2018. szeptember 20., csütörtök

HISTORIA Y HONOR: Egy palackba zárt döntő

  • DG , M. László (mrazo)
  • 2018.07.11. 21:48
Új cikksorozatunk nem titkolt célja, hogy ajtót nyisson a Real Madrid múltjára. Szeretjük ezt a klubot, szeretjük a játékosait, de fontos lenne, hogy értsük is értékeit, konfliktusait. Előre szeretnénk jelezni, hogy nem minden évfordulós beszámoló szolgál majd dicső, örömteli pillanatokkal, ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy kibővítsük Olvasóink ismereteit, kiszolgáljuk azon igényeket is, melyek általában perifériára szorulnak.

„A politikai aspektus elkerülhetetlen. A Barça-Real futball és politika is egyben, és önmagunkat részben a Real Madriddal szemben határozzuk meg. Az ő identitásuk homlokegyenest ellentéte a miénknek” – meséli Rexach, a Barçelona egykori labdarúgója.

Rexach szerint a Kubala és Di Stéfano fémjelezte aranykor elmúlta után két olyan mérkőzés volt, mely igazán jól jelképezte a két klub közötti rivalizálást: mindkettőre a spanyol kupában került sor, s ő mindkettőn pályára lépett, az 1968-as döntőben a Bernabéuban és az 1970-es negyeddöntő második összecsapásán a Camp Nouban is. Ezek voltak azok a mérkőzések, melyek legjobban tükrözték, formálták és meghatározták a rivalizálás természetét, s mindkét párharc középpontjában ott volt a főszereplővé vált statiszta, a játékvezető: 1968-ban Antonio Rigó, 1970-ben pedig Emilio Guruceta.

Nem Rexach az egyetlen, aki úgy emlékszik ezekre a meccsekre, mintha csak tegnap történtek volna. Egy interjú alkalmával a Real Madrid egykori középhátvédje, Ignacio Zoco azon kérdésre, hogy milyen emlékeket őriz arról az 1968-as találkozóról, csupán annyit felelt: „rosszakat”. Majd hozzátette: „Először is azért, mert veszítettünk, másodszor pedig mert katasztrofális játékvezetés sújtott minket. Rigó úr ténykedése egészen hihetetlen volt. Nem szeretném azt gondolni, hogy mindezt szándékosan tette, de vannak pillanatok, amikor azt mondom magamnak: vagy rettenetesen rossz napja volt vagy… Vagy… nem tudom. Akkor egy szót sem szóltam, de egész meccsen ellenünk fújt.”

A mérkőzés szörnyű volt, és nagyon durva. „Ha ma játszottunk volna, nyolc emberrel fejezte volna be mindkét csapat” – jegyzi meg Rexach. A meccset végül a Barçelona nyerte 1-0-ra Fernando Zunzunegui öngóljával. A védő Rifé balról érkező, céltalan beadását próbálta előre vágni, azonban szerencsétlen mozdulatának köszönhetően Betancort hálójába talált, s ezzel előnyhöz juttatta a rivális csapatot. Ezt követően a katalán együttes a kijelzőn álló eredmény megőrzésére koncentrált: lassú labdajáratás, hosszú labdabirtoklás, időhúzás jellemezte játékukat. Taktikájuk kifizetődőnek bizonyult, ugyanakkor a győzelemhez Salvador Sadurní (a Barçelona kapusa – a szerk.) kiemelkedő teljesítményére is szükségük volt. Áthatolhatatlan falként állta útját a kapujára tartó lövéseknek. A sikertelen próbálkozások végül megtörték a blancókat. „Jómagam remek mérkőzést tudhattam magam mögött, ellenben a csapatnak szörnyű napja volt. A Barçelona játékosai az idővel versenyeztek, mindvégig hat-hét emberrel védekeztek” – értékelt Amancio a lefújást követően.

A madridiak elsősorban két elmaradt tizenegyes miatt reklamáltak.  „Amancio esetét nem ítéltem tizenegyesnek, míg Serena egyszerűen megbotlott és megpróbált meggyőzni egy esetleges büntető jogosságáról” – így Antonio Rigó, a mérkőzés játékvezetője. Mindenesetre a többség számára az ezt követő történések miatt maradt emlékezetes az összecsapás, mely az „Üvegek csatája” néven híresült el, mivel a dühös Real Madrid-szurkolók több száz üveget hajigáltak a pályára. Az eset következményeképpen a spanyol stadionokból örökre kitiltották az üvegpalackokat. Az incidens idejére a játékosok levonultak a pályáról, de amikor visszatértek, újra kezdődött a dobálás, különösen Eladio Silvestre és Amancio Amaro kakaskodása láttán. Pirri és Manuel Velázquez próbálta megnyugtatni őket, de nem sok sikerrel. Másnap az egyik lap megjegyezte: „ijesztő belegondolni, hová fajulhatott volna ez az egész, ha nem lett volna ott a lelátón Franco.” Rexach pont az ellenkezőjét gondolja. Ő nem a balhé lecsillapításában, hanem éppen a szításában látja Franco kezét. „Az egész botrányt a rezsim tervelte ki és vezényelte le” – állítja.

