Gergő

A The Times hasábjain jelent meg egy remek beszélgetés az olasz mesterrel, aki mesélt a futballfelfogásáról, a stílustalanságról, az alkalmazkodásról, az egók kérdéséről, a gyermekkoráról és egy-két Zidane-anekdotáról is.

Nincs olyan, hogy Ancelotti-módszer, vagy Ancelotti-iskola. Ő egy régimódi edző, olasz gyökerekkel, aki azzal dolgozik, és ahhoz alkalmazkodik amije van. Hasonlót csinált Claudio Ranieri a Leicester Citynél. Régimódi, de közben modern is, mert enélkül nem lehetne ott 2024-ben a Bajnokok Ligája döntőjében. Ancelotti Real Madridja nem úgy játszik, ahogy Ancelotti Chelsea-je, a Chelsea meg nem úgy játszott, ahogy Ancelotti Milanja. Ancelotti a klubért dolgozik, nem magáért. Ez pedig nagyon egyedi a modern futball legmagasabb szintjén.

Ancelotti egy madridi étteremben találkozott a The Times újságírójával, Martin Samuellel. Carlo szereti az étterem ételeit, borait. Ancelotti egy gazdálkodó közösségben nőtt fel közel Reggiolóhoz Emilia-Romagnában. Bár szegények voltak, de örömmel emlékszik vissza ezekre az időkre.

“Azt ettük, amit a földeken meg tudtak termeszteni. Sajtot, sok-sok sertéshúst, szalámit, prosciuttót – minden nap. Amikor felnőttem és azt hallottam, hogy a sertés nem tesz jót, azt gondoltam, hogy ‘Áh, az lehetetlen!’” – meséli Ancelotti.

Tanulópénz: Baggio és Zidane

Carlo manapság napi egyszer étkezik, mert felszedett néhány plusz kilót, ami nem tesz jót a térdeinek. De az az egy étkezés nagyon bőséges és mindig egy kiváló vörösborral öblíti le. Ez a kis lakoma tökéletes háttéréül szolgál annak a futballfilozófiának felvázolásához, ami nem a dogmákon, hanem az elfogadáson és a befogadáson alapul.

“Amikor elkezdtem edzői karrieremet, akkor teljesen másképp gondolkodtam. Egy rendszert használtam, amit még az AC Milannál tanultam Arrigo Sacchitól. Ez pedig a 4-4-2 volt. Emiatt pedig visszautasítottam például Roberto Baggio leigazolását a Parmánál, mert ő a 10-es pozíciójában akart játszani, de mondtam neki, hogy nálam nincs 10-es, csak két csatárral akartam játszani. Ma már azt mondanám, hogy ‘Baggio, gyere a Parmába, majd elrendezzük a többit.’“

“Ehelyett azt mondtam neki, hogy ‘figyelt, Roberto, nincs hely számodra a csapatban’ – ő pedig elment a Bolognába. Ez egy nagy hiba volt, amit a Juventusnál már nem is akartam elkövetni.”

“Ott volt nekem Zidane, a csapat legfontosabb játékosa, akinek a 10-es poszton kellett játszania. Tegyem ki őt jobbra vagy balra? Lehetetlen. Alkalmazkodnom kellett. Onnantól kezdve mindig számításba vettem a rendszert alkotó játékosok karakterét.”

Ez a kis anekdota jól rávilágít Ancelotti felfogására, ami az idei szezonban is tetten érhető volt Jude Bellingham esetében. Az angol játékos a szezon során három szerepkörben is játszott, és még úgy is az egyik leggólerősebb játékos maradt, hogy az Atlético Madrid elleni vereség után egy sokkal védekezőbb felfogású szerepkörben játszatta őt Ancelotti. 

A Chelsea-nek híresen problémás öltözője volt, olyan közeg, mely könnyedén felfalt egy edzőt, akinek nagy az egója, vagy nem elég keménykezű. Ancelotti első évében duplázott a londoni csapattal, majd a második éve utáni menesztését máig bánja Roman Abramovich. Az őt követő André Villas-Boas teljesen elveszett, és márciusra távozott is a kispadról. Az egyik kulcs, hogy tudnod kell, mikor van itt az ideje a kompromisszumoknak.

“A Juventusnál történt meg egyszer, hogy már mindannyian a buszon voltunk, de Zidane késett. Mondtam a sofőrnek, hogy nem várunk tovább, menjünk. De a sofőr meg volt ijedve, és nem ment sehova. Ekkor Paolo Montero leszállt a buszról, hogy beszéljen velem. Mondtam neki, hogy ‘Menjünk, aztán majd megbeszéljük a többit’, mire ő így válaszolt: ‘nem érted. Zidane nélkül nem megyünk sehova.’ Ekkor értettem meg, hogy meg kell hallgatnom a játékosokat. Úgyhogy vártunk.”

Családi hagyaték: Az érzelmek kontrollja

Ezt az Ancelottit ismerjük. Ott áll a pálya szélén végtelen nyugodtsággal, miközben a másik csapat edzője kiabál, mutogat, veszekedik. Ancelotti nyugodt.

