Nem vagyok odáig a Barcelona csapatáért. Egy ilyen kijelentés nem túlzottan váratlan egy madridista érzelmű szurkolótól, de már tényleg eljutottam odáig, hogy megvetéssel pillantok minden egyes klisékkel tűzdelt ömlengésre, pátoszos ámuldozásra és szakértésnek álcázott gyermeki lelkesedésre, ami erre a csicsásan túldíszített köntösben twerkelő futballklubra irányul. És ehhez az elért eredményeknek, a mutatott játéknak, vagy a (fájdalmasan hosszú ideig tartó) hazai dominanciának semmi köze sincsen. A folyamatos képmutatásnak annál inkább. A Barcelona ugyanis a Jóság és a Szeretet földjévé, a Csodálatosság Csimborasszójává, a Modern Futball origójává nemesedett a köztudatban. A Katalán Erőd, ahol a Legkisebb Királyfi és a harcos katonák mindig a jó oldalon állnak a népmesében, és minden egyes győzelmükkel tovább nyúlik a szivárvány a mosolygó bárányfelhők alatt húzódó Camp Nou tökéletes gyepe felett. Több, mint egy klub – harsan fel diadalmas trombitaszó közepette a futball egyik legnagyobb hazugsága. Nem, baromira nem több, ugyanolyan, mint a többi gigaklub. Ahogy Madridban sem tud a gyepmester tejet fakasztani a szögletzászló alól, úgy Katalónia sem a Paradicsom, hanem egy kiemelkedő képességű korosztály, egy valag pénz és egy nagyon akkurátusan felépített identitás marketing-szerelemgyereke, ahol a koronagyémánt és a mozgatórugó természetesen Lionel Messi. A világ (egyik) legjobb futballistája, akivel tényleg óriássá érett a Barcelona a pályán, és azon kívül is. És a meccseken látottak miatt persze kijár a tisztelet ellenfelünknek, hiszen írhat vagy mondhat bárki bármit, mindig a mérkőzés beszél a leghangosabban. Azonban ez az egész körítés, ami azt próbálja megrajzolni zsírkrétával, hogy ez valójában nem is egy profi üzleti vállalkozás vegyítve egy elképesztő ’87-es korosztállyal és egy kamionnyi euróval, hanem a Boldogság, és az örökös Fair Play szigete, akiknek csak az nem szurkol, aki nem szereti a futballt – pontosan ez varázsol a gyönyörű tulipánból tökéletes művirágot, ami csak arra jó, hogy visszaverje a fényt.
És ennek az örökösen növekvő szmoggal teli luftballonnak a leeresztése a spanyol egyeduralom megtörésében rejlik, amelyhez a győztes Clásicókon át vezet az út. Gyűlölöm, ha a csapat veszít, és annál jobban csak azt gyűlölöm, ha ezt a Barcelona ellen teszi. Amikor felzúdul a vuvuzeláknak ható fanfár egy katalán siker után, csak tovább gyarapítja ezt a kisiskolás ragaszkodással és lelkülettel vegyített hájpcunamit, ami egy valóban eredményes és tekintélyes címhalmozást végrehajtó klubból ölelni való pandamacit gyárt. Ennek hatására pedig az ember keze nem tud nem ökölbe szorulni akaratlanul. Nem egy burleszket szeretnék látni, ahol táblával jelzett nevetés kapcsolódik be, mikor újabb két emberünk ül seggre egy cseltől, nem egy horrorfilmet, ahol vérengző fehér hadak tizedelnek bárkit, aki szembejön, és nem egy tragédiát, ahol egymást felülmúló színészi alakítások dominálnak. Kérdések és kétségek nélküli sikert szeretnék, egy gyönyörű mesterművet, egy zseniális menetelést. Heves pulzusra táncoló örömöt és határtalan büszkeséget. Mert a korona helye a király fején van!