Rexach emlékei szerint végig mentek a bekiabálások, a gyalázkodások a barçelonai játékosok irányába. A díjátadót követően a szeme láttára hajítottak be egy üveget, amelyik pont telibe találta a kupát. Nem futottak tiszteletkört, amit Rexach nagyon sajnált. A trófea ugyanis, mely akkoriban Francóról volt elnevezve (Copa del Generalísimo – a szerk.) és ő is adta át, különlegesen fontos volt a katalánok számára, a megszerzésére egyfajta lázadásként tekintettek. „Akkoriban az az ötlet, hogy tiltakozásból távol maradjunk a kupaküzdelmektől, teljes képtelenség volt. Ha valaki felvetette volna, hogy ne játsszunk, annak súlyos következményekkel kellett volna szembenéznie. Így egy dolgot tehettünk – nemcsak elindulunk, hanem meg is nyerjük azt, és ezzel bosszantjuk fel őket. Míg bajnokságot csak ritkán tudtunk nyerni, kupát annál többet. Ez az ő kupájuk, az ő kupája volt, és mi el akartuk rontani az örömüket.”

Aznap este ez sikerült is a Barçelonának. Amancio szerint azonban a meccsel kapcsolatos legendák túlzóak. „Nem volt annyira vészes – mondja. – Nem volt elválasztó kerítés, mégsem rohant be senki a pályára. Pedig százezer néző volt kint, és mindig akad köztük egy, aki megteszi. És senkit sem talált el egyetlen üveg sem.”

„Hogy nem-e? – kérdezi Fusté (a Barçelona egykori labdarúgója – a szerk.), amikor meghallja, mit mondott Amancio. Lehajol és feltűri a nadrágja szárát. A térdén keresztben egy 10-12 centi hosszú sebhely látható. „Mindössze kétszer fordult elő életemben, hogy igazán féltem egy stadionban – mondja –, ez volt az egyik. Néhány üveget már az előtt összetörtek, hogy behajították volna. Láttam, hogy repülnek felém, és megpróbáltam kitérni előlük. Az egyik megpattant, nekicsapódott a térdemnek és felszakította.”

A barçelonai játékosok az eset után bemenekültek az öltözőbe. „Utána már minden rendben volt – ismeri el Fusté. – Mindig rendesen bántak velünk Madridban… jobban, mint mi velük itthon.”

De ezzel korántsem volt még vége. „Úgy volt, hogy a döntő után a játékvezetői hármas is kap egy kupát, de azt mondták, elveszett. Valószínűleg nem tetszett nekik a végeredmény – mesélte Rigó, a mérkőzés sípmestere évekkel később egy az AS újságírójának, Pedro Pablo San Martínnak adott interjújában. – Öt dzsip kísért ki minket a Barajas repülőtérre, tele fegyveres rendőrökkel, és egy civil ruhás tiszt volt mellettem egészen addig, míg fel nem szálltam a gépre.” A madridiak később vétót emeltek a személye ellen, ami azt jelentette, hogy nem vezethet több mérkőzést nekik. A vétóhoz rövidesen hat másik csapat is csatlakozott. „Gondolom, a Madrid parancsára cselekedtek” – mondta Rigó. Hamar szárnyra kapott a szóbeszéd – amit ő visszautasított –, hogy a Barçelona lefizette őt. „A Barçelona soha nem ajánlott nekem semmit, még egy árva kitűzőm sincs. Nem úgy a Madrid. Antonio Calderón, azt hiszem a klub egyik vezető tisztségviselője volt… A mérkőzést megelőzően odajött hozzám, s annyit mondott, hogy lesz számomra egy kis meglepetése. Akkoriban szokásuk volt aranyórát ajándékozni. Feltételezem az óra a Real Madrid győzelme esetén járt volna, tekintve, hogy azóta sem kaptam meg.” Játékvezetői pályafutása ezzel véget is ért. „Az a mérkőzés antimadridistát csinált belőlem” – ismerte el.

Az elnöki páholyban, ahol Bernabéu figyelte tűnődve, amint csapata a saját stadionjában veszíti el a kupadöntőt a Barçelona ellen, egy másfajta konfliktus volt kibontakozóban. A meccs végén a belügyminiszter, Camilo Alonso Vega felesége Bernabéuhoz fordult, és panaszkodni kezdett: „Santiago, micsoda szégyen, hogy kikaptunk!” Férje hallotta a megjegyzést, és igyekezett diplomatikusan közbelépni: „Ramona, gratulálj a Barçelona elnökének!” „Ó, persze, igaz!” – felelte a nő, majd odalépett Narcís de Carreras elé, és azt mondta: „Gratulálok Önnek, hiszen Barçelona is Spanyolország része, nem igaz?” Narcís de Carreras katalán nyelven adott válasza azóta legendássá vált: „Senyora, no fotem” – mondta. (Asszonyom, ne baszakodjunk már!” – a szerk.)