“Szerinted jobban figyelnek rád, ha kiabálsz? Nem. Minél jobban kiabálsz, annál kevésbé figyelnek rád.”

“Az a kulcs, hogy bár sok bennem a szenvedély, nem vagyok a futball megszállottja. Nem vagyok a munkám megszállottja. Sosem voltam. Nagyon szerettem a focit játékosként, nagyon szeretem edzőként is, de nem őrülök meg tőle. Csak nyugodt vagyok. Ami fura, mert a meccsek előtt mindig elkap a gyomorideg. Két-három órával a kezdés előtt nem érzem magam valami jól. Gyorsabban ver a szívem és rossz gondolatok töltik meg a fejemet: ‘mi van, ha gólt rúgnak nekünk? mit fogunk csinálni?’”

“Ilyenkor próbálok aludni kicsit, de nem megy. Aztán mikor a játékvezető a sípjába fúj – elkap a nyugodtság. Végre elkezdtük a meccset. Akkor már nincs bennem félelem, csak optimizmus. Minden jó lesz. Kicsit furcsa, hogy így működök. A szívverésem 120-ról 90-re csökken. Akár jól megy a meccs, akár rosszul, képes vagyok magamat kontrollálni. Ugyanígy a sajtótájékoztatókon. És ez azért van, mert nem vagyok megszállott.”

Ancelotti édesapja, Giuseppe Ancelotti akkor hunyt el, amikor Carlo a Chelsea edzője volt. Minden nap beszéltek, azon a furcsa dialektuson, amit a városi olaszok sem értettek. Giuseppe mindig is keményen dolgozott, de az élete minden más területén átjárta őt az a végtelen nyugalom. “Ilyen vagyok én is. Az apám is ilyen volt. Nagyon nyugodt, csendes, sohasem aggódott, sohasem panaszkodott. A családom sokat segített ebben, hogy kontrollálni tudjam az érzéseimet.”

“Apám egy egyszerű gazda volt. Vele, az anyámmal, a nagyszüleimmel és a lánytestvéremmel éltünk együtt. Hatan voltunk és egyáltalán nem volt pénzünk. Számomra a pénz nem fontos, mert enélkül nőttem fel. Sem az apám, sem az anyám nem beszélt erről soha. Azt sem láttam soha, hogy az apám vagy az anyám tiszteletlen lett volna a nagyszüleimmel. Nagyon jó volt a hangulat a családban és persze sok volt a probléma is a pénzhiány miatt.”

Ancelotti gyerekként találkozott először az igazságtalansággal, amikor is a földbirtokos elvitte mindig az apja által megtermelt javaknak a felét. “Apám mindig azt mondta, hogy a birtokos legalább munkát biztosít neki, de számomra 7 évesen ez nem tűnt túl igazságosnak. Apám csinálta az összes munkát, aztán a földbirtokos elvitte a termény felét. Ettől függetlenül boldognak láttam az apámat, mindig tisztelettudó volt a földbirtokossal is.”

“Ez egy nagyon örömteli periódusa volt az életemnek, egészen 15 éves koromig tartott, amikor Rómába költöztem. Manapság keveset látogatok vissza a kis faluba, de amikor megyek, akkor mindig valami különleges érzés fog el. Nehéz, mert egy borzasztó hely. Télen hideg van és köd, nyáron meg hőség, magas páratartalom és rengeteg szúnyog. Szóval, ilyen értelemben borzasztó, de számomra mégis a legjobb. Még mindig vannak arrafelé barátaim is.”

Nem meglepő, Ancelottinak mindenfelé vannak barátai. Sacchi például a mai napig felhívja őt, ha úgy látja, hogy a Real Madrid középpályája nem elég kompakt. De olyanok is felhívják, akiket sohasem edzett, mint például Ole Gunnar Solskjaer. Ancelotti nyugalma a Real Madrid számára is nyugodt időszakot hozott. 2019 márciusa óta 2 edzője volt a csapatnak. Ezidő alatt a Chelsea-nél hét edző fordult meg.

“Az elnök, Florentino Pérez 77 éves. Nem akar örökké változást. Ez meglátszik a klubon is, ami egy ragyogóan működtetett intézmény. Megszerezték Bellinghamet, Viníciust, Rodrygót, Valverdét, mindannyian nagyon fiatalok még. Most jön Endrick is. Nagyon jól csinálják, amit csinálnak.” – meséli Ancelotti.

A stílus lekorlátoz, az alkalmazkodás felemel

Ancelotti pedig, ahogy az apja, abból főz, amit kap. Ha például nyáron érkezik Kylian Mbappé, akkor Carlónak ismét alkalmazkodnia kell. “Bekorlátoz, ha a csapatod csak egy identitásban hisz. Pár éve játszottunk a Bajnokok Ligájában a Sahtar Donetsk ellen. Nagyon jó csapatuk volt, Roberto De Zerbi irányította őket. Ragyogó dolgokat művelt a szélső védőkkel és más posztokkal is. De mondtam a játékosaimnak, hogy azt akarja az ellenfél, hogy támadjátok le őket. Ne támadjátok le őket, mert akkor ki fognak passzolni titeket. Nem kell letámadni őket, oda fogják adni a labdát maguktól. Nem támadtuk le őket és nyertünk 5-0-ra.”

