát az irodájában, mintha egy oltár lenne: egy sál a számítógép monitorán, egy öntöttvas Bernabéu modell, Ronaldo és Sergio Ramos fényképe és egy könyv Florentino Pérez beszédeivel. Mounak nyoma sincsen: „Madridban nem közkedvelt személyiség és ennek sok oka van”, mondja Roncero. „Mindenekelõtt sose vallotta magát madridistának és nehezére esik szerelemmel beszélni a színeinkrõl. Másodszor, amikor a BL-rõl szól, azt mondja, hogy „az én harmadikom” és nem azt, hogy a „tizedik”, ahogy bármilyen más edzõ tenné. Harmadszor pedig, sokszor túlzásba esik: sose volt még itt olyan edzõ, aki a derbi elõtt az Atlético szurkolókat provokálja”.
Pár órával késõbb a Marca alelnökénél, Carlos Carpionál vagyok, aki szintén Madrid szurkoló (de az irodája falára egy Iniesta óriáspósztert akasztott ki). Õ ezt meséli nekünk: „Mou egy nagy edzõ, de a túlzott antibarceloniuzmusával veszélybe hozta az ország egységét. Ezt a sajtó nem bocsájtotta meg neki”. A számokról beszélve viszont kénytelen elismerni: „Amikor õ van a címlapon, az eladott példányok száma az egekben van. Jobban, mint Messi, vagy Ronaldo esetében. Mindenképp veszteség lesz a spanyol foci számára, amikor elmegy”.
Mou és a város
De nem nagy veszteség a város gazdasága szempontjából, ahol minden nap tüntetnek a Rajoy-kormány ellen. A legmegdöbbentõbb menettel a Calle de Alcalában találkoztam, ahol a nyugdíjasok a béke feliratú lobogókkal, a tanulók pedig sarló-kalapácsos zászlókkal vonultak. A férfi rendõrök az autójukban ültek, a nõk pedig motoron követték a menetet.
Mikor már nem féltem a reakcióktól, megkérdeztem pár munkanélkülit, hogy mit gondolnak Mouról. A válasz mindig ugyanaz volt: „Túl arrogáns, és jelenleg az emberek nem õt akarják”, mondja Pablo, egy Real szurkoló. „Egy másik idõszakban szórakoztatott volna minket”, teszi hozzá Ignacio, a nagyon kommunista Rayo Vallecano követõje. „Még Cristiano Ronaldo is megértette egy idõ után, hogy nem érdemes a kis zselézett bunkónak lenni”, magyarázza Hernando, „most már mindig mosolyog: egyik címlapon az indonéziai erdõk kiirtása ellen harcol, a másikon pedig szolidaritást fejez ki a munkanélküliek felé”. Mout pedig sose látni az utcán, az ideje nagy részében a villájában tartózkodik, amely fél óra autóútra van Madridtól egy „páncélozott” negyedben. A kapukon kívül található a Zoco nevû kis bevásárlóközpont, amely foszforeszkáló egyenruhájú biztonsági õrökkel van körbevéve. Mou igen szeret itt vacsorázni Aitor Karankával, a Real Madrid másodedzõjével. Az éttermet Urrechunak hívják, az egész fából van, de nagy vaskapukkal van elzárva, egy kicsit olyan, mint Frodo Baggins háza a Gyûrûk Urában. Mou mindig hét körül érkezik, amikor még nincs ott senki. Egy kis elszigetelt asztalnál helyezkedik el és mindig ugyanazt rendeli: soromillo (hátszín), chuleton (karaj), xipirones rellenos (töltött paprika) és ásványvíz. Késõbb, fél kilenc felé elmegy, mielõtt más vendégek érkeznének, és a pincérnek mindig legalább húsz euró borravalót hagy. Ugyanezek a szokásai a De Mariaban, amely egy argentin étterem a semmi közepén, egy Majadahonda nevû városkában, egy kihalt utcán. Az egyetlen lehetõség a szurkolóknak, hogy közös képet csináljanak vele az, hogy elmennek a Real boltjába a Santiago Bernabéuhoz és tizennyolc eurót fizetnek egy rögtön kinyomtatásra kerülõ fotómontázsért. A legkeresettebbek listája azonban itt is világos: az elsõ Ronaldo, utána Casillas, majd Kaká. Egy eladónõ ezt mondja: „Mourinho? Az elsõ évben volt divat, most már csak a külföldiek kérik”.
Kékfekete szív
Ezalatt a kis bár tévéjén a West Bromwich meccs közvetítése befejezõdött és a Canal+ kezdi visszajátszani az Inter-Bologna mérkõzést. Mourinho ezt észreveszi, fog egy széket és leül tíz centire a képernyõtõl és hipnotizáltan nézi, miközben a három barátja a sültkrumpliról és Coca-Coláról társalog. Mou meg se rebben, még csak nem is nyel. Csak akkor rendül meg amikor Gilardino berúgja a gyõztes gólt. Hirtelen felpattan és olaszul azt mondja „vaffanculo”, majd visszatér a korlátjához. Hátat fordítva a kis José korai védéseinek.