Néhány nappal később Bernbéu interjút adott a Murcia Deportiva lapnak, melyben nagyrabecsülését fejezte ki Joan Vilà Reyes iránt, hiszen mint mondta, „már a puszta tény, hogy valaki egy Espanyol nevű klubot vezet Katalóniában, megérdemli az elismerést.” Később kijelentette: „Amikor huszonöt éve elfoglaltam a klub elnöki székét, ugyanolyan konfliktusaink voltak a Barçelonával, mint most. Az egyetlen különbség, hogy mára megerősödtek.” Majd ezután következett egyik legjobban elhíresült mondata: „Nem igaz, hogy ne szeretném Katalóniát. Én csodálom és szeretem Katalóniát… leszámítva a katalánokat.”

A megjegyzés hatalmas vihart kavart. Bernabéu táviratot kapott Manuel Fraga információs és turisztikai minisztertől, aki azt követelte, vonja vissza, amit mondott. De az elnök nem engedett. Mindeközben az állami televízió főtitkára, Juan Rosón, a rezsim egyik kiszolgálója bizalmas tervet dolgozott ki arra, hogy minimalizálja Bernabéu szerencsétlen kijelentésének hatását. Rosón ugyanannyira hibáztatta a Barçelonát, mint a Real Madridot, megjegyezte, hogy sok szurkoló ellenségesen viseltetik irántuk, valamint hogy a katalánoknak „komplexusuk van, ha Madridban kell játszaniuk.” A Barçelona, jegyezte meg, „hajlamos a katalánizmus szellemében tevékenykedni”, majd azon elmélkedett, vajon Narcís de Carreras szándékosan, valamilyen előre kigondolt céllal politizálta-e át az esetet. Kemény szankciókat követelt, és részletes cselekvési tervet dolgozott ki az elkövetkező két hétre.

Ugyan a terv nem valósult meg, mégis jól tükrözte a rendszer gondolkodásmódját, amint megszállott igyekezettel próbálta felszínen tartani az egység képét. A rendszerhez hű média azt követelte Bernabéutól, hogy kérjen elnézést, az egyik lap pedig kijelentette: „egy olyan felelősségteljes posztot betöltő ember, mint a Real Madrid elnöke nem tehet sértő megjegyzést büntetlenül, még kevésbé zavarhatja meg a Barçelona és a Madrid harmonikus, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatát.” Végül Saporta kijelentette, Bernabéu szavait kiragadták a szövegkörnyezetből: valójában azt akarta mondani, hogy szereti Katalóniát, még ha a katalánok nem is mind kedvelik őt.

A titkosrendőrség jelentése szerint Bernabéu kirohanása azért jelentett problémát a rezsimnek, mert ürügyet szolgáltathatott a katalán nacionalistáknak, továbbá felszínre hozhatta és kihasználhatta a spanyolok katalánok iránt érzett gyűlöletét.

A Real Madrid szurkolói dobáltak üvegeket a pályára és a Real Madrid elnöke nyilatkozott sértően, ám az esetet nem követték szankciók, nem szabtak ki pénzbüntetést, nem tiltottak el senkit, csupán az ellen az újság ellen indítottak vizsgálatot, amely megjelentette az elnök szavait. Mindeközben a katolikus Ya napilap éppen a Barçelonát teremtette le: „Bárkinek, aki politikát akar csinálni a sportból, el kell hagynia a sport világát… csak a sportellenesek gondolhatják úgy, hogy a sport megfelelő eszköz politikai szenvedélyeik kinyilvánításához. Nem kell ahhoz stadionba menni, hogy üvöltözzön az ember, hogy szabadjára eressze az indulatait. Éppen ellenkezőleg. A sport nem elválaszt, hanem egyesít, s a Real Madrid az utóbbi években a leginkább arra lehet büszke, hogy ledöntötte az ellenségeink által két évtizeden át épített, országunkat elszigetelő falakat, s lett hivatalosan elismert, kivételes nagykövetünkké. Ez a helyes út.”


  • Forrás: AS, MARCA, La Vanguardia, ABC, El País, El Confidencial, SPORT, Mundo Deportivo, eldía.es, fcbarcelona.es, eurosport.es, espndeportes.es, Lluís Lainz: De puertas adentro, Sid Lowe: Fear and loathing in La Liga, Manuel Tomás és Frederic Porta: Barça inédit
  • Szerző(k): DG , M. László (mrazo)

Hozzászólások

Tabella