A szerző itt felidéz egy sztorit Ancelottinak Nathan Aké bemutatkozásáról a Manchester  Cityben. Aké arról beszélt, hogy nagyon jól érezte magát a labdával, jók voltak a passzok, jobbra is, balra is, úgy érezte 100 százalékos volt a passzmutatója. A következő nap Guardiola behívta őt, amire Aké így emlékezett vissza:

“Azt mondta, hogy ‘a saját nagyapám megcsinálja azt, amit tegnap csináltál. Jobbra passzoltál, balra passzoltál. De nem csináltál semmit, nem mozogtál semmit. Rájuk kell menned, várni, amíg egy méterre leszel tőlük, akkor talán kilépnek rád, és máris lesz mögöttük terület, vagy háromszögben kipasszolhatjuk őket. Szóval, mindig menj előre. Ha úgy játszol, ahogy játszottál, akkor egy helyben fognak állni.’” Ancelotti csak mosolyog ezt hallgatva és annyit mond:

“De mi van, ha nem támadsz le? Akkor már nem lesznek olyan biztosak magukban és odaadják neked a labdát.”

“Látod, számomra a stílus nem fontos” – folytatja Ancelotti. “Nincs olyan, hogy Ancelotti-stílus, nem tudod felismerni, mert folyamatosan változok. A stílus figyelembe veszi a játékosok felkészítését. A City elleni negyeddöntőben visszahúzódva játszottunk, keményen védekeztünk. Körülbelül két alkalommal használtuk ezt a szezon során. Általában nem így, hanem sokkal támadóbb felfogással játszunk. De úgy láttam, hogy ezzel a megoldással tudunk versenybe szállni és továbbjutni.”

“A szezon elején elveszítettük Karim Benzemát, de érkezett Bellingham. Van két fantasztikus támadónk Vinícius és Rodrygo személyében, de mindketten a pálya szélén játszottak. Szóval, elkezdtünk két csatárral játszani, akik mögött ott van Bellingham a 10-es pozícióban – ez a 4-3-1-2.”

“A szezon kezdete nagyon jól sikerült, Bellingham rengeteg gólt szerzett, aztán jött az Atlético Madrid elleni találkozó, amikor is három gólt kaptunk beívelések után, mivel a jobb oldal nem volt lefedve a védekezéskor. Változtattunk, és odaraktuk Bellinghamet, hogy segítsen a védekezésben. Úgy alkalmazkodtunk, hogy közben a játékosok nem érezték magukat kényelmetlenül. Vinícius nem akar a pálya közepén játszani, úgyhogy nem is erőltettem ezt.”

“Ott nem tudja kihasználni az erősségeit, ezért megadtam neki a szabadságot. Sok időt töltök azzal, hogy összerakjam a védekezést, hogy a csapat képes legyen együtt dolgozni. A támadásokhoz viszont csak néhány dolgot mondok nekik, nem túl sokat. Mit is mondhatnék? Vinícius rendkívül jó az egy-az-egy elleni szituációkban, de segítettem neki, hogy hatékonyabb tudjon lenni a pálya középső részén is, ne csak a széleken. Nagyon gyors játékos, hatalmas tehetség, de két embert is meg kell vernie a szélről, hogy kapura tudjon lőni. Középen viszont egy jó átvétel után máris helyzetbe kerül.”

A történelem és az egók kérdése

Ancelotti abban is hisz, hogy egy klubnál nagyon fontos életben tartani a történelmet, főleg, ha az olyan fényes, mint a Real Madridnál. “A klubnál sohasem felejtenek. Bárhova mész, ott lesz Di Stéfano. Eljössz az edzőközpontba, itt is Di Stéfano, ott is Di Stéfano.”

A Real Madrid 1981 óta egyetlen döntőt sem veszített el, a szombati lesz a kilencedik a fenti dátum óta. “A Borussia Dortmund egy nagyon jó csapat. Keményen dolgoznak, nem lesz egy könnyű meccs. De az én játékosaim is keményen dolgoznak. Mindannyian alázatosak és elkötelezettek. Az alázat a kulcs ennél a csapatnál. Azért nyertük meg a bajnokságot, mert nincsenek a csapatban egók. Vinícius, Rodrygo, Bellingham? Semmi ego. Aztán ott vannak az idősebb játékosok, Toni Kroos, Carvajal, Nacho, Modric. Nem tudom, mi fog történni a jövőben, de jelenleg nincs semmiféle irigykedés a fiatalabb játékosok között. A szerénység nagyon fontos. Muszáj, hogy meglegyen benned.”

A beszélgetés végén az étterem előterében egy pár szeretne szelfizni Ancelottival. “Don Carlo…” Ancelotti megáll, mosolyog. “Úgy gondolnak itt rám sokan, mint egy kedves nagypapára. Van, hogy Don Carlónak vagy Maestrónak szólítanak. Azt kell mondanom, mindkettőt szeretem.”