Iker Casillas. Számomra ez a név egyet jelent a Real Madriddal. A Fenomént kivéve nincs még egy olyan játékos, aki ekkora hatást gyakorolt volna gyerekkoromban rám, a meccseket figyelve. Egy legenda, akit egyetlen futballszeretõ embernek sem kell bemutatni. Mindenki elismeri a sikereit, tehetségét, alázatosságát, szerénységét. Nem tudunk olyan szurkolót mondani (támogassa bármelyik csapatot az illetõ), aki ne értene egyet azzal, hogy Iker Casillas bizony a futballtörténelem egyik legkiválóbb kapusa. Valami azonban megváltozott, valami nagyon nincs rendben.
Nem hiszem, hogy létezik olyan, Real Madridot támogató futballszurkoló, aki ne emlékezne arra a 2013. januárjában megvívott spanyol kupa-mérkõzésre, amelyet a Valencia ellen játszott a csapat. Iker kicsit késve érkezett (mondhatnánk, hogy ahogy mostanában szinte mindig), majd megpróbált korrigálni hibáján, ám a felszabadítani készülõ Arbeloa szerencsétlen módon a csapatkapitány kezét találta el. Casillasra több hónapos kihagyás várt. A mélyrepülése itt kezdõdött meg. Lehet szidni Arbeloát, mert eltörte a kezét (nyilván nem szándékosan), vagy akár Mourinhót, aki leigazolta Diego Lópezt, hogy ne Adán szerencsétlenkedjen a kapuban. Mindezt azonban teljesen felesleges megtenni.
Kapitányunk idõvel felépült, ám nem tudta visszanyerni a helyét a kezdõcsapatban. Mindenki ráfogta arra, hogy jól megy Lópeznek, már végigvédheti az idényt, aztán a következõ szezonban ismét Casillas vezeti pályára a csapatot. Igen ám, de idõközben edzõcsere történt, és a legelsõ árulkodó jel az volt, hogy Carlo Ancelotti sem számított elsõ számú kapusként Ikerre. Itt már sejtettem, hogy valami nincs rendben, azonban nem mertem még magamnak sem bevallani.
Azt már tudjuk, hogy miként váltották egymást portásaink a szezon után, nem szükséges leírnom, hiszen az egész világ errõl beszélt. Ha a szívemre teszem a kezem, és megpróbálom elképzelni Casillas helyzetét, úgy vélem, a helyében óriási „szégyenként” élném meg azt, ami történt. Ezzel csak az a gond, hogy mögöttem nincs ilyen pályafutás, ennyi trófea, és nem teljesen tudom átérezni a történteket. A Kapitány látszólag jól viselte, profiként tûrte a dolgokat, ám véleményem szerint Iker belül megtört. Valami megváltozott benne. Mintha mentálisan már nem lenne a régi. Pályafutása korábbi szakaszában pont a végtelen higgadtsága, a koncentrációja emelte a legnagyobbak közé, majd elé. Most rendszerint lemarad. Úgy gondolom, hogy belefásult.
Óriási pályafutást tudhat magáénak, minden, ismétlem minden létezõ címet megnyert, amit egy európai labdarúgó csapat szinten megnyerhet. Egyéni elismerésekben sem szûkölködött, hiszen zsinórban ötször is megválasztották a világ legjobb kapusának. Talán csak az Aranylabda hiányzik a vitrinjébõl, ám azt kapusoknak nem túl gyakran osztogatják.
Ennyi idõ, ennyi siker után bármelyik ember elfáradhat. Iker sem fiatalodik, ám itt most nem testi fáradtságról, sokkal inkább szellemirõl beszélek. Úgy gondolom, hogy nagyon kevés dolog tudja már motiválni. Sajnálatos ezt leírni, nagyon fáj, de talán szeretett Kapitányunk elfáradt. Belefáradt a páratlan pályafutásába, és ez az érzés talán a mellõzöttségének is köszönhetõ, hiszen ilyenkor rengeteg ideje van az embernek elmélkedni.
Elõször akkor kezdtem el ezen gondolkodni, amikor a csapat a La Décimát ünnepelte a Bernabéuban. Iker Casillas teljesen más volt, mint a korábbi években, amikor ünneplésre került sor. Nem látszott rajta az a leírhatatlan öröm. Csak néhány szót szólt kapitányként, majd átadta a szót Ramosnak. Úgy éreztem, valami készül. Féltem, hogy talán mégis igazak a pletykák, és távozik. Nagyon úgy néz ki azonban, hogy még egy idényt biztosan marad a csapatnál, aminek nagyon örülök.
Örülök neki, mert én még mindig bízom abban, hogy ez csak egy átmeneti idõszak, és valamilyen furcsa csoda folytán sikerül õt ebbõl a (mentális) gödörbõl kirángatni. Iker nagyon jó korban van, ha a kapusokat tekintjük. Fizikailag még nem éghetett ki, viszont fejben nagyon rendet kell tennie. Nem szeretném végignézni azt, ahogy a saját maga által felépített, óriási szobrot ledönti. Márpedig az elmúlt idõben ezt teszi. Fokozatosan, újra és újra letör egy darabot az eddig elpusztíthatatlannak hitt mûalkotásból. Vannak ugyan bravúrjai, ám ezek eltörpülnek a mostanában látott, bõdületes hibák mellett (sajnos).
Miért pont õ? Miért az a kapus, aki szökõ évente egy hibát követett el? Miért az, akit a világ valaha volt legjobb kapusaként emlegettek? Miért kell most ennek történnie? Nem értem. Csak találgatok. Úgy tûnik, hogy Ancelotti megadja neki az utolsó lehetõséget. A Sevilla ellen még biztosan õ lép majd pályára, és talán a szezon elején is. Azonban rajongótáborának népessége máris nagyon lecsökkent, ezt több portál szavazása is mutatja, hiszen a voksolók többsége látatlanban is inkább bízik Navasban, mint a klub legendájában. Iker tehát megkapja a lehetõséget, ám most abban a helyzetben van, amiben utoljára 2002-ben, a Bajnokok Ligája döntõjében volt: Kíméletlenül ki kell használnia. Ha nem sikerül, akkor ki fogják kezdeni.
2002-ben, az ifjú Iker Casillas megcsinálta. Pedig óriási volt a nyomás. Most miért ne történhetne meg újra? Én nagyon bízom benne, nagyon szurkolok neki, hogy visszakerüljön oda, ahová való. Szerintem ez innentõl csak rajta múlik. Senki máson. Mindemellett azonban azt kell mondanom, hogy ha a dolgok úgy mennek tovább, ahogy az elmúlt idõben, akkor nem szabad erõltetni. Kár egy ilyen mítosz erejét kioltani. Akkor be kell fejezni, vagy így, vagy úgy, de mindenképpen méltósággal, felemelt fejjel. Nem szégyen. Zidane és Ronaldo is „fiatalon” akasztották szögre a csukát, mert úgy érezték, nem képesek már “azon a szinten” teljesíteni. Nagyon nem szeretném, hogy Ikerrel is hasonló dolog történjen, hiszen évekig nézném még csodálatos bravúrjait, azonban azt sem tudnám elviselni, ha önmaga paródiájaként vonulna vissza néhány év múlva, vagy egy másik csapat szerelését öltené magára. Õ nem ezt érdemli.
Gyerünk Kapitány! Fel kell állnod a padlóról, mert te vagy IKER CASILLAS.
